Jó a bringád, csak nincs rajta sárvédő.
Persze, hiszen ez egy mountain bike, hegyekbe meg erdőbe való. Van egy országútim, amivel anno versenyeztem, egy gyönyörű Carbon Pinarello, ő csak ünnepnapokon jön ki. Illetve nálunk, Ingolstadtban lehet használni, mert ott az aszfalt nem olyan, mint az Alsó utcában. Van egy munkába járó régi mountain bike-om, meg egy bevásárló biciklim, az annyira gagyi, hogy lerakhahttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg bárhol.

Ki sem kell kötni?
De, hiszen nálunk is lopnak, leginkább olyanok, akik sörözés után elfelejtették, hol tették le a sajátjukat. Aztán van a túrabiciklim, amivel a nyári csomagos túráinkat nyomjuk az Alpokban, egy 20 éves Magellan Polaris.

Azért van ennyi biciklid, mert bringaboltban dolgozol, vagy egy kerékpáros így él?
Már itthon is ennyi volt, amikor még Érden laktunk, akárcsak a páromnak. Hiszen mindegyiknek megvan a maga használati területe, ha komolyan bringázol.

Hol tároltok ennyi biciklit?
Garázsban. Ingolstadtban nem az autót tartják garázsban, hanem a bringákat, a szörföt, a kajakot.

Ott egy családnak egy autója van?
A 110 ezres Ingolstadt az Audi városa, autó tehát van bőven. A németek is kényelmesek, sokan autóval járnak bevásárolni, vasárnap fölteszik rá a kerékpárokat, és mennek kirándulni. Városon belüli közlekedésre azonban rengetegen használnak biciklit is, és ehhez minden körülmény adott. A mi cégünknél tele van a bringatároló, alig lehet beférni. Az Audinál több mint 40 000-en dolgoznak, és többezres kapacitású kerékpártároló van. A város szerkezeti térképén jól látszik, miért annyira jó ott biciklizni: vannak bevezető főútvonalak csak bringásoknak, és van sok kisebb, úgynevezett Fahrradstraβe, ahol csak kerékpárral lehet menni – akár egymás mellett is –, illetve a helyi busz járhat rajta, elsőbbséget adva a bringásoknak. A kereszteződésekben mindenütt a kerékpárosoknak van előnyük.

Egy átlagos német településről vagy egy kiemelkedően kerékpárosbarát városról beszélünk?
Fahrradstrasse nincs minden városban, de jól kerékpározható bringaút igen. Ezeknek a legfontosabb jellemzőjük az, hogy a fő csomópontokban nem egy szinten fut az autós, a bringás és a gyalogos közlekedés. Ezt úgy oldják meg, hogy a kerékpárutakat aluljárókban vezetik, így a csomópontokban legfeljebb egymásra jelenthetnek veszélyt a kerékpárosok, sokan ugyanis e-bike-okkal közlekednek, és mennek veszettül. A várost behálózó keskeny kerékpárutakat úgy építették meg, mintha megfigyelték volna, hol vágják le a bringások a felesleges kanyarulatokat. Nem kell megkerülni a fél várost ahhoz, hogy eljussak A-ból B-be. Az ovik, iskolák előtt elképesztő mennyiségű tárolót helyeztek ki, és sikk bringával járni. A mi falunk 3 km-re van a várostól, 7 km-re a belvárostól. Az utolsó buszmegállótól, ami a falu szélén van, olcsóbb a bérlet a városba, mint a falu közepétől. A megálló mellett hatalmas bringatároló van, ott a kisebb gyerekek lekötik a biciklit, és felszállnak a buszra. A nagyobbak végig tekerik a távot a belvárosig. Nálunk egy ilyen téren, mint ahol most ülünk, a városháza előtt, az egyik oldalon végig kerékpártároló van, nincs bekamerázva, és nem vigyázzák a bicikliket biztonsági őrök. Néha előfordulnak lopások, de az emberek alapvetően megbíznak egymásban, és hajlandók szabálykövetően viselkedni.

