2024 első félévében indította útjára a Szepes a „Rántsuk le a függönyt!” című délutánokat, amelyeken a Turay Ida Színház szervezésében egy-egy meghívott színművész beszél élményeiről, magánéletéről, no meg természetesen a színházról. A program ingyenes, és az időseknek szóló rendezvények része.

A kulisszatitkoktól a régi intrikákig, a mulatságos „civil” epizódoktól a családi történetekig számtalan érdekes, megható és kacagtató pillanatot osztanak meg a közönséggel, azaz velünk.

Legutóbb Pásztor Erzsi, mindenki Janka nénije ült – gesztikulált, nevetett és főleg sokat-sokat mesélt – a Szepes függönye előtt. Amit egyébként nem rántott le senki, de ezt a közönség nem is hiányolta, hiszen bőven volt részünk meghitt és nevetős pillanatokban, beleláthattunk egy kiváló színésznő mindennapjaiba, legyen szó színházról vagy magánéletről.

Pásztor Erzsi beszélgetőtársa kollégája, Steinkohl Erika volt, akivel közös darabban is játsszanak, a Turay Ida Színházban.

„Janka néni” mesélt a ma már élüket vesztett, de annál mulatságosabb és érdekesebb színházi villongásokról, és arról is, hogy mi lehet a titka annak, hogy a Szomszédok ritka rossz természetű nagynéni-szerepében még ma is olyan népszerű, hogy mémek sorát gyártják róla.

Álljon itt mutatóba néhány történet. Pásztor Erzsi áradó humorát, közvetlenségét sajnos nem tudjuk visszaadni, de aki lemaradt róla, az a színházban vagy egy-egy tévéfelvétellel tudja kárpótolni magát.

Mindenkinek van egy olyan ismerőse, mint a Janka

„Nagyon sok undok embert ismerünk. Magunkról persze nem ismerjük el, de biztos van valaki a környezetünkben, aki „pont ilyen”. Valószínűleg ezért is él a mai napig a figurája. Most is előfordul, hogy Janka néninek szólítanak a piacon. Nekem ugyan nincs internetem, de mutattak már pár mémet a szövegemmel. Van például az a fiú, az a futballista, a Szoboszlai, vele például koccintok.”

„Valaki kivágta az összes olyan jelenetet, amiben iszom, és a tévében megmutatták. Egymás után hajtom fel a poharakat. Majdnem minden részben ittam. Én lettem az ország alkoholistája ezzel a szereppel. Szokták kérdezni, hogy nem zavar-e. Nem. Lehet, ha innék, zavarna. De így fütyülök rá. Pár évvel ezelőtt én voltam a budafoki bornapok arca, és köszöntöttem már Jankaként a szilvesztert is Budaörsön. A Janka mindig smucig volt, akkor például egy kisüveges pezsgő volt nálam, én pedig büszkén kopogtattam be vele, hogy nem jöttem ám üres kézzel.”

„A napokban történt meg velem: forgattam, és olyan rosszul lettem, hogy azt hittem, el fogok ájulni. Egy üzletben forgattunk, nem volt szék, így beültettek a kasszába. Kaptam egy pohár vizet, és mikor egy kicsit összeszedtem magam, egyszer csak elém lépett egy hölgy, és odanyújtott nekem egy számlát. Félig hörögve odaszóltam neki: Janka néni ma nem fogad… Nem tudom leírni a pillantását, ahogy hátrált kifelé. Szerintem ez a kedves asszony a mai napig sem tudja, hol járt.”

„Sokszor megkeresnek, megkérnek, nem köszöntenék-e fel valakit a családból, mint Janka, persze, meglepetésből. Én pedig odatelefonálok. Természetesen ezért nem kérek pénzt. Múltkor például így: Tamás, neked ma van a születésnapod! Nehogy azt csináljátok velem, mint tavaly, hogy egy fél üveg sört küldtetek át! Pedig én a fiatalságomat áldoztam értetek! Hát ilyen család vagytok ti?!
Így beszélnék, ha Janka néni lennék, de most Pásztor Erzsi köszönti magát, és nagyon-nagyon boldog születésnapot kívánok. Ők boldogok, és én is, mert ők örülnek.

Mondom a magamét

„Nem őrzök haragot, sérelmeket. Mindent kiadok magamból. Azt nem mondom, hogy nem adom vissza – de csak akkor, amikor már semmilyen rossz érzés nincs bennem, és nem bántom meg az illetőt. A rosszindulatot mindig megjegyeztem, mindig valahogy visszaadtam és majdnem mindig a legjobbkor. A Madáchban egyszer másra osztottak egy Molnár-szerepet, ami az én szerepem lett volna szerintem. Pár előadás múlva a színésznő berekedt, felhívott a rendező, beugranék-e őt helyettesíteni. Nem, mondtam, nem, köszönöm szépen, az az én szerepem volt, eleve nekem kellett volna játszani. Hónapok teltek el, az unokámmal voltam a balatoni strandon, mikor hívott a rendező, hogy Erzsikém, át kéne venni a szerepet. – Mondtam, hogy nem vállalom – feleltem. – Na de örökre! – Ja, akkor vállalom… Átvettem és nyolc évig játszottam a szerepet.”

„Mondom a magamét, amit gondolok. Amikor megkérdezik tőlem, hogy szerintem miért szeretnek annyira az emberek, azt szoktam felelni: mert hiteles vagyok. Nem beszélek mellé. Inkább nem beszélek. Ezért van az, hogy évek múlva is képes vagyok visszaadni egy szurit, odabökni. Kiskoromban nem voltam ám ilyen, inkább mulya gyerek voltam. Az óvodában volt az első fellépésem. Kaptam gyönyörű pongyolát, anyukám csináltatta. Bementem egy jelenetre, amiben ketten már ott álltak. Megláttam, hogy tele van emberekkel a nézőtér, és meg se tudtam nyekkenni. A szereplők meg csak vártak, vártak… Mivel semmi nem jutott eszembe, csináltam egy pukedlit és elhagytam a nézőteret. Innentől, ha megkérdezték, Erzsi, mi leszel, ha nagy leszel, azt válaszoltam: színésznő!”

Rajongói szeretet

„Egyszer felhívott egy rajongóm, hogy művésznő, imádjuk, szeretjük, és úgy döntöttünk, hogy a születésnapjára egy disznót adunk ajándékba. Úristen, válaszoltam, ne őrjítsen meg, hová teszem én azt a disznót?! Azt hittem, hülyéskedik, de nem: feljött hozzám két akkora szatyorral, hogy elállt a lélegzetem.”

„Gorombaságot csak egyszer kaptam: egy levelet írtak nekem, annak apropóján, amit egy újságnak nyilatkoztam. Kifogásoltam a cikkben, hogy elvették a színészek otthonát, amit még Gobbi Hilda alapított. A levélnek csak az első mondatát olvastam el, rögtön betettem a borítékba, és odaadtam a lányomnak, aki elolvasta és összetépte.”

„Még egy emlékezetes eset: mentem be az előadásra egyik este. Mondta a portás, hogy a nézőtéren várnak rám. Odamentem, egy fiatalember és a mamája volt ott. Művésznő, megmentette az életemet – mondta a férfi. Ugyan, gondoltam, túloz. Átadott egy levelet, amit otthon olvastam el. Kiderült, hogy a férfit elhagyta a felesége, neki pedig el kellett költöznie a lányával és az édesanyjával. A fiatalember öngyilkos akart lenni. Nagyon szeretett engem, olvasott és nézet mindent, ami velem kapcsolatban megjelent. Ez megnyugtatta és reményt adott neki. Egy másik férfi csokorral köszöntött az egyik előadás után. Mint kiderült, az édesanyjának ugyanaz a betegsége volt, mint nekem. Sajnos, meghalt, de sokat jelentettek számára azok a nyilatkozataim, amelyek a betegségemmel kapcsolatosak voltak, hiszen erről is sokat beszéltem, és hálával tartoznak nekem. Ezek számomra csodálatos dolgok.”