Még két nap és vége egy újabb békeévnek, legalábbis itt a Kárpát-medencében. Nem szoktunk hozzá, hogy ezt különös kegyként éljük meg, de jusson eszünkbe, hogy élnek közöttünk olyanok, itt Érden is, akik számára a földönfutás a természetes létállapot. Ilyenek ma a háború illetve a sorozás elől külföldre menekült ukránok és oroszok, és ilyenek voltak nem is olyan nagyon régen az Érden letelepedett bukovinai székelyek.

Városunk egyik legnagyobb értéke a sokszínűsége. Ezt legutóbb a nemzetiségek táncháza bizonyította december 1-jén, amikor is 9 nemzetiség mutatta meg táncait és járta, ahogy tudta a többiekéit. Az ezt megelőző program keretében az Érdi Bukovinai Székely Népdalkör Hadikfalvi betlehemes előadását láthattuk a Szepesben, amelyet Csőzik László polgármester azzal nyitott meg, hogy Érd az a város, ahol valamikor mindenki „gyüttment” volt.

Nem állunk mi ezzel egyedül a Kárpát-medencében, ahol a 20. század alapos földindulással tért nyugovóra, holokausztot, lakosságcserét, kitelepítéseket, elhurcolásokat és befogadásokat, határok ide-odatologatását követően, amelyek el nem múló sebeket ütöttek itt élő zsidók, németek, cigányok, szlovákok, székelyek, magyarok, és megannyi kisebbségben velünk élő polgártársaink szüleinek, nagyszüleinek szívében. Nemcsak itt, Érden, hanem szerte az országban.

Anélkül, hogy népcsoportokat szenvedéseik mennyisége szerinti rangsorba akarnám állítani (hogyan is lehetne!?), azt hiszem nem túlzás azt mondani, hogy a bukovinai székelyeket kiemelten megtaposta a történelem.

Ők maguk a sorscsapások kezdőpontjának a Madéfalvi veszedelem néven hírhedtté vált tömegmészárlást tekintik. Neve is van: siculicidium, vagyis székelygyilkosság. Január 7-én lesz 161 éve, hogy a bécsi udvar megbízottjának parancsára mintegy 200 székely embert mészároltak le a Hargita megyei Madéfalván, köztük nőket és gyermekeket is. Az ok az volt, hogy a székelyek ellenálltak a császárnő parancsának, miszerint állítsanak föl maguk közül 3 határezredet, és meg akarták őrizni évszázados katonáskodási hagyományukat, kiváltságaikat.

A székely exodus ezzel kezdődött el. Egy részük ekkor vándorolt ki Moldvába, ahol elrejtőztek a már századok óta ott élő csángók, vagyis magyarul beszélő „elcsángált” székelyek falvaiban. Amikor 1774-ben ez a terület is osztrák uralom alá került, Hadik András gróf közbenjárására megkegyelmeztek a székelyeknek, és behívták őket az elnéptelenedett és újonnan megszervezett tartományba, ahol megalapították a hét bukovinai székely falut. Hálából az egyiket Hadikfalvának keresztelték el, a többi név pedig arra utal (Istensegíts, Fogadjisten, Józseffalva, Andrásfalva) milyen gyakran kérhették hányattatott sorsukban Isten és a szentek segítségét. Míg a hét faluból kettő (Laudonfalva és Tomnátik) a 19. század végére elnéptelenedett, a többiben jelentősen nőtt a népességszám, így a családi birtokok felaprózódtak, a népesség elszegényedett. A falvakat gyakran sújtották elemi csapások (kolerajárvány, tűzvész).

A bukovinai székely exodus a múlt század legzivatarosabb éveiben folytatódott, és ez már az 1943-ban született Kóka Rozáliát személyesen is mélyen érintette. Bukovina, Bukovina … című könyvében leírja, hogy a szerbektől frissen visszafoglalt Bácskába „szívükben ezernyi félelemmel, de mégis boldog reménnyel, fellobogózott, felvirágozott vonatokon érkeztek. Az egyik ilyen vonat vitte édesapámat és népes családját is egészen Bajmokig. 1941. június 17-én érkeztek meg. A piactéren a Bajmokiak dúsan terített asztalokkal várták a „hazatérőket”. A vendégfogadó magyar ruhás lányok között ott volt édesanyám is, ekkor találkoztak először a szüleim. Novemberben volt az esküvőjük.”

