– Mikor költözött Érdre a család?

Lepsényi Ibolya (LI): – Szigethalomról származom, egyetemista koromban – magyar–angol szakot végeztem – már Pesten laktam, később költöztem Érdre, az édesanyámmal. Akkor még nem ismertük egymást a férjemmel, aki érdi születésű, a Vörösmarty gimnáziumba járt, ahol egy ideig én is tanítottam. Egy baptista imaházban ismerkedtünk meg.

Ecsedi István (EI): – A nagymamám volt tagja a gyülekezetnek, ő vitt el minket, unokákat. A rendszerváltás előtt nagyon szerettem volna külföldön dolgozni, némettanárt kerestem, hogy elsajátítsam a nyelvet. Ibolya németül is tudott, tartott nekem egy-egy órát. Nemcsak a német nyelvről volt szó a beszélgetéseink során, hanem kiderült az is, hogy kinek mi az értékrendje, életfelfogása. Több közös találkozási pont is volt: a világnézetünk, érdeklődési körünk, a német ősök, a mezőgazdaság szeretete… Egy év után házasodtunk össze.

– Akkor nem lett semmi a külföldi munkavállalásból?

EI: – Nem. Érettségi után elvégeztem egy elektronikai műszerész szakközépiskolát, majd felvételiztem a műegyetemre, ahová másodjára fel is vettek. A feleségem egy külkereskedelmi vállalatnál dolgozott, majd egy bank következett, mellette tanított, fordított. A külföldi munkavállalásból diákkörút lett: egyik baráhttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpgmal kedvezményes, fiataloknak szóló vonatjeggyel bejártuk Európát. Minden városból Ibolyának címeztem egy-egy képeslapot. Tudta, mennyire kevés a pénzem, feltűnhetett neki, hogy mennyi lapot küldök… Mikor hazajöttem, komolyra fordultak köztünk a dolgok.

LI: – Nem volt azért ez olyan egyszerű: nekem volt már egy elrontott házasságom és két kislányom, így neki őket is vállalnia kellett. Elhatároztam, hogy csak akkor megyek újra férjhez, ha a lányaimat is elfogadják, pont az volt a vonzó Istvánban, hogy szeretettel állt a gyerekekhez. Soha nem tett különbséget az öt vérszerinti gyermeke és a két lány között, sőt, a kisebbekben sokáig nem is tudatosult, hogy a két nővérük a féltestvérük.

– Nem volt nehéz ilyen fiatalon felvállalni rögtön egy egész családot?

EI: – Nem, mert nagyon szerettem a gyerekeket. Nagymamám révén sokat jártam az ifjúsági táborokba, a gyerekek szeretete belém rögződött.

LI: – Mikor kicsik voltak, a férjem jobban tudott játszani velük, mint én, és ez az unokákkal is így van. Én inkább a nagyobb gyermekekhez vonzódtam. Így ellensúlyoztuk egymást a férjemmel: a picikre és az idősebbekre is egyaránt jutott kellő figyelem.

– Öt közös gyermekük született. Miért vállaltak ekkora családot?

EI: – Már az elején megbeszéltük: amit Istentől kapunk, azt elfogadjuk, és Isten ajándékaként fogjuk fel a gyermekáldást.

LI: – Mi négyen voltunk testvérek, a férjemék hárman. Édesanyám nagyon sajnálta, hogy nem volt több gyermeke. Úgy éreztem, ha eleink, a mienknél sokkal rosszabb körülmények között, háztartási gépek nélkül bevállaltak több gyereket, akkor ez nekünk is menni fog. Ráadásul anyukám végig itt volt segítségnek, mint pesztonka, szakácsnő és nagyon jó mesemondó.

– Hogy lehet eltartani egy ilyen nagy családot?

EI: – A távközlési végzettségemmel közösségi antennákat építettem ki. Ez a rendszerváltás idején volt, a kábeltévék hőskorában. Húszévesen sikerült meglovagolnom ezt a hullámot.

– Az ön ötlete volt ez a vállalkozás?

EI: – Megvan bennem a vállalkozói véna. Nyolcéves koromban libákat tartottam, és a piacon eladtam a kikeltetett szárnyasokat. Gimnazistaként fólia alatt növényeket termesztettem. A sok munka miatt nem voltam valami jó tanuló, ezért is nem mentem rögtön egyetemre. Mire elkezdtem a felsőfokú tanulmányaimat, a két lány mellett már ott volt az első közös gyermekünk is, és sorra jöttek a többek.

LI: – Én akkor már a férjemnek segítettem a vállalkozásában. Közben tanítottam, fordítottam. A negyedik gyereknél belefogtunk az építkezésbe, amit az ötödiknél fejeztünk be. Közben persze itt laktunk.

EI: – Én pedig tanultam, dolgoztam, alkalmi munkákat is vállaltam. Csődbe ment egy könyvnagykereskedés, az ismerős felszámoló szólt: tíz vagonnyi könyv a szeméttelepen végzi, ha nem hozzuk el. Szombatonként, a nagylányokkal végigvásároztuk a Tiszántúlt. Negyedáron adtuk a könyveket, vitték is.

