Ilka Gábor alig pár centiméteres, miniatűr szobrokat készít. Végtelenül szerény, derűs ember. Azt mondja, édesapjának a tartást, az erkölcsi értékrend melletti kiállást, édesanyjának a sok-sok mesén keresztül a képi látásmódot köszönheti.

Meséljen a családjáról…
Édesapám a Volánnál volt osztályvezető, édesanyám orosházi, de Érden kapott szolgálati lakást, mint óvónő. Ő alapította Parkvárosban a Bem téri óvodát. Édesapa elvégezte az első évet a Kertészeti Egyetemen. Évfolyamelső volt, éppen a második évre ment beiratkozni, amikor életbe lépett a kuláktörvény. Elétettek egy papírt, ha aláírja, hogy a szüleivel nem tartja a kapcsolatot, akkor tovább járhat az egyetemre.

Aláírta?
Nem írta alá. Már gimnazista voltam, amikor megtudtam. Nem volt ez beszédtéma a családban. Békés, nyugodt életük volt. Kérdeztem édesapát, hogy lehet az, hogy egy kisfiúnak az legyen az álma, hogy osztályvezető akar lenni egy vállalatnál? Azt én nem tartottam munkának 16-17 évesen. Akkor mesélte el, hogy borász szeretett volna lenni. Akkor azt mondtam, miért nem írtad alá, édesapa, úgysem követtek volna mindenhova, és tudtatok volna találkozni nagymamáékkal. Erre azt monda édesapám, hogy az nem úgy van. Ha nem szívvel-lélekkel, meggyőződésből csinál valaki valamit, akkor inkább ne csinálja. Édesapám mondatai jókor jöttek, mert minden lényeges dolgot helyére tettek bennem.

Az ön eredeti szakmája sem a szobrászat.
Eredetileg fogtechnikus vagyok, mestervizsgát tettem, csináltam nap, mint nap a műfogakat az emberek örömére. Sokan megköszönték. Ebből élünk, és egy-egy pozitív visszajelzés nagyon jól tud esni.

Mikor kezdett el szobrászkodni?
1994-ben tréfából csináltam egy kis széket. Ezt a kis szobrot elvittem egy farsangi bulira, ahol feltettem a kérdést, vajon tudok-e három percig egy széket a fejemen egyensúlyozni? Persze senki nem hitte el, hogy meg tudom csinálni. Akkor a pirinyó széket teátrálisan feltettem a homlokomra. Nagy volt a taps és a nevetés. Ez volt az első tárgy, ami elkészült, és tetszett mindenkinek. Aztán jöttek a figurális szobrok, a kompozíciók, amikor az egyik szobor a másikkal párbeszédet folytat.

Amikor megvan az ötlet, lerajzolja, vázlatot készít?
Nem, én három dimenzióban lubickolok. Gondolom, a szakmám miatt van, mert a fogsor is háromdimenziós. Mondják, milyen picik ezek a szobrok. Igen, de ahhoz képest, amiket nap mint nap csinálok, azokhoz képest nagyok. Nekem a szakmám adta a struktúrát, a technikát, a technológiát, az anyagot, ami kobalt, króm, nikkel, molibdén, titán ötvözete. Mindegyik alkotóanyag hozzátesz valamit az egészhez. Van, amelyiktől rugalmas lesz, van, amelyiktől kemény, és van, amitől rideg. De csak pont annyira, amennyire kell. Nekem ezt persze tudnom kell. Kell lennie egy mögöttes gondolatnak, ami az egészre rányitja a figyelmünket. Egy köztéri szobortól el kell távolodni, hogy az egészet lássam és befogadjam. Tréfásan szoktam mondani, hogy mivel az én szobraim picik, közel kell hozzájuk hajolni, hogy értelmezni lehessen őket. És ha már az ember odalép, odahajol, annyi időt áldoz rá, hogy a látvány által valamit megérezzen, akkor valami tényleg elindulhat benne.