A bukovinai székelyek kényszer szülte, végiggondolatlan, más nemzetiségek sérelmére végrehajtott, Bácskába, majd Titó partizánjainak bosszúja elől 1944-ben főként Tolna és Baranya megyébe telepítésének szomorú történetét Seres Attila írásából röviden megismerhetjük.

Kóka Rozália önéletrajzi ihletésű könyvének, bevallom, vegyes érzésekkel álltam neki, de csakhamar magával ragadott. Egyrészt azért, mert szerzője kiváló történetmesélő, másrészt azért, mert megcsaptak azok az emléktöredékek, amelyek a saját családomat illetően soha nem álltak össze egyenes vonalú követhető történetté.

Kóka Rozália személyes történeteiből nyomon követhető, hogyan lesz a történelmi trauma transzgenerációs élménnyé egy cseperedő kislány mindennapjaiban, és válik hajtóerővé, hogy családi múltja nyomába eredjen az arcába szisszenő szitkozódást („mocskos csángó”), meg a tenyerét hasogató mindennapos, magyarázat nélkül maradó pálcaütéseket elszenvedve falujában, Felsőnánán. Legelsősorban azért, hogy az a múlt, amelyből minden emlék, vágy, érzület, minden felülírt tájszó és hanglejtés táplálkozik, ne vesszen a feledés homályába.

Nem volt szokás a szegény bukovinai székely családokban, hogy a lány főiskolára menjen, az meg végképp nem, hogy néprajztudós legyen, de az a tűz, amely Kóka Rozáliában lobogott, minden akadályt felégetett maga előtt. Személyes érintettsége, származása okán könnyebben befogadták, megnyíltak előtte a székely adatközlők, így tárta fel többek között, micsoda mély hit táplálta a „kiböjtölés” hagyományát az asszonyok között, ami olyannyira működött, hogy a titkos közösségi boszorkányság akár a fiatal lányt teherbe ejtő cserbenhagyót is képes volt a halálba kergetni.
Ő alkalmazta színpadra a bukovinai székelyek karácsony előtti betlehemes játékát, a „csobánolást„, melynek gyerekkorában megélt élménye ötévesen páni félelemmel töltötte el.

A bukovinai székelyek közül vagy kétszáz család valahogyan Érdre keveredett. Leszármazottaik azok, akik ma elbűvölten hallgatják meg évről évre a Szepes Hadikfalvi betlehemes előadását, fülüknek zene az ízes, székelyes magyar szó. Szüleik, nagyszüleik egy több évszázadon áthúzódó földindulás vétlen áldozatai voltak. Ők maguk egyébként azzal magyarázták 1944 utáni csapásokat, tudhatjuk meg KókaRozália könyvéből, hogy azzal, hogy a magyar hatóságok által kiürített szerb otthonokba telepedtek, hitük szerint megszegték a tizedik parancsolatot. Történetükről, népdal- és népszokáskincsükről sokat megtudhatunk Kóka Rozália néprajztudósi munkásságának köszönhetően. Ezt az egyéni és közösségi teljesítményt, amelyet nemrég Pest Vármegye Népművészetéért díjjal is jutalmazott a Közép-Magyarországi Folklórszövetség, mi itt Érden különösen magasra értékelhetjük, hiszen megteremtői és őrzői itt élnek közöttünk.

Számomra különös, anakronisztikus élmény volt a Hadikfalvi betlehemes. Egyrészt rég láttam olyan színházat, amely világában ennyire távol állt volna tőlem és attól a kulturális közegtől, amiben élek. Ugyanakkor megfogott, hogy a közönség soraiban átszellemült és őszintén meghatott arcokat láttam. Kóka Rozália könyve hatására úgy érzem, ez olyan közeg, amelyben az ízes nyelv, a vallás, a családi múlt, a népdalok és táncok még mindig értékmentő és összetartó erőt tudnak képezni a globalizáció mindent egyenmázzal leöntő és bedaráló nyomásával szemben.