LI: – Sokféle könyv volt, életrajzi regények, a rendszerváltás körüli kiadványok, természettudományos könyvek, illetve horoszkópok – ezeket, miután megtértünk, már nem árusítottuk. Rájöttünk: vagy Istenbe vetjük a bizalmunkat, vagy a babonába. Úgy gondoljuk, minden engedelmes lépést megjutalmazott az Úr. Családi életünk és vállalkozásaink sikerét annak tulajdonítjuk, hogy próbáltuk mindig Isten törvényeit szem előtt tartani.

– Ez a megtérés hogyan és miért következett be?

LI: – Korábban is kerestük Istent, de az, hogy ott ültünk vasárnaponként a templomban, még nem jelenti azt, hogy hívők is voltunk. Sokszor voltam türelmetlen a gyerekekkel, édesanyámmal. Egyszer a lányaim zongoratanárával beszélgetve rájöttem, hogy nincs rendben az életem. Ahogy az Úrtól bocsánatot kértem, tényleg mintha újjászülettem volna. Akkor valóban igazi közösséggé vált a család, és Isten akaratát próbáltuk keresni mindenben.

– A gyerekek is látták, átélték ezt a változást?

LI: – Igen. Az Érdi Evangélikus Egyházközséghez csatlakoztunk, és részesei lehettünk egy gyülekezet hatalmas növekedésének Ittzés István vezetése alatt. Nemcsak lelki, de fizikai értelemben is sok segítséget kaptunk onnan. Igyekszünk ezt továbbadni, különösen az időseknek, gyerektáborokban segíteni, és ahol szükség van ránk, elsősorban a családban. A gyerekek is rendszeresen jártak a különféle alkalmakra, istentiszteletekre, táborokba, úgy, hogy ez nem volt számukra kötelező. Látták, hogy vidámak, elégedettek vagyunk, biztonságot és vidámságot éreztek, ami csak innen származhat.

– Mennyi idősek most a gyerekek?

LI: – A legnagyobb negyvenesztendős, a legkisebb tizenkilenc éves. Negyven múltam, mikor ő született. Nagyon szerettünk volna még gyereket – igazi ajándék volt.

ÉI: – Nagyon örültem minden egyes gyereknek, mert egy új ember születését csodának tarhttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg.

– A testvérek is örömmel várták, fogadták az érkező kisebbeket?

LI: – Kamaszkorukig boldogan babáztak, aztán volt egy kis berzenkedés – micsoda dolog, hogy nálunk nincs semmilyen családtervezés! Mi meghallgattuk őket, de nem tettünk semmit a gyermekáldás ellen. A nagyobbaktól nem vártuk el, hogy pesztonkák legyenek, hagytuk, hogy éljék a saját életüket. Segítettük őket a tanulásban és zeneiskolai tanulmányaikban. Amikor az ember tudja, hogy a gyermek Isten ajándéka, és nem az én tulajdonom, hanem az Ő terveit kellene rajtuk keresztül végrehajtani, akkor azt is tudjuk, hogy az elengedésük, a felnőtté válásuk is ugyanolyan fontos, mint az, hogy jó irányba terelgessük őket. A nagy család ajándéka, hogy a gyerekeink odafigyelnek egymásra és másokra, könnyen barátkoznak.

– Hogy fér, fért bele egy nyaralás hét gyermekkel?

EI: – Amíg kicsik voltak a gyerekek, ritkán tudtunk nyaralni együtt. Volt, hogy a feleségem itthon maradt a legkisebbel és az édesanyjával, és az is előfordult, amikor egy cégnél dolgoztam, hogy a rendelkezésünkre bocsátott nyaralóba csak hétvégén jutottam le a családhoz. De az jellemző volt, hogy a saját gyerekeink mellé még vittük a keresztgyerekeket is, vagy épp a gyülekezet ifijéből pár fiatalt. Akár tucatnyi gyerek is nyaralt velünk. Most, hogy felnőttek, izgalmas túrákra megyünk: legutóbb a Spitzbergákat jártam be négy gyerekemmel.

LI: – Az a csoda, hogy még így, huszonévesen is eljönnek velünk. Gyerekkorukban sokat kirándultunk, és emlékeznek azokra az élményekre.

EI: – Elkezdtük a kéktúrát a családdal, tavaly, tavalyelőtt öt-hat szakaszt csináltunk meg. Szeretném most jobban belevetni magamat, és az unokákkal bejárni a Balaton-felvidéket, a Bakonyt, a Vértest. Az unokákkal – akik heten vannak, kettő és tizenegy éves kor között – kirándulunk Érden és környékén is, legutóbb a Duna-parton jártunk. A természet szeretetét és tiszteletét a szüleimtől kaptam: gombászok, gyógynövényeket is szedek a kirándulásainkon.

– Gyakran összegyűlik a teljes család?

