Természeti adottságainál fogva Érd ékköve lehetne, a város jövőjével foglalkozó szakmai tanulmányok mégis nagy ívben kerülgetik, mint olyan problémát, amely „komplex kezelést igényel”. Tíz éve egyszer már megcímkézve állt a pénz a városkasszában a környék rehabilitására, aztán az új városvezetés fontosabb célt talált, amire el lehetett költeni. A Kerülő út ügyét két ciklus idejére a szőnyeg alá seperték.

Csakhogy Érd ófalu városképi, turisztikai fejlesztésének tervezésekor a Kerülő út megkerülhetetlen. Itt laknak ugyanis – két domb közé ékelődő völgyben, illetve a beomlott pincék elé sűrűn egymás mellé fölhúzott vakolatlan házakban – a város legszegényebbjei. Nagyjából egy családfa, a Majsaiak bonyolult ágbogai. Amíg lehetett, Majsaiék főként „lomizásból” éltek, ennek az életformának a maradványai láthatók is némelyik portán. 2014 óta azonban az utcára kitett lom az államé, eltulajdonítása lopás, ha a becsült érték meghaladja az 50 ezer forintot, bűncselekmény. Ha a „lopott” tárgyakat valaki értékesíti, akár két év börtönt is kiszabhatnak rá. Ennek a jogszabálynak az értelme vitatható, de legalább alkalmat ad arra, hogy a lomisokat rendre bevarrják. Mivel „bűnismétlésre” lehet számítani, sokszor már ki sem jönnek az előzetesből. Így vár az ítéletére hónapok óta például az öt éve bezárt fürdő elé kitett radiátorok eltulajdonításáért egy Kerülő úti lakó. A települések hozzáállása változó. Van, ahol kihívják a rendőröket, de több budapesti kerületben is eltűrik az illegális lomisokat. A Kerülő utca lakóinak megélhetése mindenesetre füstbe ment. Mivel az ófalusiak jól ismerik a családot, a személyes kapcsolatoknak köszönhetően olykor beesik valami munka, de alapvetően másból kellene megélni.

 „Cigány nem kell!”
A Kerülő utcában, ha a nyolc általános megvan, nem vezet följebb lépcső. 16 év felett ma már nem is kötelező az iskola, de általában a szülők sem nagyon szorgalmazzák. Az 51 éves Majsai Piroska lánya például elvégezte a kereskedelmit, eladó lett, de öt fiából a három nagyobb megállt a nyolc általános után, a negyedik, Istvánka, súlyos fogyatékossággal él, az ötödik, Renátó még tanul.

„Az egyik fiú ment volna kilencedikbe, de otthagyta – mondja Piroska. – Nem is tudom, van-e értelme. Nekem is megvan a szakmám, negyvenöt évesen tettem le a konyhai kisegítőit, aztán mire megyek vele? Nem vesznek föl sehova. Még a kínaiba is jelentkeztem, hogy pucolom a krumplit ötezer forintért reggeltől estig, de hiába. A húgomnak egy helyen meg is mondták: „cigány nem kell!” Direkt kipróbáltam. Beküldtem a menyemet, akin nem látszik, hogy cigány, egy boltba, ahol ki volt írva, hogy azonnal felvesznek pultost. Azt mondták, azonnal álljon munkába. Mivel ő most ugye szoptat, és ez csak próba volt, nem fogadta el. Bementem utána én, azt mondták, nincs felvétel. Utánam bement a lányom, rajta se látszik, hogy cigány, egyből felvették. Pedig én is föl voltam öltözve szépen.”

„Itt minden férfinak megvan a hivatásos jogsija, buszra és kamionra is, de sehol nem alkalmaznak minket – szól közbe Piroska férje. – De hallja, egy igazolványért nekem ma háromszor kellett oda-vissza járkálnom a hivatalba, gyalog, ebben a hőségben. Az egész napom ráment, csak mert a hölgy nem találta a kódszám alapján, és hazaküldött. Aztán harmadszorra mégis meglett. Csoda, hogy a végén kiabáltam?”