A kitűnő infrastruktúra sok embert ösztönöz arra, hogy kerékpározzon, egészen kicsi gyerekek is egyedül járnak iskolába. Láttunk olyat, hogy egy apuka összegyűjtött 10-15 gyereket a suliból, elvitte őket az egyetlen lámpás átkelőig, és onnan mindenki egyedül tekert haza. A gyerekeket már egészen kicsi korukban megtanítják arra, hogy természetes igényük legyen rollerrel, biciklivel vagy gyalog járni. Mivel megvan hozzá az infrastruktúra, nem veszélyes, a belvárosban sem, ami azért viszonylag forgalmas. Az utakat, ösvényeket úgy vezetik, hogy ne kelljen kimenni a főutakra, de ha mégis, az autók nagyon türelmesek, főleg kisgyerekekkel. Ez már eleve formálja a gyerekek szemléletét. Ami falunk iskolájában óriási KRESZ park van, ahol önkéntesek oktatják a gyerekeknek a biztonságos közlekedést. Ha jól tudom, vizsgát is kell tenniük. A legtöbb iskola előtt nem lehet autóval megállni, nincs parkoló, és nagyon ciki, ha az apuka reggelente kirakja az autóból a gyermekét. Nagyon jó érzés olyan városban élni, ahol elengedheted a gyerekedet az iskolába a barátaival együtt. Érden először is szemléletet kellene formálni, hogy meg lehessen teremteni egy biztonságos kertváros feltételeit.

Amíg nincs meg hozzá az infrastruktúra, nem fognak kerékpárra ülni az emberek, és nem engedik el a gyerekeiket. Ahhoz pedig sok pénz kellene.
A kicsiket addig is lehetne ebben az irányban formálni, érzékenyíteni.

Csakhogy amikor a suliból hazamegy, otthon azt hallja: „Ne menj ki biciklivel az utcára, mert veszélyes!”
Viszont esetleg rászól az anyukájára vagy az apukájára, hogy ne előzzön, mert szemben biciklis teker. A gyerek is formálja a szüleit. A gyerekek szabálykövetők, és megmondják a szüleiknek, ha valami nem helyes. Minden adottságunk megvolna Érden is ahhoz, hogy a város azon része, ahol vannak széles utcák, kerékpározható legyen, de rengeteg példát látunk szűk helyeken megvalósítható megoldásokra is. Ingolstadtban sok helyen ugyanazt a felületet használják a bringások és a gyalogosok – konfliktusmentesen. Nincsenek kóbor kutyák, és nem csalinkáznak a kerékpársávban a gyalogosok. Nálunk sem burkolt minden kerékpárút, amit nem munkába járásra használnak, hanem főként turisztikai célokra, azok gyakran döngölt földutak, de azok is nagyon jól használhatók, illetve ki lehet menni a főutakra is, nem úgy, mint például Érden.

Nálatok is előfordul, hogy a főútvonalakon szétdudálnak, vagy ijesztően közel húznak el melletted?
Nem, ilyesmi ott nem történik, pedig nem mindenhol szélesek az utak, sokszor két autó is alig fér el egymás mellett.

A blogodból látható, hogy elképesztő magasságokban jártok kerékpárral a hegyekben. Közlekedésbiztonsági szempontból milyen érzés keskeny, kanyargós, meredek hegyi utakon kerékpározni?
Azért járunk Franciaországba túrázni, mert ott a legjobb. Németországban is voltunk a hegyekben, de oda München és körzetének 10 milliós lakossága jár, és kevésbé toleránsak a népek. Nem mondom, hogy kerékpározni veszélyes, de nem is kellemes. A németek tiszteletben tartják a kerékpárosokat, a másfél méter előzési távolságot nem feltétlenül tartják be ott sem, de olyan még nem fordult elő, hogy a szemközti sávban előztek volna, miközben ott tekerünk. A franciák ehhez képest még egy újabb dimenziót jelentenek: számukra a kerékpáros szent tehén – legalábbis az Alpok magas részein. Volt olyan, aki 10 percen át jött mögöttünk a hegyen, miközben mi 5 km/h sebességgel cammogtunk a nagy csomagjainkkal, inkább, mint hogy megelőzött volna. A Cole du Colombier-n láttuk – ez egy 1613 méter magas hágó a Nyugati-Alpokban –, hogy előszeretettel felviszik a tanuló vezetőket, amikor tele van biciklisekkel, hogy megtanulják az alkalmazkodást. Még a szirénázó rendőrautó sem került ki bennünket, míg le nem tudtunk biztonságban állni egy 10 %-os emelkedőn. De a legelképesztőbb Finnország, ahol – úgy tudom – balesetnél az autósnak kell bizonyítania, hogy nem ő volt a hibás. Ezekben az országokban nem úgy tekintenek a kerékpárosra, hogy az autósokat akarja froclizni, hanem, hogy minél többen biciklizünk, annál kisebb a dugó. Amikor magyarországi posztokat olvasgatok, nagyon idegesít, hogy két külön kasztba sorolják az autóst és a kerékpárost. Nyugaton ezek nem szétválasztható identitások, hiszen hol autót, hol biciklit használsz.

