Magyarádi Ágnes: Cipős doboz
– Ezt meg minek teszed bele? Mik ezek itt? – kérdezte Zsófi indulatosan. – Apa, nehogy már kacatokkal traktáljunk valakit karácsony előtt! Úgy is ki fogja dobni, miért nem adunk valami normális, menőbb dolgot?
– Jól van, lehet, hogy végül nem tesszük bele, hozd ide azokat a játékaidat, amelyeket már nem használsz, de még szépek. Annyi menő vacakot teszel melléjük, amennyit csak akarsz, ha neked így jó. De ha marad mellettük hely, hadd tegyem hozzá ezeket is.
– Bánom is én! – feleselte lemondó hangon Zsófi, és elszaladt, egy nagyobb dobozért, amelyben bizonyosan elfér majd egy nagy kupac plüss játék, meg divatos ruha, meg más, amit hosszú ideje válogatott, és rendbe rakott erre az alkalomra. Öntudatosan felkészült, hogy jótékonykodjon, nem akarta, hogy elrontsák az örömét. Amikor beviharzott a nappaliba egy jókora dobozzal, apja, szokott módján az íróasztalánál ült, csak az volt a furcsa, hogy a mindig komoly, rezignált üzletember most olyan meghatottan forgatta a kezében a kacatjait, mint akinek nehéz megválni tőlük, de elszánta magát, hogy áldozatot hoz az ünnep kedvéért.
– Nem hiszem el! – gondolta Zsófi. Majdnem ki is mondta hangosan, de tudta, hogy apja ki nem állhatja a kamasz zsargont, így csak végigsimított piros kockás gyapjú ruháján, és megrázta gyönyörű, aranybarna haját, amelyet kibontva és egyenesre vágatva viselt, mert így mutatott a legjobban. – Még meg is könnyezi őket! Akkor meg mi a csudának erőlteti, hogy belegyömöszöljem a cuccait a dobozba. Ha anya meglátná, nem engedné úgysem. Neki legalább van érzéke ahhoz, mi kell az embereknek. – Az apja észrevette, hogy figyeli, zavartan megfordult, egyenesen a lányára nézett. Kereste a szavakat, mint mindig, ha valami bensőséges dolgot készült mondani, mert hosszú évtizedek után sem beszélte teljes biztonsággal az idegen nyelvet. Néha jólesett volna az anyanyelvén kifejeznie magát, de azt sem felesége, sem családja, sem a barátai nem értették. Hiába, ez a világ egyik legnehezebb nyelve, olyan bonyolult, mint azoknak a kötődéseknek és elutasításoknak a szövevénye, amelyből létrejött. Képes arra, hogy más dimenzióba helyezze azt, ami a világ más tájain egyszerűnek és problémamentesnek látszik.
Egyszer még otthon, régen, mikor éppen annyi idős lehettem, mint te most, egy kisvárosban laktunk. Apámnak épp nem volt munkája. Közeledett a karácsony, de egy fizetésből, anyáéból, nem telt gyönyörű, illatos, plafonig érő karácsonyfára. Be kellett érnünk egy kicsi műfenyővel. Ajándéknak pedig azt kaptuk a bátyámmal, amire épp nagyon szükségünk volt. Fölkerültünk valahogyan egy segítő szervezet listájára, és cipős dobozban mi, gyerekek is ajándékot kaptunk. Az én dobozom is odakerült az ablakpárkányra, mert a kicsi fa alá nem fértek be a küldemények. Alig vártam, hogy lássam, mi van benne. Amikor kinyitottam, nagyot csalódtam. Egy csavart formájú, kopott tengeri kagyló, egy kicsi, gondosan lezárt üveg, dátummal és tengervíz fölirattal, no meg egy fenyőtoboz volt benne. Igaz fényes, illatos, ritka szép, de minek! Mit kezdjek ezekkel? Utálkozva vettem a kezembe a kagylót, szerettem volna messzire elhajítani, mégis a fülemhez tettem, csak úgy. Hallani kezdtem, ahogy zúg benne a tenger. Tetszett a dolog, ezt később is sokszor megcsináltam. Egészen erős volt a hangja. Próbáld ki, nyújtotta oda a lányának, Zsófi ettől elmosolyodott zavarában. Tényleg, hallani valamit! Apja folytatta. Mivel mást nem tehettem, eljátszottam a gondolattal, mielőtt kidobnám, hol járhatott, aki küldte. Vajon csak lesöpörte a fölösleges dolgait valahonnan? Vagy olyan értékesek voltak neki, hogy hazavitte, megőrizte, aztán egyszer mégis megvált tőlük, hogy egy ismeretlen kisgyereknek örömet szerezzen velük? A kis üveg és a toboz ettől legalább olyan rejtélyes lett. Vajon melyik tengerből való a víz, és melyik szél szaggatta parti fenyves termette ezt a hatalmas tobozt? Már nem is bántott annyira, hogy semmire sem lehetett használni őket.
Ünnep után, mikor visszatértünk az iskolába, egy osztálytársammal összeültünk tanulni nálunk. Honnan van neked skóciai fenyőtobozod? Nekem adod? – kérdezte. Nem árultam el a meglepetésemet, azonnal föltaláltam magamat. Apám barátja kamionos, ő járt arra és hozta nekem karácsonyra, tódítottam. A tengervizet is ő hozta? Meg a kagylót?- kérdezősködött tovább az osztálytársam. Éreztem, hogy nagyot nőttem a szemében. És ez a kis kerek érme? – Arról el is feledkeztem nagy csalódásomban, most néztem meg először. Úgy tettem, mint akinek a legtermészetesebb elmagyaráznia, hogy egy kis kerek 10 penny ugyan nem ér sokat, de szerencsepénznek bizony beválik, főleg, ha ilyen új és fényes. Mire a baráhttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg hazament, összeállt a kép. Valaki nemcsak az emlékeit küldte el nekem, hanem egy rejtvényt, hogy fejtsem meg. Tudjam meg, hogy néz ki az a tenger, mekkorák azok a fenyők, van-e még másik, talán sokkal nagyobb kagyló azon a szél szaggatta parton. Bizony a kagylót akárhányszor a fülemhez illesztettem, ha túl szürke volt körülöttem a világ, hűségesen és hívogatóan zúgott benne a tenger. Látni akartam a tájat, amelyből való. Fölfedezni, ott élni. Amikor dolgozni kezdtem, a gyerekkori kíváncsiság is belejátszott abba, amit választottam. Itt ismertem meg anyádat, az első tengerparti nyaraláson. Azóta élünk itt, a tenger mellett, ebben a fenyőzúgásos vízmosásban, a gyönyörű rönkházban, amelyet te otthonodnak ismersz.
Most már a kagyló, a penny, a toboz betöltötték hivatásukat. Nekik köszönhetlek téged is. Ideje továbbadni őket. Van még egy kis hely a dobozodban? Várj! A tengervíz marad. Azt megtarhttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg.