A szociális ügyintézés is másképp működik. Piroska állítja, hogy meg akarják büntetni tízezer forintra, mert kért segélyt az önkormányzattól, de a hivatal szerint nem jogosult. Mondtam, ilyen nincs, ezért nem lehet megbüntetni. Mutatja a papírt, olvasom, aztán olvasom még kétszer, és bizony a nagy kacifántosságból még akár azt is ki lehet venni, amit mond.

„Bent voltam személyesen, és azt mondta az ügyintéző, hogy a gyerekekre nem tud adni segélyt. Akkor mire? – kérdeztem. Krízishelyzetre, mondta ő. De mi a krízishelyzet? – tudakoltam. Az, ha valaki meghal, vagy egy hónapot kórházban tölt, mondta ő. Aztán kiküldték ezt a levelet.”

Piroskáék háromszobás házában nemrég még tizenöten éltek, és senkinek sincs munkája. A 16 éves fogyatékos fiú után járó 110 ezer forintos ápolási díjat most Piroska férje kapja. Azt gondolták, az asszony könnyebben elhelyezkedik. Eddig hat helyre adta be a jelentkezést, de csak egy hívta vissza, az is „vidéki”. Dolgozott korábban a Hivatalnok utcai idősek klubjában, aztán a hajléktalanszállón is.
„Nem mindenhol nézik le a cigányokat. Az öregek klubjában például nagyon jól kijöttem a főnökasszonnyal, egy asztalnál ettünk, tegeződtünk…”

Az idős Majsai, Piroska édesapja több mint harminc éven át volt gyepmester Érden. Dolgos, törekvő ember volt, aki a tanácstól kapott egy darab földet, épített rá házat. Azt már nem mondták meg neki, hogy a telek nem lett az övé, így lett jogcím nélküli jóhiszemű lakó. Ezt örökölte meg az özvegye és a beköltözött fiatal családtagok. Az idős Majsai házaspár 16 gyermeket nevelt föl, többségük (családjaikkal) a Kerülő utcában lakik. Van olyan ház, ahol huszonketten élnek.

Gyereksorsok a Kerülő utcában

Az idős Majsaiék előbb a pincében laktak, aztán építettek egy kis házat, amit Piroskáék lebontottak, és a helyére építették ezt a mostani, háromszobás, 80 négyzetméteres házat. Belül otthonos, takaros, rendezett, az udvari „kupi” miatt szabadkozik az asszony. A sok lom közt még egy kisebb medence is van, amiben hamarosan Piroska unokái fognak pancsolni a nagy melegben. A hároméves meg a 10 hónapos mellett lenne még két kislány is.

„A kezem között született mind a kettő – panaszolja –, az anyuka hibájából vitték őket nevelőszülőkhöz. Kiskorú volt még a Viki, 16 évesen került be intézetbe, rossz, alkoholista családja van. Kiszökött az intézetből, és itt lakott nálunk az egyik fiammal. Beszéltem a nevelőjével is, aki tisztában volt vele, hogy a Viki itt van. Mikor terhes lett, nem járt orvoshoz. Itt született a kislány, a szobában, hét hónapra. Nekem akkor fölment a vérnyomásom a mennybe, úgy remegtem, mint a kocsonya.”

„Az én kezembe esett bele – szól közbe Piroska menye. – Viki már akkor szólt, amikor elment a magzatvíz, és olyan hamar meglett a kislány, hogy a mentő ide se ért, pedig első baba volt. Csak azon imádkoztam, hogy sírjon fel.”

„Mikor megszületett a pici, rátettük az anyja hasára, hogy nyugodjon meg – folytatja Piroska. – De a Viki elfordította a fejét. Akkor láttam, hogy ő nem anya. A második kislány is nálunk született, aztán bevitte őket a mentő. Odament a kórházba a nevelő, és a háromnapos újszülöttől kivitte az anyukát. Még szoptatni sem tudta. Hogy lehet ilyet csinálni?! Miért nem tették be őket egy anyaotthonba? Azt mondta a nevelő, hogy a lánynak az intézetben a helye, a gyereket meg viszik nevelőszülőhöz. De mi szeretnénk nevelni őket! Kérdeztem a gyerekvédelmisektől is, hogy mi van akkor, ha a fiam aláírta az apaságit, és igényt tart a gyerekekre, hiába, hogy az anyuka nem, és nem is írta alá a fiam apasági papírját? Nem tudtak válaszolni.”

