Az Örök tél története 1944 decemberében kezdődik, amikor szovjet katonák egy dél-dunántúli sváb faluból elhurcolják a munkaképes nőket “egy kis munkára”, három hét kukoricatörésre. Irén (Gera Marina), aki férjét várja haza a frontról, abban a tudatban válik el kislányától és szüleitől, hogy hamarosan újra találkoznak. Ám a megszállóknak kegyetlen tervük van a nőkkel: marhavagonokban egy szovjet munkatáborba szállítják őket, ahol embertelen körülmények között a helyi szénbányában kell kényszermunkát végezniük. Irén itt találkozik egy Rajmund nevű férfival (Csányi Sándor), aki megtanítja neki, hogyan lehet a poklot túlélni. Kettejük között különleges kapcsolat szövődik.

A Félvilág és A berni követ alkotópárosa, Szász Attila rendező és Köbli Norbert forgatókönyvíró, – a GULÁG-GUPVI Emlékév támogatásával – a málenkij robot némaságra ítélt áldozatainak szeretnének méltó emléket állítani filmjükkel, írják az alkotók.

A forgatókönyv Havasi János Lánykák, az idő eljárt című írásán alapszik, amiben a szerző édesanyja emlékeit és saját kutatásait írta le a málenkij robotról. A film több szempontból is rendhagyónak számít: nem dokumentum-, hanem a fikciós film műfajában meséli el a történetet, ami ezúttal egy nő, illetve az ő női rabtársainak története, végül pedig jórészt távol tartja a kamerát és ezzel a nézőt a borzalmaktól.

Szász Attila Balázs Béla-díjas rendező az Érd FM-nek adott interjúban elmondta, hogy egyrészt adta magát a dolog, hogy női szemszögből mutassák be a málenkij robotot, hiszen a novella is nőkről szól,  nőket hurcolnak el vagonokban, nőket tesznek barakkokba, és nőket dolgoztatnak a bányában. „Mindenképpen női történet. Nekem ez volt az egyik legszimpatikusabb aspektusa”, árulta el a rendező az interjúban, „ mert hasonló tematikájú lágerfilmekben, börtönfilmekben nem nagyon láttatják az alkotók nők szemén keresztül az eseményeket.” És nem utolsó sorban így a főhősnek van egy nagyon erős motivációja arra, hogy hazatérjen: ez pedig a kislánya, akit otthon hagy.

Szász Attila munkáinak egyik alappillére, ahogy azt a rendező is vallja, a hitelesség, az autentikusság. Az, hogy a nézőt teljesen be tudja rántani a film történelmi közegébe, az egy nagyon tudatos, rendkívül felkészült és alapos munkának köszönhető, aminek során a stáb minden tagja figyel rá, hogy a film minden képkockája és beállítása, minden jelenete, dialógusa és atmoszférája autentikus legyen. A lágerfilmekkel kapcsolatban pedig az a sajátos tény is fennáll, hogy – mivel rengeteg emberi sorsról volt szó, „nagyon sokan a mai nézők közül még érintettek ebben a témában, mert vagy a nagyszüleik vagy a szüleik átélték, megélték ezt a poklot, és nem tértek haza, vagy hazatértek, és bár nem sokat meséltek, mert nem is beszélhettek erről, azért többen odajöttek hozzánk a vetítés (sajtóvetítés- a szerk.) után, hogy amit a nagypapája mesélt, az alapján pont ilyennek képzelte el, és köszöni szépen az élményt. Mi ilyenkor úgy érezzük, hogy már ezért megérte, és hogy akkor valamit jól csináltunk”, meséli a rendező.

A film úgy kalauzol a pokolba, hogy nem akarja hangsúlyozni a borzalmat, a szenvedést. „Nekem végig volt egy olyan aggályom, hogy egyszerűen nem lehet bemutatni hitelesen mindazt a szörnyűséget, amit ezek az emberek átéltek, ezért is fókuszálunk a színészeinkre elsősorban: az ő tekintetük, játékuk alapján kap a néző valamilyen érzetet, hogy mi történhetett velük. De így is volt olyan, aki már sokallta, aki úgy érezte, hogy azért biztos nem volt ilyen szörnyű, mint a filmben. Üzenem, hogy sokkal szörnyűbb volt. Pont ezért kell ezeket megmutatni, mert el sem tudjuk képzelni, hogy mennyire szörnyű lehetett ezeknek az embereknek, és ha ennek csak egy kicsi szeletét is vissza tudjuk adni, akkor már megérte.”

A film elnyerte a Legjobb Európai Tévéfilmnek járó díjat tavaly, a Montreali Filmfesztiválon pedig a legjobb rendezésért járó díjat vehette át  Szász Attila.

A Szász Attilával készült interjút itt tudja meghallgatni: