Egy természetfotós és egy kockázatkezelő lakik Önben. Hogyan lehet kettős életet élni?
Egyszerű. Reggel 7-től délután 4-ig munka: telefonon és e-mailben tarhttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg a kapcsolatot az ügyfelekkel, feladahttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg az új szerződések minősítése, a cégek vizsgálata. Amint véget ért a munkaidő, kezdődik az élet.

Mi volt előbb, a természet szeretete vagy a fotózás iránti érdeklődés?
Az előbbi. A kettő akkor találkozott, amikor a budapesti lakótelepi lakásunk ablakából elkezdtem próbálkozni, hogyan tudnám lefotózni a villámlást. Mindig is nagyon vonzottak a természeti jelenségek, ha dörgött, mindjárt mentem az ablakba, számoltam a másodperceket, és figyeltem, hol csap le a villám. Volt egy kisebb tükörreflexes gépem, és hát akkor még nem tudtam, nem úgy megy, hogy addig kattintgatok, amíg egyszer csak rá nem kerül a képre a villám. Külön technikája van: az úgynevezett végtelenített expozíció a nyitja, teljes sötétben – hiszen a villám hatalmas fényt csinál. Amikor már néhányszor sikerült, elkezdtem tudatosan villámot fotózni. Figyeltem az időjárás-jelentést, néztem az Időképen a radart, és vártam a kellő pillanatot. Akkor fölmentem a Svábhegyre, és próbálgattam a technikát.

A madarak egy fokkal nyugodtabbak, mint a villám.
Azért velük sem egyszerű. Három éve költöztünk Érdre, és a kertünk tele van velük. Azt hittem, könnyű lesz őket lefotózni, de nagyot tévedtem, nem engedtek közel. Akkor még azt gondoltam, nem elég jó a felszerelésem. Elkezdtem utánanézni, hogyan lehet madarakat és más állatokat fotózni, és rátaláltam Máté Bence képeire. Olvastam róla, hogyan dolgozik, kivittem egy pokrócot a kertbe, magamra terítettem, vettem egy óriási teleobjektívet, és akkor már sikerült lefotóznom, ahogy a cinke az etetőre röppen.

Korábban is érdekelték a madarak?
Komolyabban nem. Akkor kezdtek izgatni, amikor láttam, hogy nem tudom őket lefotózni. Miután már lettek sikereim, elkezdtem járni a környéket. Biatorbágynál sikerült gólyát fotóznom a mezőn, ám a löszfalban százával élő gyurgyalagokat nem tudtam lencsevégre kapni, hiába bújtam el. Rettentő félénk madarak, és sajnos elég messziről kiszúrnak, szinte lehetetlen a közelükbe férkőzni. Úgyhogy felkerestem Máté Bence tanyáját Pusztaszeren személyesen is, hogy az általa épített rejtekhelyekről elkészíthessem első sikeresebb képeimet. A technikai dolgokat meg lehet tanulni a könyvekből és az internetről, engem inkább a trükkök érdekeltek. A detektívüveges fotózás, amit Bence kitalált, zseniális. Sokan próbálják utánozni, de számomra ő az etalon: „a láthatatlan madárfotós”. Még ha hall is valami zajt az állat, mivel nem látja a fotóst, nem riad el. Legelsősorban azonban azt tanultam meg Máté Bencénél, hogy a jó képhez türelem, szerencse és elszántság kell.

Akár csak a vadásznak. Még a szóhasználat is ugyanaz: „lőni” a célpontra.
Igen, bár az eredmény nagyon más, én nem veszem el az életét az állatnak. De nincs bajom a vadászokkal, sőt, vannak köztük szövetségeseim. A módszereink valóban hasonlóak: én is lesben állok, hosszú órákon át, beetetek, becserkészem az állatot, hiszen az izgat a legjobban, hogy megfelelő háttérrel, akció közben tudjam lefényképezni. Az első komolyabb képem egy zsákmányt ejtett vörös vércse volt. A képen nemcsak a pocok látszik a csőrében, hanem az is, ahogy éppen tojik egyet. Input és output. Hihetetlen tapasztalás volt, hogy ha elbújok, és türelmesen várok, ilyen képeket lehet lőni.