Akik autós identitással élnek, sokszor állítják, hogy a kerékpárosok minden szabályt megszegve, bunkó módon hajtanak,
Persze, van ilyen is, de lehet, hogy ugyanilyen arányban vannak olyanok, akik bunkó módon vezetnek autót. Csak amikor baleset történik, akkor egészen más a kimenetel.

Mindennek, amit most elmondtál, szerepe volt abban, hogy elmentetek Magyarországról?
Persze. Másfél éve mentünk ki, éppen a COVID kezdetén. Ennek ellenére azt kell mondanom, hogy megérte, mert amit ott megismertünk, az felüdülés volt az itteni közhangulathoz képest.

Mikor még Érden laktatok, kitartóan kerékpároztatok itt is?
Igen, sőt, próbáltunk biciklivel bejárni Budapestre. Aztán egy idő után már az volt az érzésem, hogy nem éri meg, mert mire beérsz a városba, annyi konfliktust gyűjtesz össze, hogy elfáradsz. Ha vonatra próbáltam szállni biciklivel, reggel 6 és 7 között, még gyalog sem fértem föl. Emlékszem, egy nyáriasabb estén a pusztaszabolcsi vonalon azt mondta a kalauz, hogy mostantól felejtsük el a bringás vonatozást, mert ha sok bringás lesz, nem fog mindenkit felengedni a vonatra.

Én viszont nemrég tanúja voltam, hogy a kalauz megkérte a kerékpárosoknak fenntartott részen ülőket, hogy tegyék szabaddá az üléseket. Sokan eleve átülnek, ha látják, hogy kerékpáros száll fel.
Örülök, hogy már ilyen is van. Amikor még én próbáltam reggel közlekedni, rendszeresen késtek vagy egyszerűen kimaradtak vonatok.

Ez pár napja is előfordult, ezért a másik vonalon zsúfolódtak föl az emberek az egyetlen kocsiba. Kerékpárral szálltam föl, voltak már ott hárman, összeszorulva az állva utazókkal, mondtam, hogy bocsánat, de muszáj fölférnem, és szépen összehúzódott a tömeg. Ilyen is van. Milyennek látod most Érdet, visszatérve kis időre, kerékpáros szemmel?
Túl sok helyen jártam ahhoz, hogy ezt egyszerűen meg tudjam ítélni. Nem is éltem itt elég sokat ahhoz, hogy most könnyedén fölvegyem az itteni ritmust, gondolkodásmódodat. Nyilván sokan célba érnek, ha nagyon akarnak. Én nem biztos.

Félsz az atrocitásoktól?
Féltem az életemet. Most éppen Ófaluból jöttem ide a főtérre, de elég is volt ennyi. Szembe jött velem egy tanuló vezető, nem is annyira lassan, a mögötte haladó fiatalember mégsem tudott várni, megelőzte. Le kellett húzódnom az útról, hogy ne sodorjon el. Gyakori, hogy kikanyarodnak elém a parkolóból, nem várják meg, hogy elhaladjak, nekem kell fékeznem. Én ezt nem tudom természetesnek elfogadni. Most például nem is tudom, milyen útvonalat ajánljak egy ismerősömnek, aki a gyerekével együtt biciklizne ide Ófaluból. A Fő és a Felső utca forgalmas, borzasztó a minősége, ráadásul még járda sincs. Nagyon fontos lenne, hogy ezekhez az utcákhoz a biztonságos kerékpározás szempontjait átgondolva nyúljanak hozzá. Érdemes megnézni, milyen megoldások vannak erre Németországban.

Hogyan kezdtél blogot írni? 
Testnevelőtanár vagyok, és amikor az ELTE-n tartottam alap állóképességi órákat, spinning bicikliken, nagyon untam, hogy ilyeneket kell mondanom: „Éld át a flow-t!” – és hasonlók. Úgyhogy kitaláltam, hogy elviszem a srácokat kerékpártúrára – legalábbis virtuálisan. Felrajzoltam egy-egy túraszakasz szintrajzát, szerkesztettem hozzá zenét, kivetítettem a túráinkon készített fényképeket, és meséltem sztorikat. Ez nagyon népszerű volt, és én is nagyon élveztem. Aztán néhányan ösztönöztek, hogy ezeket a sztorikat írjam is le. Ezt is szeretem, hisz minden kalandot újra átélhetek.