LI: – Minden vasárnap itt vannak nálunk. Most a férjemmel két hétre elutaztunk kettesben, és a gyerekek akkor is összejöttek. Igaz, nem mi főztük az ebédet, hanem pizzát rendeltek, de a lényeg, hogy együtt voltak. Istennek hála, igazi összetartó család vagyunk, ami azért is jó, mert így nem a kötelező ünnepekre tartogatott jópofizás a jellemző, hanem a problémák feltárása is belefér, és igazi baráti beszélgetések. Van alkalom elsimítani a konfliktusokat. Mi e tekintetben háttérbe vonulunk, mi az unokákkal való foglalatoskodásból vesszük ki a részünket.

– Említette, hogy elutaztak a férjével két hétre. Mekkora szükség van egy ekkora családban arra, hogy legyen idejük egymásra is, főleg így, harmincegy évi házasság után?

LI: – Ha valaha voltak gondjaink, nézeteltéréseink, azok abból adódtak, hogy nem figyeltünk egymásra eléggé. Nem jó az, ha csak a gyerekek vagy csak a munka van a középpontban. Kell az egymásra fordított idő, hogy újra egymásra találjunk, együtt idézzük fel a szép időket, tudatosítjuk azt, hogy egymásért mindent vállaltunk, és nem éreztük ezt áldozatnak. Ha ez az érzés egy házasságban megfakul, újra fel kell éleszteni, és Istennel együtt egy hármas kötelékben tudjuk továbbvinni az életünket.

– Hogy néz ki egy ekkora családban egy karácsony?

LI: – Ami az ajándékozást illeti, kihúzzuk egymást a gyerekeinkkel, és mostanában már az unokák is húznak, persze egymás között, és saját készítésű meglepetést adnak egymásnak. A közös ajándékozáson mindenki ott van, ehhez ragaszkodnak a gyermekeink. Ezt néha nehéz összeegyeztetni, de azért sikerül. Ilyenkor a dédi is ott van, és más egyedülálló rokont, barátot is elhívunk. Beszélgetünk, társasjátékok kerülnek elő, karácsonyi énekeket énekelünk, a gyerekek zenélnek. Minden gyermekünk tanult valamilyen hangszeren.

– Hány tagú a család?

EI: – Ha a dédit is beleszámítjuk, húsz. Most sikerült egy olyan asztalra szert tenni – sokat keresgéltünk –, ami mellett mind a húszan elférünk.

– Említették, hogy vasárnap is összegyűlik a család. Ki és mit főz ennyi emberre?

LI: – Istvánnal közösen főzünk, és megpróbálunk egytálételeket kitalálni. Borsóleves, pörkölt… Persze azért van rántott hús is, de ha kell, akkor hozatjuk az ételt. Az együttléteinkben nem az étkezés a lényeg, nem várom el, hogy dicsérgessék a háziasszony főztjét. Néha a gyerekek is meglepnek. Legutóbb legkisebb lányunk finom ebéddel várt minket, mikor hazaérkeztünk kétheti távollét után.

– A munka, a közös kirándulások, családi ebédek mellett tevékenyen részt vesznek az evangélikus gyülekezet életében is?

EI: – Igen. Nagyon sokáig presbiter is voltam, a templom építkezéséből is kivettük a részünket, ugyanis építőiparral, ingatlanüzemeltetéssel is foglalkozom. Különféle missziókban is tevékenykedünk: a Gedeon Társaság tagjaként Bibliát osztunk szerte az országban, és azon munkálkodunk, hogy a Felvidékre is, Erdélybe és Kárpátaljára is terjeszteni tudjuk a Szentírást. A szenvedélybetegek kárpátaljai mentőmissziójában is tevékenyen részt veszünk. Kárpátaljai diákokat is segítünk; a Lepramissziót, amely világszerte azon dolgozik, hogy a gyógyult, ám csonka kezű, lábú emberek ismét munkába állhassanak; egyházi iskolákat és hasonlókat.

– István, egy vállalkozónak ennyi minden mellett maradt, marad elég ideje a családjára?

EI: – Volt időszak, amikor nem. Közel harminc éven át távközlési munkákat vállaltunk, és ez nagyon leterhelt. Ez ma már másképp csinálnám, hamarabb abba kellett volna hagyni, ami elszipkázta a családtól az időt. 2016 táján döntöttem úgy, hogy most már elég, visszavettem a munkából, hogy többet lehessek a családdal, és többet munkálkodhassak a missziókban.

– Miért jó, miért érdemes ilyen nagy családban élni?

LI: – Jézus azt mondja: „Ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad, ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem”. Ha Jézus feláldozta magát értünk, akkor mi is tartozunk azzal, hogy hálából neki szenteljük az életünket, még ha kicsit el is kopunk a mindennapjaink során. A „gyümölcstermés” kárpótol minket.

EI: – Édesanyám jegyezte meg a múltkor: ők 1959-ben házasodtak, és nem gondolta volna, hogy 2019-re ilyen terebélyes fává nő a családunk. Isten csodálatos, hogy ezt megadta.