Azért ez leginkább hatalmas szerencse…
Igaz. Attól még, hogy én azt akarom, hogy az állat ott legyen, ahol én, nem lesz ott. Ha tudom, hogy hol érdemes várakoznom, és van türelmem, akkor mellém szegődhet a szerencse. Tudom például, hogy a kertünkben – miután van több madáretetőnk is -, biztosan jön a rozsdafarkú, a cinege, a veréb, az örvös galamb, a balkáni gerle, a fakopáncs – sőt, nemrég egy karvaly is odalátogatott. Ha fölmegyek Parkvárosba, ott biztosan találok fekete harkályt, zöld küllőt, vaddisznót, a Beliczay-szigeten is vannak vaddisznók, rókák, siklók, sokféle madár, hódok. Ha kimegyek a régi 7-es út mentén, a repcében sok az őz, akárcsak a töltésnél, a 6-os kanyarulatában. A Fundoklia-völgy bejáratánál régen voltak gyurgyalagok, ma már inkább a Molnár utca végén lehet fotózni, a magaspart alatt, némi szerencsével. 

És mi tartozik bele – szafarivadász szóhasználattal – a „big five-ba”, vagyis a vágyott „nagyvadak” közé?
Ó, több is van ötnél! A madarak közül a fekete harkály, zöld küllő, sárgarigó, a sárgafejű királyka, a parlagi sas, a rétisas, a ragadozó, illetve a ritkábban látható költöző madarak. Most sikerült szürke gémet fotóznom éjjeli háttérfénnyel – a nap képe lett a National Geographic (NG) online felületén -, meg bakcsót, kormoránt. Idén először találkoztam fekete gólyával és kanalasgémmel. Sokáig hiányzott a palettámról az őz is, hál’istennek nemrég Érd határában sikerült becserkelnem.

Beöltözve, laposkúszásban, tízkilós menetfelszerelésben – megéri egy képért?
Hogyne! Igyekszem biztosra menni: viszek ki magot, vagy ha ragadozót várok, nyers húst. Kamaraerdőnél legutóbb csirkeaprólékot tettem ki, jött is egy gyönyörű héja, és lakmározott elmélyülten, 10-15 méter távolságra is meg lehetett közelíteni. A másik „csali”, ami mindig beválik, a víz. A kertünkbe szoktunk kitenni egy tálban vizet, abban szívesen fürdenek a madarak. A „big five”-ban benne van a szarvas is, de az nincs a környéken. Ősszel, szarvasbőgés idején a gemenci erdőben fogom lehetőleg lencsevégre kapni. Érdekelne az aranysakál, de az sem nagyon van a környéken.

Mennyire gazdag Érd természetfotós szemmel?
Eléggé. 30-40 madárfajt meg lehet figyelni a környéken – és a már említett állatokat, különösen Parkvárosban. Épp most akarom kideríteni, hogy a kis rókakölykök megszülettek-e már. Nagyon gazdag a madárvilág a Czabai-kertben is, ahová előzetes bejelentkezéssel akár óvodás, iskolás csoportokat is lehet vinni madáretetést nézni.

Kicsit amatőr ornitológus is lett?
Csak nagyon amatőr. Pár hete egy üvegnek nekirepült zöldikét mentettünk meg a feleségemmel. Mivel sok madaras oldalt olvastam már, tudtam, hogy ilyenkor azonnal sötét helyre kell vinni a madarat, hogy magához térjen a kezdeti sokkból. Vártunk pár órát, és úgy tudtuk elengedni, hogy már rendben volt. A gyerekeim mindig kérdezik, mi ez a madár, meg amaz, és már elég nagy bizonyossággal tudok rá válaszolni. Sok olyan madár van, amelyet csak a hangjáról ismerek, ilyen például a fülemüle. Egy-egy madárhangnak már a jelentését is értem, például amikor a feketerigó vagy a seregély riaszt, és hirtelen az összes eltűnik a környékről. A madárhangokkal való behívás egyébként bevált trükk fotózás közben.

