„Budapest utcáin a 2. világháború után újra szovjet harckocsik lánctalpa csikorgott, és az ágyúk dörgését bombák robbanása, gépfegyverek ropogása kísérte. A hatalmas szovjet fölény ellenére a szabadságharcosok egy jó hétig ellenálltak, és súlyos veszteségeket okoztak a támadóknak, miközben sokan közülük megsebesültek, meghaltak a küzdelemben,” mondta el beszédében Pergel Antal a november 4-én a kora esti órákban az Ötvenhatosok terén, a Megtorlás emlékműnél tartott megemlékezésen.

Az 1956-os  forradalom és szabadságharc csaknem 3000 áldozatának fele még 30 éves sem volt. Rájuk emlékezünk november 4-én, amit 2013-ban a kormány gyásznappá nyilvánított.

Kétszázezren elmenekültek az országból, a megtorlások áldozatainak száma pedig megközelíti a tizenháromezret. „A forradalmat és szabadságharcot követő megtorlás sok ezer magyar család életét tette tönkre, az áldozatok azonban nem voltak hiábavalók”, hangsúlyozta a történész. „Ma, hatvankét évvel 1956 után itt, Érden és az országban mindenütt állnak azok az emlékművek, ahol felidézhetjük Téglási András és mindazok emlékét, akik életüket áldozták a magyar szabadságért.”

Akkor, amikor kellett volna a segítség, amikor a Kossuth és a Szabad Európa Rádió óránként kérte a nyugati hatalmak segítségét, a világ néma maradt. Legalábbis az országok vezetői, a politikusok. „A szovjet rendszer brutalitása a világ sok országában mély nyomokat hagyott” azonban, ahogy Pergel Antal hozzátette, Aslaug Vaa norvég költőnő Mindenszenteki árulás című versét idézve:

Mindenszentek éjszakáján, ezerkilencszázötvenhatban,
a bánatkönnyek kővé merevedtek. Megkövesedtek.
A béke-köpeny heves csapással a földre hullott,
hiénaként állt az elnyomó ott, fogvicsorítva.
Mindenszenteki anyák! Sirassátok Magyarország gyermekeit!

Azt hitték, meleg szívből eredtek a bánatkönnyek,
s a szabadság régtől elzárt fáját előkeresték,
hogy újból virágzóvá tegyék azt a magyar földben.
De Mindszentek éjszakáján, ezerkilencszázötvenhatban,
vaskemény halál sújtott le a kereső karokra,
a korán hívő, elárult szívekre.

A megemlékezésen Papp János, a Vörösmarty Mihály Gimnázium 12/b osztályos diákja szavalta el Wass Albert A láthatatlan lobogó című versét.  „Úgy gondolom, ha elfelejtjük, hogy mit tud okozni egy elnyomás, egy ilyen rendszer, akkor annál valószínűbb, hogy az vissza fog térni, ezért kell fenntartani ezeket a tapasztalatokat a köztudatban”, mondta el kérdésünkre a tanuló.

Benczéné Dizseri Márta, János tanárnője azt mondja, minden nemzeti ünnepre nyitottak tudnak lenni a diákok, teljesen függetlenül attól, hogy korban az mennyire messze áll tőlük. „A szolidaritás, a megmaradás, a hűség, a próbatételben való helytállás általános és örök értékek, amelyek hangsúlyozása azért is fontos, mert ezzel lehet tovább élni, ebből lehet táplálkozni, ez mutathat utat a diákok saját jövője felé is”, tette hozzá a Vörösmarty Mihály Gimnázium pedagógusa.

Az emlékezés végén a megemlékezők elhelyezték a kegyelet és a megemlékezés koszorúit az emlékműnél: Érd Megyei Jogú Város nevében Aradszki András országgyűlési képviselő, T. Mészáros András polgármester, Simó Károly és Tóth Tamás alpolgármesterek, a Politikai Foglyok Országos Szövetsége Érdi Szervezetének nevében a Vén család, az 1956-os Magyar Nemzetőrség érdi alegysége nevében vitéz lovag Varga Ferenc Gábor nemzetőr altábornagy. Téglási Andrásra, aki 1956-ban életét adta a szabadságért, családja emlékezett, végül a résztvevő pártok és nemzetiségi önkormányzatok, majd a városi intézmények és civil szervezetek képviselői tették le koszorúikat az emlékműnél.