De van-e valami levonható tanulsága ennek a történetnek?
Hogy mi történt, azt a fél világ tudja, Érd címoldalra került az országos lapokban. Már csak azért is, mert maguk az elkövetők rendeztek élő közvetítést a közösségi oldalakon, arra biztatva ismerőseiket: „osszátok!”. Az ezekből összevágott felvételeken látható melldöngetős családi pankrációt akár mulatságosnak is lehetne gondolni, ha nem tudnánk, mivé fajult. Nagydarab férfiak hergelik egymást, a szóáradatból egyetlen szó tűri a nyomdafestéket, a „csirkebőrevők”. Mire a találkozás létrejött, a férfihormon már elborította a fejeket, a benzinkútnál gázolás volt az istenhozzád, kőhajítás a fogadjisten. Akárcsak egy klasszikus westernben, ahol köszönés helyett csípőből tüzelnek. A békésen tankolók – látszik a felvételen – föl sem fogják, mi történik. Egy férfi elszaladna, de aztán inkább fedezékbe vonul, lekuporodik az autója motorháza elé.
Hamar elterjedt a magyarázat, miszerint a két család azon kapott hajba, hogy az érdi férj rosszul bánt az Enyingről hozott asszonnyal, „csicskának használta, verte”, mire a nő megszökött, és nem is akart visszamenni. Szó sincs romantikus, szerelmi bánat motiválta bosszúról, a férfierő lett itt demonstrálva, hogy mindenki bevésse, asszonynak verve és otthon a helye, nem szökdösünk sehová. Ez nagyjából annyira „nőügy”, amennyire miniszterelnökünk számára az volt 2017-ben a washingtoni nagykövetasszony visszahívása. Ha lehet is szerepe nőnek egy ilyen sztoriban, bátran behelyettesíthető egy S (na jó, legyen E) kategóriás Mercivel: a gazdájáé és kész.
Hogy milyen nézeteltérések állnak valójában a tömegverekedés/lincselés/gyilkosság hátterében, azt majd a bűnügyi krónikákban elolvashatjuk. Az átlagos érdi polgár szemével nézve az eset azért hátborzongató, mert senki nem szeretné a kolumbiai Medellin utcáin érezni magát, ahol rivális drogbandák mészárolták egymást a 90-es években. Csőzik László polgármester ígéretet tett rá, hogy a város nem válik hasonló rémségek színterévé – csak remélni tudjuk, hogy így is lesz. Nem megnyugtató, hogy a jelek szerint ezekben az emberekben föl sem merült, hogy ha már kövekkel, csövekkel, bicskával felszerelkezve indulnak a „megbeszélésre”, akkor legalább olyan helyen ejtsék meg a találkozót, ahol nincsenek se járókelők, se rendőrök.
Nagy baj, hogy ez az eset csak tovább mérgezi az amúgy is romaellenes társadalmi légkört. Világosan látszik ez a közösségi oldalak kommentjeiből: lám, az „etnikum” megint akciózik, „ezekkel” nem lehet együtt élni, lám, „bűnöző mind”, „irtanák ki egymást mind egy szálig”, „hulljon a férgese, addig sem bennünket rabolnak, gyilkolnak”, satöbbi. Amire az öntudatos cigányok hasonló hangnemben válaszolnak. A sajtó ebben a helyzetben egész jól teljesít, több cikk is sajnálkozik, hogy ami történt, az leginkább a „rendes cigányoknak” árt, akik tisztességes munkából igyekeznek megélni. Csakhogy a „rendes cigány” kitétel önmagában is problematikus. Eleve kívülre helyez egy népcsoportot: vannak „ők”, az ilyen meg az olyan cigányok, és vagyunk „mi”. Igaz, vannak köztük rendesek is, de azért cigányok „ők” is, nem olyanok, mint „mi”. Ez a látszólag jóindulatú megközelítés valójában megkülönböztetés: születéskor kijelöl egy életutat, amelyben a „rendes” jelzőt élethossziglan bizonyítani kell, a „rendesség” sosincs megelőlegezve. Hogy érthető legyek: mit szólnál, kedves olvasóm, ha egy „magyar” bűncselekményt követne el, és én azzal fordulnék hozzád, hogy „a tesód már megint mit művelt?” Hogy lenne már a „tesóm” egy bűnöző? – kérdeznéd felháborodva. Joggal, hiszen mi is a közös nevező? Az, hogy ő is magyar meg te is? Hétköznapi rasszizmusainknál nincs rombolóbb, ha szabadulni akarunk tőlük, először is azonosítanunk kell.
Egy gyerekkori emlékképet sosem fogok feledni. Talán másodikosok lehettünk a fonyódi általános iskolában, amikor új osztálytársunk érkezett, Orsós Ferike. Páratlanul voltunk az osztályban, és Végh tanító néni az egyedül ülő mellé akarta telepíteni, de az illető nem fogadta be. Én jó kislány voltam, ezért Végh tanító néni tőlem kérdezte meg másodikként, ülnék-e a Ferike mellé. Nemet mondtam. A tanító néni nem próbálkozott tovább, Orsós Feri a hátsó padba került, egyedül. Az lett volna „normális”, ha ezek után ő lesz az osztály ügyeletes „rosszgyereke”. De nem lett. Magától sosem szólt, hozzá sem szólt senki, szünetben egyedül ácsorgott az udvaron. Aztán év végén kibukott az osztályból. Máig kísért az alakja. Nem adtam neki esélyt én sem, mert „cigányszaga” volt. Nem tudom, honnan vettem akkor ezt a szót, de szégyellem.
Nemrég olvastam egy cikket egy Orsós Ferencről, aki ácsmester lett, Siófokon él, a fiai pár éve a fonyódi szakiskolában tanultak, és az egyikük matekzseni. Talán az én hajdani osztálytársam ez az ácsmester! Ha igen, minden nagyrabecsülésem az övé. Remélem, megbocsátana, ha egyszer találkoznánk.
Mihalicz Csilla
