Sokat beszélünk a napokban a vízről. Egyrészt azért, mert a Víz Hete van, másrészt, mert hosszú száraz hónapok után végre esik. Sokan hördülnek most föl erre a „végre” szóra, főleg azok, akiket ilyenkor rendszerint, mint ürgéket a mezőn, kiönt a víz.

Épp ez a felhördülés jelzi igazán, hogy valami gond van. Nem az esővel, mert az igen jól teszi, hogy esik, hanem velünk, hogy az égi áldást nem tudjuk jól kezelni.

Ha a természetes vizeinkkel való visszaélést akarná valaki szemléltetni, nem kellene messzire mennie, elég lenne körbefényképeznie a Papi földeken létesített és városligetnek becézett valamit, amibe bele-belekap az élet, de tónak nem tó, mert élőhalott, parknak nem park a csenevész fáival, záportározóként nem funkcionál, mert azt várjuk el tőle, hogy azért szabadidős funkciót is betöltsön. Egy szó mint száz, úgy van eltolva, hogy azt már tankönyvi negatív példaként mutogatni kéne.

Városunk elrontott vízgazdálkodásának szimbóluma lehetne (ha el nem felejtettük volna), hogy egyetlen valamire való közterünk a polgármesteri hivatal előtt egy patak lebetonozásával jött létre 2010-ben. Egy élő, nyílt vízfolyást szüntettek meg, amely a Bethlen Gábor utcánál még látható, mint valami rejtegetnivaló, szemérmetlen altest, aztán eltűnik szépen szem elől.

Érd két élő vízfolyása, a Sulák- és a Bara-patak Érd ékessége lehetne, ehelyett azt sem tudjuk, hol vannak, legfeljebb a kifolyásaikat, és hogy Ófaluban, a Külső-Római útnál egyesülnek, majd a Beliczay-szigethez közel torkollnak a Dunába.

A térség legfontosabb vízfolyása, a 95 km hosszú Benta-patak is átfolyik érdi területen, majd lejjebb, Százhalombattánál éri el a folyamot, természetes medrét a Dunamenti Erőmű hűtővizének levezetésére áldozták be.

Vízügyi szakemberek szerint városunk alatt 90 forrás rejtőzik, ezek némelyikéről tudunk, másokról nem. Hajdan több természetes vizek táplálta tó is volt városunk területén, ezek közül egyre, a Riminyáki-tóra még sokan emlékeznek (maradványa a Festal étteremnél tekinthető meg, a másik felére félbehagyott társasház épült.) Akik szeretnek régi mendemondákon elámuldozni, itt olvashatnak róla.

Mindezzel együtt is mi itt Érden egyelőre nem állunk rosszul vizekkel, és ennek igazán örülhetünk. Erre is rávilágított csütörtökön egy program a Víz Koalíció szervezte Víz Hete 2025 programsorozat keretében, amely az Élő(halott) vizeink Érden és környékén címet viselte, és városunk kék infrastruktúrája volt a fő témája, a városfejlesztés, a környezetvédelem és az élhető agglomeráció összefüggésében. A Víz Koalíció és Tetlák Örs képviselő szervezte esemény vendégei voltak: Dukay Igor természetvédelmi mérnök, a táj- és vízfolyásrehabilitáció szakértője, és Réder Ferenc, fejlesztéspolitikai szaktanácsadó, a patakrevitalizáció tapasztalt szakembere.

Mindketten úgy ismerik Érd természetes vizeinek állapotát, mint a tenyerüket, és állítják, hogy sok vízhiányos területhez képest itt még egészen jó a helyzet. Akkor is, ha vízfolyásaink egy részét kibetonoztuk, föld alá küldtük, hogy zavartalanul parkolhassunk a helyükre (pl. Fürdő utca, Mély út).

Az már nehezebb helyzetet teremt, hogy az esővíz-elvezető árkok is erre a sorsra jutottak, illetve, ami még maradt, azokat sem tartják karban a lakók, ezért önti el az esővíz a telkeket.

Elhangzott a beszélgetésben, hogy a világ patakeltüntetésben és kibetonozásban nálunk előbbre járó országaiban már évtizedekkel ezelőtt felismerték, hogy mekkora hibát követtek el, és igyekeznek ezt jóvá tenni, revitalizálni a vizeket. Magyarországon a települések többsége még nem tart itt, bár szerencsére vannak jó példák. Sok helyen azonban korlátlan teret engednek a befektetőknek, akik a természet zavaró jelenlétének megszüntetésén munkálkodnak országszerte.

Nemcsak a városokban, de a mezőgazdaságban is fontos lenne a víz megtartása a tájban. A revitalizáció, illetve a megfelelő vízmegtartó megoldások kiépítése nyilván pénzigényes feladat, bár elszántsággal kis pénzből is megvalósítható, lásd a Homokhátság példáját, ahol a gazdák, a természetvédelem és a tudomány összefogásával próbálnak tenni a táj végzetes kiszáradása ellen.