Nem terveztek visszajönni Érdre?
Én nagyon nem szeretnék. Mikor hazajöttünk látogatóba, mindjárt az első éjszaka tizenkétszer bekapcsolt egy közeli ház riasztója. A Hamzsabég térnél, ahol lakunk, száguldoznak az autók. Az egyik ok, amiért elmentünk, hogy Ófaluban mindig füstöltek, én pedig asztmás vagyok, és olyankor nem kapok levegőt.

A nyelvvel hogyan boldogultok?
Nehezen. A Covid miatt abbamaradt a nyelviskola, emiatt nem tudtunk fejlődni. Én raktárban dolgozom, elvileg a németem elég jó, de az eladótérben már ennél több kéne. De keményen küzdünk. A férjem fent dolgozik az új bringák részlegén, és nem találkozik vevőkkel, de a mindenféle nemzetiségű kollégákkal is a német a közös nyelv.

A „migránsokkal”?
Igen, mi is azok vagyunk – bár engem kiráz a hideg ettől a szótól. Ingolstadtban az Audinak nem lenne elég mérnöke, ha nem foglalkoztatna külföldieket. A németek általában toleránsak, talán a világháborús megbánás-szindrómájuk miatt is, elvárják, hogy tudjunk velük kommunikálni, és örülnek ha tudunk. Ingolstadban nincs megkülönböztetés, nálunk az üzletben például egy szír fiú a legkedveltebb dolgozó. Azt szeretem a munkámban a legjobban, hogy amikor a különböző szerelőállásokban valakihez betársulok, elkezdik mondani a történeteiket. A párom egy Afganisztánból jött férfivel dolgozik együtt, akinek ismerjük a családját is. Három gyerekük van és szívszorító, amikor 16 éves fiú azt mondja, mennyire boldog, hogy a szüleik mindent feláldoztak azért, hogy nekik itt ilyen életük lehessen. Mi, magyarok folyton panaszkodunk, de amit átélünk, az semmi ahhoz képest, amiken az annyira lenézett „migránsok” keresztül mentek. Aki meghallgatja ezeket a történeteket, nem is érti, miért kellene tőlük félni.

Neked, képzett kvalifikált ember létedre nem derogál egy raktárban dolgozni?
Nem, sőt, kiváló regenerációs lehetőség. A biciklik nem beszélnek, és nem vagyok senkiért felelős. Nálam az vágta ki a biztosítékot, amikor az általános iskolában, ahol itthon dolgoztam, egyszerre kellett ügyelnem a harmadik emeleten és az udvaron. Akkor úgy éreztem, hogy nem tudom csinálni tovább.

Ez egy kis kerékpárüzlet, ahol dolgozol?
Nem, ez egy óriási szaküzlet, ahol kerékpáros felszerelés, ruházat, illetve rengeteg különleges bicikli is van. Nagyon menők most a cargo bike-ok. Ezek főleg Hollandiából érkező biciklik, elöl széles szállítórésszel, itt viszik a kutyát, a gordonkát, cargókkal járnak bevásárolni, csak úgy lobognak benne a gyerekek. Ezek a cargók többnyire elektromosak, emiatt szerintem praktikusabbak, mint a megszokott utánfutók, mert nem olyan megterhelő velük tekerni. Sokan hordják így oviba, meg kirándulni a kölyköket, gyorsan lehet haladni, és biztonságosabbnak érzik a szülők, hogy a gyerekek előttük vannak. Speciális igényekre készített bicikliket is árulunk, például, amelyekre föl lehet tenni a kerekesszéket. Föl lehet ültetni a sérült embert is, akár rákötni a lábát, hogy ha ő maga nem is tud tekerni, azért a pedál megmozgatja. Fantasztikus szabadságot ad, nemcsak a sérült embernek, hanem a hozzátartozójának is.

Úgy láhttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg, neked nemcsak közlekedési eszköz a kerékpár, hanem életforma is.
Igen, mindkettő. Mi bringások vagyunk, ez az első szempont az életünkben. A természet, a hegyek, meg a bringa. Ha ezek megvannak, akkor mi jól vagyunk. És persze azért legyenek meg a barátaink is.