Oly gyönyörű tavasszal az ébredő természet, hogy ha csak úgy nekiindulunk arrafelé, amerre nincs beton és nincsenek házak, hamar utolér minket az érzés, hogy nem csak mi, emberek vagyunk a világban, az örökös vágyainkkal és terveinkkel, hanem a természet részei vagyunk, melynek sokszínűségét egyre csak tépázzuk. Mint a tavaszi szél ma a fákat.

Ne tartson vissza senkit, hogy hajladoznak a fák, legalább megérezzük a természet erejét és a saját sebezhetőségünket benne. Kellenek az ilyen érzések nagyon, hogy tudjuk a helyünket a világban.

Sokan folyton ürügyet keresnek az elinduláshoz: ki kell vinni a kutyát, szedni ibolyát, hogy nekünk illatozzon, medvehagymát (mert fertőtlenít), vagy szervezett programot. Közben lőni pár szelfit, hogy lássák az ismerőseink, hogy milyen jó nekünk. Ahogy mondani szokás, amit nem posztoltunk valahol, az meg sem történt.

Ilyenkor a séta a programról szól, vagy arról, hogy valamit megszerezzünk, pár kalóriát elégessünk (jobban fog esni az ebéd), meg arról, hogy az ismerőseink körében figyelmet keltsünk. A kutyát meg ugye pórázon kell vinni, és persze nem akar velünk szép engedelmesen ütemet tartani, így hát vele kell foglalkozni. Persze az sem rossz, de hát az a helyzet, hogy ilyenkor a póráz másik végén vagyunk, és nem a természetben. A zacskóról meg a zacskó nélküli megoldásokról már ne is beszéljünk.

És mi van, ha csak úgy megyünk?! Azért, hogy ott legyünk. A jelenben. Érdemes megadni magunknak a kódorgás szabadságát, az apró döntéseket, hogy erre menjek-e vagy arra. Az erőfeszítést, hogy már kicsit lihegni kell, mire fölérek a magaslatra, de fölkapaszkodni mindig megéri, mert ott több van, mint lent. Vajon minden érdi járt már a Sánc-hegyen?

De nem akar ez egy megúszós cikk lenni, nem akarjuk megfosztani olvasóinkat a joggal elvárt információtartalomtól. Azért (is) érdemes felkapaszodni a Sánc-hegyre, mert ott nő a deres szádorgó, amely a vajvirágfélék (szádorgók) családjába tartozik. Mivel klorofilt nem tartalmaz, a szára nem zöld, hanem sárgás vagy vörös. Levele világos, vagy sötétbarna színű, pikkelyszerű. Virágai ibolyáskék színűek.

Magyarországon az egyetlen ismert élőhelye az érdi Sánc-hegy száraz és meleg sziklagyepe. A klorofil hiánya miatt nem fotoszintetizál, ezért életben maradásához más gazdanövényekre van szüksége. Minden vajvirágfélének megvan a maga gazdanövénye, a deres szádorgó a különböző ürömfajokat kedveli, Érden az osztrák üröm, vagy a mezei üröm gyökereit fonja körbe.

Köszönet az információért Cséfalvay Katalinnak, és volt kollégánknak, Varga Beának, aki fölhívta rá az Érd Értékőr csoport figyelmét a FB-on!

És hogy a napi cuki se maradjon el, emlékeztetjük olvasóinkat arra, hogy az érdi Duna-parton is élnek hódok, érdemes séta közben figyelni meglehetősen föltűnő nyomaikat. Itt a létező legaranyosabb felvétel egy türelmes gonddal mosakodó kis hódról. Sajnos nem Érden készült, hanem a Tatai-tó partján.

Tehát, sétára fel, érdiek!

Aki pedig szervezett sétára vágyik, Tóth Pétert, a Ráckevei Erdészet vezetőjét feltétlenül érdemes elkísérni jövő vasárnap „Erdész szemmel túrasorozat 1. – Tavasz a Beliczay-szigeten” címmel meghirdetett körútjára. Jelentkezni itt lehet.