„Mikor megszületett, és a feleségem hívott, hogy nagyon nagy baj van, végigzokogtam az utat a kórházba. Volt egy nagyon nagy válságunk. Aztán rájöttünk: Gabi egy angyal. Öröm vele élni, mindig jókedvű, megérzi a legkisebb hibát is, és jön a puszival, a megoldással. A mennyországban biztos helyünk lesz, mert a mi angyalunk biztos elintézi, hogy oda kerüljünk” – így mesélt fiáról Bagyura Ferenc.

Feleségével, Évával több egészséges gyermeket is felneveltek, akikre nagyon büszkék, és akikben sok örömük van, de nap mint nap átélik, hogy a legkisebb, az örök gyerek, rengeteg vidámságot, szeretet visz az életükbe. „Gabival annyira jó az életünk! Ha nincs otthon, kong a ház az ürességtől. Olyankor nagyon hiányzik” – mondta Éva.

Persze, voltak nehézségeik, és nem volt egyszerű elfogadni azt sem, hogy az egyik gyermekük sohasem lesz olyan, mint a nagyobb testvérei.

Ezzel az érzéssel, és sok kemény helyzettel kell megküzdeniük azoknak, akik fogyatékos gyermeket nevelnek.

Egy 24 órás figyelmet, ellátást igénylő „örök gyermek” mellett bizony kevés idő (és tegyük hozzá: pénz és energia) marad a pihenésre, feltöltődésre, a szülők saját igényeinek, vágyainak és szükségleteinek kielégítésére.

Ezen próbált segíteni a Szociális Gondozó Központ tagintézménye, a Dr. Dizseri Tamás Habilitációs Központ, illetve a Felhőjárók Alapítvány egy hétalkalmas szülőklub elindításával. A pályázati forrásból megvalósított program célja az volt, hogy biztonságos, elfogadó és támogató közegben lehetőséget teremtsenek a szülők számára a tapasztalatcserére, közösségépítésre és a pszichés terhek csökkentésére.

A szülőklubot Szélpál Csabáné Stefi vezette, irányításával a szülők lehetőséget kaptak arra, hogy megosszák egymással örömeiket, nehézségeiket, hogy egymás történeteiből erőt merítsenek, és megerősítést kapjanak abban, hogy nincsenek egyedül.

Az önismereti játékok, gyakorlatok segítségével most már jobban megértik saját reakcióikat, felismerik saját határaikat, igényeiket. Ezek a találkozók tudatosították bennük, hogyha figyelmet fordítanak önmagukra, az nem önzés, hanem alapvető szükséglet.

A lelki erőforrások mellett a testieket is építették: Varga Virág gyógytornász interaktív foglalkozásán több egyszerűen alkalmazható mozgásformát is elsajátítottak.

Voltak együtt színházi előadáson is – hogy a kikapcsolódás és a kulturális élmény se hiányozzon –, legvégül pedig, a hetedik alkalommal, egy közös, csapatépítő játékokkal tarkított ebéden vettek részt az anyukák és apukák.

Ezen az ebéden, jobban mondva az ebédet megelőző játék során a szülők meséltek. Itt hangzott el cikkünk indító mondata is, az idős édesapától.

Körbeültük az összetolt asztalokat, mindenki húzott egy kártyát, és elmondta, mi jut eszébe a képről. Volt, aki a múltat, a sérült gyermeke születését idézte fel, mások arról beszéltek, mennyi örömöt adnak a kertjében töltött percek, órák, vagy épp a gyerekkel átélt legutóbbi kirándulásáról mesélt.

Sok személyes pillanat, élmény elevenedett meg a kártyalapokat nézve. És sok kívánság és életigazság.

„Egy korcsolyázó zongorát húztam. Ez szimbolizálja mindennapos csúszkálásainkat. Megpróbálunk talpon maradni a síkos talajon. Nem adjuk fel, a sok esés mellett próbálunk boldogan élni, és megőrizni a jókedvünket” – mosolygott Fülöp Károly, egy másik édesapa. Fia, Tamás 34 éves, akivel rengeteg szép napot éltek, élnek át, és az apuka igyekszik csak ezekre emlékezni.

A szülőklub résztvevői felismerték: nincsenek egyedül a problémáikkal, nehézségeikkel. Szentpál Stefi, aki a találkozókat vezette, úgy fogalmazott: a cél az volt, hogy egymás történetein keresztül a szülők erőt merítsenek és tudjanak egymáshoz kapcsolódni, és a végén jussanak el oda, hogy felismerik, mennyi öröm van az életben. Ebben a drámajáték és a meseterápia módszerei voltak segítségükre.

„Szinte minden anyuka elmondta: önmagát hibáztatja, és azt hiszi, valamit elrontott, hogy a gyermeke fogyatékossággal született. Jó, hogy ezt elmondták, megosztották egymással. Az öt foglalkozás során, ami kifejezetten az önismeretre épült, sikerült keresztüllépniük a bűntudaton, és felismerték: ebben a helyzetben senki nem hibás.

És bármilyen furcsa is, megtanulták örömforrásként tekinteni a nehézségeikre. A kulturális programok pedig abban segítettek, hogy kilássanak az őket körülvevő burokból, kilépjenek a mókuskerékből és ráébredjenek: ők is megérdemlik az örömöt, a szórakozást. Ezért nagyon remélem, folytatódni fognak ezek az alkalmak.”

„Ez nem egy információs klub, hanem egy kőkemény önismereti út, amelyen haladva ismeretségeket szereztem. Amikor hozom-viszem Benit a Habiba, nem találkozom a szülőtársakkal, itt viszont kapcsolatba kerültem velük, és tudom, számíthatok rájuk – mondta a harmincéves Beni édesanyja, Erika, hozzátéve: mivel ez a klub a szülők igényeire fókuszál, őket helyezi előtérbe, úgy érzi, hogy felismerik és elismerik azt a hihetetlen munkát és teljesítményt, amit a fogyatékossággal élő gyerekek szülei végeznek nap mint nap.

„Sok gonddal, bajjal kell nap mint nap megküzdeniük ezeken az apukáknak, anyukáknak. Azt szerettük volna, ha élményekkel telve térnek haza, úgy, hogy közben nem kell aggódniuk a gyermekeikért. Ezért a találkozásaink alatt a Habiban a kollégák vigyáztak a gyerekekre” – árulta el Czuppon Gabi, a Habilitációs Központ vezetője.

Bár a pályázat hét alkalomra szólt, a szülők szeretnék folytatni: batyus összejövetelt terveznek az intézmény kertjében. És persze az interneten keresztül is tudják tartani a kapcsolatot. Ezek az alkalmak és a kialakult kapcsolatok segítenek a nehéz helyzetekben, hiszen ilyenkor nemcsak a saját erejükre, hanem egy támogató közösségre is támaszkodhatnak.