Mindkét kislányt nevelőszülőknél helyezték el, külön-külön, holott a törvény előírja a testvérek együttes elhelyezését. Az egyik egyéves most, a másik kettő. 

Istvánka, az örök gyerek, epilepsziás is. Amikor rohamot kapott, eleinte az ügyeletre vitték, míg „ki nem tiltották őket” onnan. Piroska legalábbis így élte meg.

„Öt éves volt és újraélesztették. Jól meg is ijedt az asszisztens, másnap megverte a vállamat és azt mondta: „Piroska én azt hittem, már nem is él!” Utána az orvos szólt, hogy még egyszer ide ne hozzam ezt a gyereket az ügyeletre, vigyük egyenesen a kórházba. Hát hogy jelenthet ki egy orvos ilyet? És ha a mentő csak fél óra múlva tud kijönni? Úgyhogy az Istvánka miatt nekünk mindig kell autó, és egyenesen visszük a kórházba. A Bethesdába járunk, Pestre, nagyon jó a doktornője. Hiába szedi a gyógyszert, minden hónapban van három-négy rohama. Valamelyik nap is arra keltünk hajnalban, hogy a földön vergődött, és ütötte a mellét, mert nem kapott levegőt.”
Istvánka sérülten született. Piroska úgy meséli, hogy szüléskor 220-ra ment föl a vérnyomása, a gyerek faros volt, és nem császározták meg időben. Amikor Renátó született, akkor is fölszökött a vérnyomása, de neki nem lett baja, Piroskát viszont elkötötték akkor. Elmagyarázták, miért nem lenne jó, ha megint szülne, és ő beleegyezett.

A 13 éves Renátó különleges kis jelenség a Kerülő utcában. Sokáig papnak készült.
„Azt mondta, a szegény gyerekeknek akar segíteni – meséli az anyja. – Folyton az apácákhoz jár vasárnap. Sunyiban elszökött, mikor télen nem akartuk engedni a hidegben, várni a buszt. Tanult zenélni is, három hangszeren is játszik. Eljár a tanodába az atyához. Onnan nagyon sok segítséget kapunk, amikor a járvány miatt nem volt tanítás, ott csinálhatták a házi feladatot a gyerekek, akiknek nincs otthon internetjük, sőt telefonokat is vettek nekik, hogy tudjanak tanulni. Egész nyáron hordták a gyerekeknek az ebédet.”

„A gaz útját is tudjuk itt fenn a határban”
Valódi segítséget más nem kínált a Kerülő útiaknak, pedig az ófalusi karitászhoz is bement Piroska, hogy jó lenne, ha nekik is jutna a Vöröskereszt által gyűjtött adományokból, amelyeket a bevásárlóközpontokban adnak az emberek.
„Mondtam, csak meg kéne pályázni, sok dolguk nem lenne vele, én mennék segíteni, de azt mondták, nekik erre nincs idejük, menjünk inkább ruhákat válogatni. De azzal nem vagyunk kisegítve. Anyukámék még falukra jártak rongyozni, cseréltek hat pohárért két zsák ruhát. Mikor hazaértek, ugrottunk a lovas kocsira és válogattuk a ruhákat. De a mai gyerekeket kiszólják az iskolából, ha nem úgy öltöznek. A lányom is mondta, hogy ő nem megy csövesen az iskolába, őt ne nézze le senki. És megértem. Higgye el, mink is szeretnénk jobban élni. Ha az önkormányzat adna ezért a házért tízmilliót, el is mennénk. Pedig gyerekkorunk óta itt lakunk, még a gaz útját is tudjuk itt fenn a határban. Ismernek minket az ófalusiak. Mikor kicsik voltunk, föllopakodtunk néha szedni a cipész szőlőjéből, aztán mikor jött, lehajítottuk a szőlőt. Úgy féltünk tőle, mint a tűztől. Aztán mikor meghalt, az volt a végakarata, hogy minden Majsai gyerek menjen el a temetésére, és adjanak nekünk 500 forintot. Csak aztán ez az utca nagyon elfajult, de nem velünk van a baj, hanem a bevándorlókkal.”
A helyzet meglehetősen abszurd. A Majsai család Érd egyik legszebb utcájában lakik, gátat vetve annak, hogy a város fő idegenforgalmi látványossága, a borút folytatódhasson. Addig, míg ők itt vannak, nem lesz aszfaltozás, se vízelvezetés, és alacsony értékűek az ingatlanok. 

