Tudom, Kedves Olvasók, mi az első gondolat, ami eszükbe jutott: egy nő a kamera mögött? Amikor elmegyünk forgatni, ennyi év után is sokan csodálkoznak. Hát tényleg nem szokványos női szakma, de engem mindig is jobban érdekeltek a műszaki dolgok, mint a kamera előtt állni, és megállás nélkül beszélni, mosolyogni és kedvesnek lenni.
Mondhatni, művészcsaládba születtem (édesapám Palcsó Sándor operaénekes, édesanyám nagynénje pedig Komár Juliska színésznő volt, a férje pedig Páger Antal színész). Szüleim szerették volna, ha balett-táncos vagy színész leszek, de én rendőr vagy katona akartam lenni. A Bolyai János Általános iskolába jártam Érden, ötödikes koromig általában megnyertem a szavalóversenyeket. Szüleim nagyon büszkék voltak, és már láttak a világot jelentő deszkákon, miközben én mindig azt éreztem, valójában nem szeretek szerepelni. Ennek ellenére a tanárok minden iskolai ünnepségen kijelöltek, hogy szavaljak vagy az iskolai énekkarban énekeljek (nem tudok énekelni, de a hátsó sorban elvoltam).
Középiskolában a művészeti osztályba kerültem. Első meghatározó élményem a médiaismeretek óránkon volt másodikosként, amikor Pölöskey István tanár úr (szegény, már nincs köztünk) behozott egy nagy Betacam kamerát. Bármit felvehettünk vele az órán. Akkor éreztem először, hogy jobb a kamera mögött, mint előtte lenni. A műszaki vonal egyébként nem állt tőlem messze, egyrészt anyai részről a nagypapám gépészmérnök volt, másrészt otthon anyummal közösen mindig valamit barkácsoltam.
Ebből a tantárgyból érettségiztem, és jelentkeztem a Pécsi Tudomány Egyetem televízióműsor-gyártó szakára. A katonaságot sosem vetettem el teljesen, mindig vonzott a rádiós kocsi a sok kütyüvel, a felderítés, a nyomozás. Gondoltam, ha elvégzem az iskolát és nem találok állást, elmegyek hivatásos katonának a műszaki részre.
Az iskolai gyakorlati órákat a Magyar Televízióban, a Kisebbségi műsorok szerkesztőségeben töltöttem. Nagyon sokat tanultam ott, nemcsak a szakmáról, hanem az emberi kapcsolatokról is, az összetartásról, a kultúra fontosságáról és arról, hogy a sok előítélettel szemben lehetséges nyitottnak, segítőkésznek maradni.
Nem terveztem, hogy ott fogok dolgozni, ahol élek. De hiszem, az ember nem véletlenül kerül arra a helyre, ahol éppen van, mert talán dolga van ott. Ötéves korom óta lakunk Érden, de édesanyám révén tősgyökeres érdinek mondhatjuk magunkat. Dédnagypapám, dr. Komár Rudolf ugyanis jogtanácsos volt a városházán a 30-as, 40-es években. 2009 óta dolgozom a városi televízióban, és mondhahttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg, egy-két kivétellel kvázi ugyanazokkal a kollégákkal, összetartó, már-már baráti hangulatban. Szerintem az Érd TV-nek ez a titka, hogy tényleg félszavakból értjük egymást, és ismerjük egymás stílusát. Az itt lakók felismernek minket az utcán vagy vásárlás közben, odajönnek beszélgetni, és ez jó érzés.
