„Mi még nem tudunk Petőfiről, elsősök vagyunk” – mondta mosolyogva egy apró kislány. A Kőrösi iskola tornacsarnokában üldögéltünk, március 14-én, az ünnepi műsor után. A kis elsős jutalomkönyvet szorongatott – a jó szavalatáért kapta, az ünnepség végén.

Az iskola nemrég megrendezett, regionális, online szavalóversenyére 86 diák jelentkezett, több településről. Közel harmincan neveztek a Kőrösiből (soha ilyen aktívan nem voltak még az ide járó gyerekek).

Azok a kőrösisek, akik helyezést értek el, Weil Róbert színművésztől vehették át a jutalomkönyveket az ünnepi műsor végén, más intézmények diákjainak pedig postázták az elismeréseket. (A nyertesek neveit itt olvashatják.)

„Mi még nem Petőfit szavaltunk, azt csak a felsősök. Az alsósok bármit választhattak” – magyarázta a kislány. „Nem tudom, ki ő, de talán a többiek igen” – tette hozzá.

„Én tudom, ki a Petőfi! Ő a… a polgármester!” – vágta rá az egyik osztálytársa.

A tornacsarnok közepén negyedik bések álldogáltak, ők adták elő a március 15-ei műsort. Nagyné Balázs Gabriella drámapedagógus, a versmondó verseny szervezője azt javasolta, kérdezzem őket, hiszen többet tudnak Petőfiről, ráadásul többen szavaltak is közülük az online versenyen.

Nem is csalódtam: csak úgy záporoztak a verscímek, idézetek, az örökzöld Anyám tyúkjától a Nemzeti dalig, igaz, becsúszott József Attila Mamája is…

„Süvít a golyó, cseng a kard, Ez lelkesíti a magyart. Előre!” – idézett a Csatadalból az egyik negyedikes.

„Szavalni azért jó, mert át tudjuk élni a verset. És másnak átadni öröm” – mondta az egyik kislány. „Verset tanulni nem nehéz. Mindannyiunknak csillagos ötös volt” – tette hozzá az egyik osztálytársa.

Aztán rátértünk Petőfire. Egymás szavába vágva sorolták, ki volt, mi volt Petőfi.

„Költő.” „Forradalmár!” „Színész, de annak nem volt olyan jó.” „És a halála után nem találták meg a maradványait!”

Megkérdeztem a negyedikeseket, hogy szerintük hogy nézhetett ki a költő. A fennmaradt dagerrotípia olyan homályos, hogy szinte bárhogy elképzelhetjük az alakját.

„Bajszos volt, barna szemű.” „Igen, a szeme barna.” „Magas és vékony.” „Neem, inkább közepes!” „A haját hátrafésülve hordta, így…” – mutatta az egyik kisfiú.

Érdekes, kiben mi maradt meg a költő életrajzából (még ha nem is túl pontosan): „Alexander Petrovicsnak hívták, és megváltoztatta a nevét. Valószínűleg azért, mert ez nem volt olyan magyaros. Az Alexander inkább angol név. És a Petrovics is” – magyarázta az egyik negyedikes kisfiú.

Petőfi halálát sem lehetett megkerülni. Sőt, szinte azonnal felbukkant a beszélgetésben.

„Fiatalon halt meg. Huszonnyolc lehetett. Nem. Harminckettő!” „Szerintem fiatalabb…” „Csatában halt meg, de ezt nem lehet tudni” – sorolták lelkesen a gyerekek.

De mi is történt Petőfivel a csatamezőn? Ez a rejtély ugyanúgy izgatja most is a diákok fantáziáját, mint tíz, húsz, száz évvel ezelőtt:

„Lehet, hogy életben maradt.” „Életben maradhatott, de az biztos, hogy most már nem él!” „Elmenekült valahová.” „Igen, ez szerintem is elképzelhető.” „Szerintem is!” „Valószínű, ha egyszer nem találták a holttestét…” – mondták egymás szavába vágva. Az egyik kislány azonban csendesen, de határozottan így szólt: „Én úgy gondolom, megpróbált elmenekülni, de eltalálta valami… Lehet, hogy útközben meghalt.”

E velős mondat után egy kis csend lett, de aztán folytattuk tovább, ekkor már a Nemzeti dalról beszélgettünk. „Én ott voltam a Nemzeti Múzeumban, és el is szavaltam! Apám videóra vette” – mesélte az egyik fiú.

Akiről igen keveset tudtak a negyedikesek, az Szendrey Júlia volt. „Az biztos, hogy a kokárdát ő találta ki” – mutatott az ingére egyikük.

Még készítettünk pár fotót, amin úgy próbáltak állni, mint a márciusi ifjak, élükön Petőfivel. Aztán elindultak hazafelé, ünneplőjükön a piros-fehér-zöld szalaggal, a jól sikerült ünnepi műsor, és az egy nap plusz szabadság mámorában.