Közel a megegyezés
Az előkészítés feladatát Falusi Ferenc, a képviselő-testület gazdasági bizottságának egyik tagja kapta meg, aki annak idején a Mély úti pincesor rehabilitálásában is kulcsszerepet vállalt.

„Szót értek a cigányokkal, mert én is olyan vagyok, mint ők, abban, hogy megoszhttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg a kenyeremet bárkivel. Nem beszélek velük fölülről, leülök az asztalukhoz, és ha megkínálnak kávéval, megiszom. Én is mezítlábas gyerekként nőttem föl, kivágott orrú cipőben jártam, és ha kidobtak egy vaskályhát valahol, összeszedtük és elvittük a MÉH-telepre. A volt cselédházak közelében, a homokbányánál nevelkedtem. A Károlyiaknak volt ott tehenészetük, és az istállók fölött épült 11 lakás a cselédségnek. Nagyon szegény emberek laktak ott, köztük cigányok is. Úgyhogy nekem nem idegen ez a közeg.”

Falusi Ferenc tényleg szót ért a cigányokkal, Piroskáékkal is megalkudott. Az önkormányzatnak egy feltétele van, az új helyen nem lehet „kupi”, fenn kell tartani a városképhez illő rendet. Megígéri, hogy közbenjár annak érdekében is, hogy az idős mama házához haszonbérbe tudják venni a telket, aztán amikor lesz pénzük, részletre megvásárolhatják.

„Ezt be tudjuk vinni a polgármesterhez, nyitott az ilyen kérdésekre – teszi hozzá biztatóan. – Én azt is méltányosnak tartanám, hogy kapjon a család havi 10 ezer forint szociális segélyt, mert valóban nehéz helyzetben vannak.”

Az utca más lakóival is közel a megegyezés, tudjuk meg. Egyedül a Piroskáékkal majdnem szemközti óriási házon folyik még az alku. Sok milliót kérnek a tulajdonosaik, a telek azonban – amelyre mintha egész Ófalu limlomját hordták volna össze – alapos rekultivációt követően értékes lesz.

Annak idején a Mély úti barlanglakók kiköltöztetése egészen más alapokról indult. Ők jogcím nélküliek voltak, a Kerülő utcaiak viszont tulajdonosok. A Mély útiak kiválasztottak egy ingatlant valahol Érden kívül, az önkormányzat pedig megvásárolta nekik, azzal a feltétellel, hogy öt évig nem adhatják el. Most nincsenek megkötések, ha sikerült a vételárban megegyezni, az önkormányzattól kapnak egy bónuszt, amivel már alkudhatnak, és akkor tudják pénzre váltani, ha kiköltöztek. 

„Az ingatlanokat nem kisajátítjuk, hanem ők kínálják föl az önkormányzatnak megvételre – magyarázza Falusi Ferenc. – Az sem probléma, ha Érden maradnak, mert a Majsai család dolgos. Viszont az fontos törekvésünk, hogy szétoszlassuk a kolóniát, és folytatódhasson a Modern Városok Program keretében a borút, a pincesor rehabilitációja úgy, hogy a projektbe befektetőket tudjunk bevonni.”
Hogy nekik mitől lesz jobb máshol, Piroska nem tudja megmondani. Tárnok szélén néznének házat, mert ott olcsó. Nem akarnak messzire költözni. A lány most végzett, már jön is a baba. Ők albérletet néznek vagy a fiú szüleinek a nagy házába mennek lakni.
A városképi probléma és a kolónia rövidesen megszűnik – a családok odébb költöznek és viszik magukkal a gondjaikat: a szegénységet, a munkanélküliséget, a szakképzetlenséget, a jövőkép teljes hiányát. A szegregátum „komplex kezelése” még várat magára.