Törzsvendéggé azonban csak most avanzsáltam, amikor a Felső utca 3. alatt, még pontosabban a Pelikán sétányon, a helytörténeti múzeumnak teret adó tájház tőszomszédságában újranyitotta kapuit.

Azt hiszem, egy életre beloptam magam a tulajdonos szívébe, amikor a következő kérdéssel nyitottam beszélgetésünket:
– Ne haragudjon, de nem lehetett volna valami fantáziadúsabb nevet kitalálni? A bár kávézó (így fordítottam magamnak a bar coffee-t) olyan elcsépeltnek tűnik.
– Nem bár, hanem bar. Ékezet nélkül. Bar Anitának hívnak, felvettem a férjem nevét, azt olvashatja a cégtáblán – válaszolta a tulaj egy sokat látott pszichológus türelmével. Zavaromat konstatálva gyorsan hozzátette, nem én vagyok az egyetlen, aki félreérti, és természetesen mindenkit kijavít, aki szóvá teszi.

Anita amúgy tősgyökeres érdi. Kamaszként menekült innen, amikor a vendéglátásban elkezdett dolgozni, Budapesten lakott, majd később a férjével Vecsésen. Végzettségét tekintve cukrász. Aki járt a régi bar coffee-ban, kóstolhatta költeményeit. Az új hely sajnos túl kicsi ahhoz, hogy újra eljátssza a sütemények királynőjét, se ideje, se energiája nem lenne rá.

Mindenre van észszerű magyarázat. Ahogy arra is, miért zárt be tavaly augusztusban. Nem a pandémia miatt. Hanem azért, mert korábban megnyílt mellette egy kis élelmiszerbolt, és az árkádok alatt egyre több lelkes alkesz gurította le az ott beszerzett féldekást. Közterületen ugyan nem lehet alkoholt fogyasztani, de mivel az árkád alatti placc a ház tulajdona, nem számít közterületnek. Ki van ez találva, kérem. Anita számára egy idő után elviselhetetlenné vált a szomszédság. Az új helyet a Pelikán sétányon, a Földrajzi Múzeumhoz tartozó tájház oldalában kutyasétáltatás közben nézte ki. Erre szokták mondani, hogy az isten is kávézónak teremtette. A ház önkormányzati tulajdon, a Földrajzi Múzeum üzemelteti, Anita tőlük bérli a helyiséget. Amúgy az önkormányzat és a múzeum is abszolút támogatta az ötletet.

A tervtől a megvalósulásig persze hosszú volt az út, de a bürokratikus részletekkel inkább nem untatnám az olvasót. Legyen elég annyi, hogy Anita felújította a két helyiségből álló házrészt, ékszerdobozt varázsolt az amúgy régóta szomorúan porosodó épületbe. A tájház fedett tornácát is használhatja, így a műemléki magányában élettelennek számító múltat egy kattintással visszakapcsolta a város vérkeringésébe.

Anita ezzel a kávézóval többet tett a városért, mint sok politikus az elmúlt évtizedekben. Igazi közösségi teret varázsolt Érd belvárosába. Akkor a legboldogabb, ha látja, hogy az egyik asztalnál jobbikos, a másiknál balos politikus ücsörög, és egy kávé erejéig megvalósul valami, ami egyébként soha. „Össze kellene kovácsolódni az embereknek, főleg a Covid után. Örülök, ha ehhez az első lépéseket a kávézó teraszán teszik meg” – mondja Anita. Amúgy a bar coffee közösségi térként is funkcionál, lesznek itt mindenféle kulturális programok, társasjáték-délutánok, nem csak gyerekeknek.

Hogy Anita nem sima-mezei, hanem specialty kávézót nyitott, ezt már az árkádok alatt is hálásan fogadta az erre fogékony közönség, akiknek száma napról napra növekszik. Egyre többen költöznek ki Budapestről olyanok, akik hozzák magukkal ilyesfajta igényeiket, ennek köszönhetően Érd lassan felébred alvóvárosi szunyókálásából. Szóval, hogy anno miért éppen a specialty mellett döntött Anita? Annak a következő a sztorija. A férje Budapesten, a Madách téren dolgozott, onnan jártak át az első, úttörőnek számító specialty kávézóba, a My Little Melbourne-be. Anita eleinte három cukorral, majd kettővel, végül már cukor nélkül itta a specialty kávét. A férje is egyre jobban ráérzett az ízére. Olyannyira, hogy másfelé is elkezdett keresgélni, és csakhamar rátalált a Műterem kávézóra a 8. kerületben. Nekik saját pörkölőműhelyük van. Sokat beszélgetett a tulajjal, Eduárddal.

Amikor Anitáék visszaköltöztek Érdre, a lányai hatévesek voltak, ő munkát keresett. Akárhova ment, harminc-egynéhány évesen lepattintották, hiába a szakmai tapasztalat satöbbi. Szép példája annak, milyen elfuserált társadalmi szemlélet uralkodik nálunk. A férje akkor találta ki, csináljanak saját kávézót. Anita ódzkodott, ő eddig mindenhol alkalmazott volt, nem tudta, képes lesz-e vezető szerepre, de a férje nem hagyta annyiban. Aztán belevágtak, és most itt vannak. Eduárd nagyon sokat segített nekik a kávégép beszerzésétől a csészék kiválasztásáig. Mondanom se kell, a kávé az Eduárd-féle saját pörkölés. Anita szerint ez a világos pörkölés hozza ki belőle a legszebb árnyalatokat. Vagyis gyümölcsös, sokrétű, szofisztikált ital.

A specialty pedig azt jelenti, a kávébab nemzetközileg elismert Etióp, kolumbiai, hondurasi kistermelők ültetvényeiről származik, 100 százalék arabika, és reményeim szerint fair trade, vagyis nem a kapitalista kizsákmányolás eredménye. De nemcsak a kávé, a pékáru is specialty, vagy ahogy errefelé mondják, kézműves. A bar coffee-ban ugyanis a Telki Kovászda remekeit vásárolhatjuk meg, a szendvicsekre külön felhívnám a nagy érdemű figyelmét, amiket Anita komoly kulináris fantáziával állít össze. Van bor és sör is, pár jófajta sütemény, na meg tekercses fagyi.

Anitával arról beszélgetünk, hogy reményeink szerint egy fecske is csinál nyarat. Vagyis lesznek követői. A Pelikán sétányon elférne még pár bódé: street food, kézműves sör, bor, cukrászda, sőt, akár egy kutyafuttató is. Merünk nagyot álmodni, hogy Érdből egyszer igazán szerethető, élhető város lesz. Anita az első lépést megtette.