Elsősorban a szemléleten múlik, hogy nem vagyunk ebben előrébb. A meghívott előadók elmondták, hogy ha összevetjük, mennyit fordít élőhelyek revitalizációjára Magyarország, illetve mennyit költ a monokultúrás nagy táblás, szántóföldi gazdálkodás támogatására, amelynek semmi köze a fenntarthatósághoz, százszoros a nagyságrendek közti különbség azzal szemben, amennyit vízmegtartásra költünk. Körülbelül négyezer milliárd forint megy agrártámogatásokra, és negyven milliárd forint a víz megtartására. A magyar mezőgazdaság java része abból él, hogy kapja az agrártámogatásokat, valamint az aszálykár, a belvízkár, meg az árvízkár utáni kompenzációt. A jelenlegi helyzetnél még az is jobb lenne, kis túlzással, ha azért kapnának pénzt, hogy ne csináljanak semmit, mert akkor legalább nem száradna ki ilyen mértékben a termőföld.

A mezőgazdasági támogatási rendszer átalakítása nem rajtunk múlik. A városi vízmegtartás és a vizes élőhelyek revitalizációja már sokkal inkább. Világosan kellene látnunk, hogy sok bajunknak az az oka, hogy végletesen elszakadtunk a természettől, és mindent alárendelünk a kényelmünknek. Holott nemcsak a kirándulóhelyeken, hanem a településeken, a közvetlen környezetünkben is alapvető feltétele az életminőségünknek a természetes környezet, a fajok sokfélesége. Az élő víz különböző ökológiai társulásokat tart fenn, gyönyörködtet, táplál, nyáron, a legnagyobb melegben több fokkal hűti a környezetét.

Nemcsak az állami pénzelosztásban, de a mindennapi gondolkodásban is szemléletváltásra volna szükség.

Fontos lenne, hogy ne a kényelmünk határozzon meg mindent. Hogy ne legyen fontosabb a természetes környezet védelménél az, hogy koppanásig meg tudjuk közelíteni aszfaltozott úton autóval. Hogy egy mocsaras-lápos-vizes élőhelyről ne az jusson eszünkbe, hogy ott mennyi szúnyog van, és hogy le kéne végre permetezni deltametrinnel. Hogy a hódra, bár egészen nagy fákat is kitermel, úgy tekintsünk mint a legjobb ökoszisztémamérnökökre, amely segíti a környezetünkben a víz természetes megtartását.

Amikor a gyerekeinket neveljük, hallgassunk Vekerdy Tamásra, aki szerint ötévesen nem angolul kell tanulni, hanem rohangálni az udvaron és gilisztát fogdosni. Ennek feltételeit teremtsük meg, ne magántanárt keressünk a gyereknek.

Most akkor jól állunk a kék infrastruktúrával Érden vagy nem, kérdeztük meg Tetlák Örsöt, a program egyik szervezőjét.

„Nagyon kedvező helyzet, hogy a kék és a zöld infrastruktúra fejlesztésére, pláne városi környezetekben, van akarat és van pénz. A jelenlegi fejlesztési időszakban az kiemelt területe az EU-s támogatásoknak. Ott vannak például a TOP+ források, Érdnek ugyan csupán 4,5 milliárd jut, ami a feladatokhoz képest kevés, de azért mégiscsak valami. Én ugyan nagyságrendekkel többet költenék belőle ilyen célokra, és nem csupán a kutyavári forrás rendbetételére. Mert ez most biztos pénz, itt van, és hogy majd valamikor másik forrásból lesz-e pénz Benta projektre, vízmegtartásra, revitalizációra, az olyan, mint a kutya vacsorája. Vagy nyerünk a pályázaton, vagy nem.

Mindenekelőtt azonban arról kellene sokat beszélnünk, hogy ezek a feladatok megoldhatatlanok a lakóingatlanok, meg a telkek tulajdonosai, használói nélkül. Meg kell tanítani, sőt, én elmennék odáig is, hogy számon kell kérnünk, rá kell kényszerítenünk az itt élőket, hogy tartsák meg az esővizet a saját kertjükben, a saját ingatlanjaikon. Mert olyan nincs, hogy valaki ideköltözik egy kertvárosba, és minden zöldfelületi előírást sutba vágva leviakolorozza a telkét kerítéstől kerítésig, és kifolyatja a vizet a közterületre. Majd azon sopánkodik, hogy ontja a meleget az udvara nyáron.

Meg kell tanítanunk az embereket a vízmegtartó megoldásokra, gyepes árkok, esőkertek, vízgyűjtők, kis szikkasztók kialakítására, és hogy ezek mind egy átgondolt és jól kitalált rendszer részei legyenek. Mert együtt kell, hogy lélegezzen a város, ha azt akarjuk, hogy egészségben túléljük a klímaválság kihívásait.”

(Köszönjük a fotókat Réder Ferencnek! A nyitóképen egy kibetonozás után helyreállított patakmeder látható.)