A nemzeti rákellenes nap alkalmából beszélgettünk.

2020-ban diagnosztizáltak önnél rákot. Milyen körülmények között tudta meg a lesújtó hírt?
2020 februárjában olyan jobboldali, alhasi fájdalmam volt, hogy a férjemmel a sürgősségi osztályon kötöttünk ki. A hasi ultrahang gyomortájékon egy 7×9 cm-es elváltozást mutatott, már ekkor sejthető volt, hogy daganat. Ezt az érzést senkinek nem kívánom, a legeslegrosszabbra gondoltam. Ilyenkor romba dől az egész életed, amit eddig felépítettél. A férjem is, én is megsemmisültünk. ű Továbbküldtek a SOTE-ra, ott derült ki, hogy ez egy  limfóma, a nyirokrendszer rosszindulatú daganata. Nagyon szerencsés vagyok a rákosok között, mert olyan betegséget fogtam ki, ami véglegesen gyógyítható. Ugyanakkor olyan agresszív fajta, hogy ha nem kaptuk volna el időben, most valószínűleg nem beszélgetnénk egymással. Hetek, hónapok lettek volna hátra az életemből.

Meddig tartott a sokk?
Nem sokáig, hamar átkattant bennem valami, mert a férjemmel rájöttünk, hogy nincs mit tennünk, ezt meg kell csinálnunk együtt, túl kell
élnem. Onnantól kezdve mindent, amit negatívumként kellett volna megélnem, amin sírni és szomorkodni kellett volna, félre tudtam tenni.

Mi történt ezután?
Műtétre nem került sor, mert a nyirokrendszert nem igazán szeretik bolygatni az orvosok, ha ez bármilyen terápiával megszüntethető, akkor inkább azt választják, mint hogy hozzányúljanak. Szerencsére semmilyen áttét nem volt, így egy területre összpontosítottunk. Áprilisban elkezdtük a kemoterápiát, amire szerencsére jól reagált a szervezetem, és július végén volt az utolsó
kezelésem. A kezeléseknek nem volt különösebb mellékhatása, még dolgozni is tudtam.

Hisz abban, hogy ezek a betegségek lelki eredetűek?
Mindenféleképpen. Akkoriban nagyon sok változás történt az életemben, egyrészt a munkahelyen, aztán házat vettünk, ami miatt nagyot
hajtottunk, a baráti kapcsolataim terén is akadtak problémák, ráadásul apukám is elment. Szóval összejöttek a dolgok.

Nyilván ott van a hétköznapokban a stressz, de azóta próbálja kiiktatni valamennyire?
Mindig is őszinte ember voltam, kimondtam, amit gondolok, most pedig főleg jellemző rám, hogy nem tartok magamban semmit, nem rágódok dolgokon. Élem az életemet úgy, ahogy nekem és a környezetemnek jó.

Mi segítette a gyógyulást?
A család, a barátaim és a férjem, aki mindenben mellettem állt, és tudom, hogy neki is rettenetesen nehéz volt. Nemcsak nekünk, betegeknek kell megküzdenünk ezzel, hanem a szeretteinknek is, akik látják a kínlódásainkat. Blogot írtam, az is nagyon sokat segített.

Bizonyára az is erőt adott, hogy a betegsége alatt is űzhette ezt az igen szép szakmát, a szertartásvezetést.
Igen, korábban anyakönyvvezető voltam, amit imádtam, azonban nem lehetett összeegyeztetni a szertartásvezetéssel, és változásra is vágytam. Akkor döntöttem el, hogy szertartásvezető leszek, és olyan szertartást fogok celebrálni a pároknak, amilyet már régóta szerettem volna, és amire anyakönyvvezetőként nem volt módom. Anyakönyvvezetőként elmondtam gyönyörűen a sablonszöveget, de mégsem voltak benne ők maguk, nem volt személyes, egyedi, nem róluk szólt, hanem általánosságban beszéltem a boldogságról, szeretetről. Úgy éreztem, rendelkezem azokkal a kompetenciákkal, amik ehhez a hivatáshoz szükségesek, a megfelelő tapasztalattal és azzal a kommunikációs készséggel, ami ehhez elengedhetetlen.

Miben más egy ilyen szertartás, mint az anyakönyvvezető előtt tett eskü?
A családjogi kötelék, a házasság csak az anyakönyvvezető előtt jöhet létre, a szertartásvezetőnek pedig a kimondott igenek után van szerepe. Ugyanazokat az elemeket tartalmazza a szertartás is – aláírás, hitvesi csók, gyűrűhúzás – de mégis egyre többen választják a szertartásvezetést. Ez a hivatás nem azért jött létre, mert az anyakönyvvezetők nem jól végzik a munkájukat, hanem azért, mert az anyakönyvvezetők nem mindenhova tudnak kimenni, nem mindig érnek rá, mi pedig rugalmasabbak vagyunk mind a helyszíneket, mind
a szertartás tartalmát illetően.

Egy szertartásvezetőnek csak szép pillanatok jutnak?
Sajnos nem feltétlenül. A szertartásvezetés nagyon sokrétű. Én nem csak esküvőket, hanem házassági évfordulókat is celebrálok, de nemcsak boldog pillanatokat, hanem sajnos gyászt is tartalmazhat ez a munka, hiszen polgári búcsúztatást is vállalok. Amikor elveszítünk egy hozzánk közelálló személyt, a fájdalom az itt maradóknak szinte elviselhetetlenné tud fokozódni. Ebben segít egy polgári búcsúztató, egy személy, aki tényleg szívvel-lélekkel fordul az itt maradókhoz, és segíti őket abban, hogy szépen tudjanak elbúcsúzni. Egy ilyen esemény bensőséges, méltóságteljes, és az elhunytról szól. Előfordult, hogy nem a sírásnak adtunk utat, hanem a nevetésnek, mert ez volt az elhunyt utolsó kívánsága.

Ön mindig mosolyog. A betegség előtt is így volt?
Korábban is a pozitív életszemlélet volt rám jellemző, mindenben megláttam a szépet, az apró dolgoknak is tudtam örülni. De a betegségem óta még fontosabbnak tartom az élmények, a boldog, az emberi kapcsolatok megélését. Azt, hogy önmagam legyek, hogy ne szorongjak, hogy mindent, amit csak lehet, pozitívan nézzek. De dolgoztam is ezen sokat. Amikor beteg voltam, akkor is magamra kényszerítettem a mosolyt, de amit most látnak rajtam az emberek, az már szívből jön. Akkor váltam igazán boldoggá, amikor a hematológusom azt mondta, túl vagyok a kritikus időszakon és nagy valószínűséggel nem tér vissza a betegség