Könnyű volt szobrászként érvényesülni?
Édesapám sorsából láthatjuk, hogy nem mindig sikerül, amit az ember szeretne. Velem meg pont a fordítottja történt. Valami szerencse folytán én lettem – nagy szó – a kiválasztott, aki ezt csinálja, csinálhatja. Eleinte csak családon, baráti körön belül mutattam meg a szobrokat. Mindenkinek tetszettek. Aztán a szakma és a közönség is megismerte, befogadta. A bemutatkozást nagyon intimen kezeltem, hiszen a szobor én magam vagyok. Benne van a gondolatom, az érzelmem. Féltettem, nehogy prostituálódjanak, ne legyenek celebek ezek a szobrok. Mehettem volna a tévébe, ahol tréfásan beszélünk mindenféle butaságról, de mondtam, hogy ezek nem arról szólnak. Ugyanakkor szeretem a humort, az első szobrom is azért készült, hogy jókedvre derítse az embereket. Én a Jóistent nem csak arra kérem, hogy adjon ihletet vagy lehetőséget, hanem főleg arra, hogy vegyem észre, amikor jön. Akkor tudok párbeszédbe, vagy közös nevezőre kerülni az alkotással. Nálam az alkotás címe mindig nagyon fontos, ha nincs címe, ha nincs meg az érzés, amiből kiindul, akkor el se készülhet.

A szobrocskák kicsi márvány talapzaton állnak, amik nemcsak dekoratívak, de gondolom, sokat hozzá is tesznek a mondanivalóhoz.
Ennek is érdekes története van. Édesapám Siklóstól pár kilométerre, a horvát határhoz közeli kis faluból származik. Ott, ahol nagypapáméknak szőlője, barackosa, présháza volt, a Tenkes-hegyen találtak márványt. A telkük nagy részét kisajátították, mert márványfeldolgozó üzemet építettek oda. Megindult a kitermelés, lett egy meddőhányó. A robbantásból mindenféle girbe-gurba kövek keletkeztek, amik senkinek sem kelletek. Én vettem belőlük, itthon megcsiszoltam őket, ezek lettek a talapzatok. Az aljukra bőrdíszműves tesz bőrt, így nem karcolja az íróasztalt. Azt szoktam mondani, hogy ez „íróasztal-szobrászat”. A szobor újdonság, a márvány pedig egy régi kor lenyomata. Egy mozaik szót szoktam ráírni a márványokra: MIND, ami annyit tesz, minden Isten nagyobb dicsőségére. Ahogy mondani szoktuk: jó kérni, és ha azt meg is köszöni az ember, akkor sűrűbben kapja. Hogy velem ez megtörtént, hogy ezek a szobrok létrejöhettek, ott valaminek kell lenni. Nem hiszem, hogy én lennék olyan ügyes, bölcs és okos.

Két éve az Érdi Művészeti-díjjal ismerte el a város képviselő-testülete. Időközben nyugdíjba ment, most több idő marad az alkotásra?
Az a díj nagyon fontos számomra. Kaptam én már országos kitüntetést is, de amikor a saját városom értékeli a munkámat, az nagyon jólesik. Hogy mennyit dolgozom, nagyon változó. Most éppen kevesebbet. Nemrég volt az érdi kiállításom, volt tárlatvezetés, amire eljöttek a Móra Ferenc Speciális Iskolából, meg a Csengettyű együttes a Habilitációs Központból. Nagyon érdekes, hogy ők hogyan értelmezik a szobraimat. Szívügyem eljuttatni hozzájuk a kultúrának ezt a szeletét. A saját epigonom nem akarok lenni, hogy ismételjem azt, amit már csináltam. Most inkább pihenek egy picit, töltekezek, nyaralok, élvezem a nyugdíjat.

Névjegy
Ilka Gábor 1956. március 24-én született Budapesten. Eredeti szakmája fogtechnikus. 1994 óta készíti miniatűr szobrait speciális technikával. 2000-ben részt vett az Amator Artium Pest megyei megmérettetésén, majd a Pesti Vigadóban. A 2006-ban megrendezett XIX. Amator Artiumon már fődíjban részesült. Számos hazai egyéni és csoportos kiállítás résztvevője, többek között Budapesten, Érden, Tatán, Egerben, Komlón, Pécsett, Debrecenben, de kiállított Németországban, Rómában, Párizsban is. A Moziünnep és a szegedi Virágkötő Európa-kupa fődíjait ő alkotta.