Az 1960-as évek végére már súlyos problémát jelentett az érdi vasúti közlekedés, hiszen két vasútvonal szelte át a városközpontot, egymástól néhány száz méter távolságra. Az idősebbek jól emlékezhetnek rá, hogy Érd alsón és felsőn is szinte folyamatosan zárva voltak a sorompók, nem egyszer fordult elő az, hogy míg az egyik helyen felnyitották a sorompót, a másiknál éppen akkor zárták le, ezzel teljesen ellehetetlenítve az akkor már közel 35 ezer lakost számláló város közlekedését.

A két vasútállomás között naponta emberek ezrei közlekedtek. Az autók, buszok és gyalogosok hosszú percekig várakoztak, hogy haladni tudjanak, a gyalogosok közül sokan pedig a tiltás ellenére is a síneken keresztül próbáltak átjutni, még mielőtt a vonat odaért volna.

1967. szeptember 14-én, csütörtökön az esti órákban bekövetkezett az a tragédia, amely megrázta Érdet.

Hét óra után néhány perccel a Budapest felől érkező személyvonat megállt Érd felső vasútállomáson. Az utasok leszálltak, a sorompók azonban továbbra is zárva maradtak, mert a másik vágányon éppen érkezett a Pécsről Budapestre tartó személyvonat, többen mégis megpróbáltak átjutni a lezárt átjárón.

Néhányan a középső sorompót felemelve indultak el a sínek között, amikor a nagy sebességgel érkező szerelvény elsodorta a szabálytalankodó embereket.

Négy ember a helyszínen azonnal az életét vesztette, egy fiatal férfi pedig súlyosan megsérült.

Fornádi amúgy 30 méterre lakott a baleset színhelyétől, de sietett. A menetrend szerint a pécsi személyvonat áthaladása után felnyitották volna a sorompót.

A korabeli tudósításokból kiderült, hogy már akkor beszéltek arról az emberek, hogy egy vasúti aluljáróra lenne szükség. Sőt, tervek is születtek korábban, hiszen akkor Bódy László állomásfőnök is úgy nyilatkozott, hogy 1970-re elkészülhet az aluljáró, amely megoldja majd a közlekedési anomáliákat.

Az elképzelés szerint a gyalogosoknak és a közúti forgalomnak is biztonságos átvezetést biztosítottak volna a sínek alatt, megszüntetve az életveszélyes átkeléseket. A beruházás azonban folyamatosan csúszott, mert nem tudták eldönteni, hogy a vasúttársaság vagy a tanács finanszírozásában valósuljon meg az építkezés.

Akkor Érd felsőn naponta 180, Érd alsón pedig 120 vonat közlekedett, a két állomás között pedig ott volt a buszpályaudvar. Hatalmas forgalmat bonyolítottak le ezen a területen.

Az évek teltek, a helyzet pedig nem változott, sőt inkább csak egyre súlyosabb lett. A sorompók és a növekvő vonatszámok miatt a közúti forgalom egyre lehetetlenebb helyzetbe került, miközben a gyalogosok, az ingázók továbbra is az életüket kockáztatva a síneken keresztül próbáltak rövidíteni, időt spórolni.

Végül nem 1970-ben, hanem csak 2008-ban adták át az érdi aluljárót, amelynek az építési munkálatai 2006-ban kezdődtek el. A beruházás véglegesen rendezte az Érd felső  és Érd alsó vasútállomások térségének közlekedését, így megszűntek a hosszas várakozások, biztonságossá vált a gyalogos és az autós áthaladás is.

Különösen megrázó arra gondolni, hogy az 1967-es eset után még hányan váltak itt a helyi közlekedési anomáliák áldozatává, hiszen ha keresgélünk a korabeli hírekben, igen sok tudósítás szól az újabb és újabb tragédiákról. A megoldásra, amit akkor néhány éven belülre ígértek, sajnos végül negyvenegy évet kellett várni Érden.