„Hatalmas összefogással mentették meg Bejglit, az Érden kóborló malacot” – olvashattuk a hírt minap a magyarallatvedelm.hu oldalon.

Mint azt Tóth Anitától, az állat megmentésében főszerepet játszó Malacvédő Alapítvány tagjától az ÉrdMost megtudta, még októberben kereste meg őket egy érdi család, hogy a házuk közelében lévő erdős területen fel-felbukkan egy törpemalac. Hogy könnyebben el lehessen fogni, a család heteken át próbálta beterelni a saját kertjükbe, hogy aztán továbbadhassák gondozásra az állatmentő szervezetnek.

Anita elmondta, nem véletlen, hogy ilyen sokáig tartott becsábítani, hiszen ha kellemes az idő és találnak táplálékot, akkor a malacok szívesen vannak a szabadban. Pontosan ez az egyik félreértés ezekkel az állatokkal kapcsolatban, mondván szeretnek bent lenni. Ez azonban csak részigazság, ugyanis legalább ennyire szeretik a természetet. Szeretnek dagonyázni, turkálni, míg a lakásban sokszor unatkozhatnak – tette hozzá.

Mindenesetre akárhogy is került az utcára Bejgli, segítő szándékú embereknek köszönhetően most már az alapítvány Varbón található menhelyén van.

Anita elárulta, mivel egyre többen fogadnak örökbe törpemalacot Magyarországon, majd nem megfelelő módon válnak meg tőle később, így az ő közreműködésükre is folyamatos szükség mutatkozik. És ha ehhez hozzáfűzzük, hogy noha a legtöbb „ügyfelük” a törpemalacok közül kerül ki, de volt már olyan is, hogy vaddisznó és törpemalac keveréket, sőt akár házi sertés kellett menteniük.

Ugyanakkor nem tudnak mit tenni, amikor a gazdi úgy dönt, hogy inkább feltálalja az állatot. Ennek apropóján néhány történetet is elmesélt.

Volt egy apuka, aki a fia szülinapjára vett egy törpemalacot, majd egy évre rá, a gyermek következő születésnapján azt találta volna a legjobb menünek. És csak az ismerősöknek sikerült lebeszélni a meglehetősen morbid szándékról.

De volt olyan is, amikor egy törpemalacos Facebook csoportban az egyébként malackedvelő közösség azért szidott valakit, mert az megette a saját, társként tartott malacát. Miközben ugyanezek a kritikusok bevallották, hogy a saját házi sertéseiket minden további nélkül elfogyasztják. Magyarán még a sertéseket kedvelő emberek is különbséget tesznek disznó és disznó között.

Ahogy azt a honlapjukon is olvashatjuk: „A Malacvédő Alapítvány célja, a sertések jólétének maximalizálása. Szeretnénk, hogy megismerjék az emberek, milyen egyéniségek és mekkora lelkük van. Méltatlan diszkrimináció áldozatai hazánkban is. A globális változás az egyének szintjén kezdődik, itt az ideje, hogy rájöjjünk: a különbség csak a fejekben van.”

Anita szerint természetesen érdemes kettéválasztani a ipari sertéstenyésztést a társként tartott disznóktól. Amíg előbbi esetében a minél humánusabb, boldogabb körülmények megteremtése lehet egy reálisan kitűzendő cél, addig a nem haszonállatnak tekintett malacok sorsára egy minél szélesebb körű felvilágosítás lehet jó hatással.

A bajba jutott állatok megmentésén kívül ez az a dolog, amiben ők is megpróbálnak tevékeny szerepet vállalni. Rendszeresen szerveznek figyelemfelhívó akciókat, ahol az emberek testközelből találkozhatnak ezekkel az élőlényekkel, illetve tapasztalhatják meg, hogy a disznókkal kapcsolatos tudásuk sokszor csupán előítélet.

Jóllehet egy olyan kulturális közegben, amiben a például a disznóvágásnak mélyen gyökerező hagyományai vannak, ott nem könnyű változást elérni. Jól jelzi ezt, hogy még a törpemalacok többsége is a tányérban végzi.

Pedig egy disznó okosabb, mint egy kutya vagy egy macska. Persze sokkal jobb egy tudatlan lényként tekinteni arra, akit megeszünk, mintha arra gondolunk, hogy ő is egy érző, érzékeny, emberszerető lény – hangsúlyozta Anita.

Szintén a Malacvédő Alapítvány oldalán találni a következő, állítólag a nagy angol államférfinek, Sir Winston Churchillnek tulajdonított mondatot:

„Szeretem a disznókat. A kutyák felnéznek ránk. A macskák lenéznek bennünket. A disznók egyenrangúnak kezelnek.“