Ahogy terjeszkedik a város, egyre kevesebb életlehetőségük lesz az állatoknak. Ön szerint mit lehetne tenni azért, hogy megőrizzük az élőhelyeiket?
Önmérsékletet kellene gyakorolni. Az emberek teleszemetelik a természetet. Különösen a Fundoklia-völgyre kellene nagyobb figyelmet fordítani. Rengeteg különleges növény van ott: kökörcsin, hérics, nem beszélve az árvalányhajról. Mégis, sajnos ez az egyik meglehetősen elhanyagolt foltja Érdnek. Kidöntötték a természetvédők által kihelyezett oktatótáblákat, sok a szemét. Vannak jó kezdeményezések a városban, ilyen például a „Madárbarát kert”. Ez segíthet abban, hogy az emberek odafigyeljenek a körülöttünk élő madarakra, és gondoskodjanak róluk. A Magyar Földrajzi Múzeum kertjében is volt ősszel egy bemutató, készítettünk mi is madáretetőt, fontunk vesszőből kosarat, kitettük a kertbe. Ha kicsit kevésbé rohannánk, és több időt töltenénk szemlélődéssel, madarak, növények megfigyelésével, talán átértékelnénk a dolgokat.

Hogyan jött az életébe ez a változás, éppen 40 éves kora körül?
Azt hiszem, megtaláltam a másik énemet. Ez jóval több már hobbinál. Ez szenvedély, vagy inkább az életem része lett.

Megváltoztatta Önt ez a szenvedély?
Másképpen állok a természethez – sokkal inkább megláhttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg benne a kincseket. Hatalmas ez a világ, és a felfedezése végtelenül izgat.

Azt szokták mondani, a fényképezés csak photoshop és felszerelés kérdése, hiszen alap kamerája ma már mindenkinek van, legalább a telefonján. Egyetért?
Nem. A photoshop sem feltétlenül kell, hiszen sokszor egy elszúrt fénykép lesz igazán izgalmas. Vagy egy apró részlet, amiről azt sem tudtam, hogy ott van. Egy kiállításra vitt képemet beválogatták a legjobbak közé, pedig csak egy kócsag X-lábai látszanak rajta, és egy szúnyog, amint szívja a vérét. A beállítást persze meg kellett csinálni, de a szúnyogot észre sem vettem. Kell egy alapfelszerelés, igen, de a jó képhez több kell.

A teljesítménytúrázók hajtóereje, ami belül munkál – hogy meglegyen ez is, meg az is -, vagy az alkotás láza?
Több büszkeséggel tölt el, mint eddig bármi más. Ha képeket nézegetek a neten, szinte mindig meg tudom mondani, ki készítette. Rajta vannak a stílusjegyek. Szerencsére már nekem is volt olyan élményem, hogy az egyik kolléga rám ismert. Mármint a képeimet összekötötte a nevemmel. Minden fotósnak van névjegye, és az maga a kép.

Milyen a jó kép?
Amelyikben én is benne vagyok. Nem úgy, persze, hogy látszom rajta, hanem mintha én is a természet része lennék, és magamba fogadnám a látványt. Az a jó kép, amelyet egy borús téli estén megpillantva jó érzés tölt el, és behozza a természetet a lakásomba.

Miért nem próbál ebből megélni?
Jobb, ha ez megmarad szenvedélynek. Nekem elég elismerés, hogy a NG online két-három havonta lehoz egy-egy cikket a képeimmel. A profi természetfotózáshoz hatalmas anyagi biztonság kell. Nekem van egy biztos munkám, meg egy hobbim – és persze a családom az első. 

A család mit szól hozzá, hogy apa már megint megy?
A feleségemet és a lányomat már megfertőztem. Mindkettőjüknek jelent már meg fotója a NG oldalán. Rókát például a feleségem előbb fotózott, mint én. Őt is elkapta a vadászszenvedély. Igen, sok a hasonlóság: az én kezemben van a siker kulcsa, de az nem egy puska, hanem a fényképezőgép. Megszerzem én is a „vadat”: ez a kép, és a „vadászélmények” – ahogyan megszerveztem, ahogyan gubbasztottam, fáztam, kúsztam érte, és a jutalmam esetleg egy nyelvnyújtás és hátraarc volt. Így jártam a Bükkben egy őzzel. Ami pedig jól sikerült, azt igenis szeretném megmutatni másoknak, hátha szerzek vele egy jó pillanatot. Igen, olyan ez, mint a vadászat, csak ebből az állat kerül ki győztesen.