Farkasordító hidegben vagy a legütősebb kánikulában, amikor más behúzódik a lakása kellemes biztonságába, ők az utcákat járják. Vigyáznak azokra, akik napjaik jelentős részét (vagy az egészet) kint töltik – azaz a hajléktalanokra.

Ők a Szociális Gondozó Központ hajléktalanokat ellátó tagintézménye utcai gondozó szolgálatának munkatársai, akiknek az a dolguk, hogy minden hétköznap hat órában kint legyenek a „terepen”: járják az utcákat, beszélgetnek a fedél nélkül élőkkel, figyelik, ki szorul segítségre, és lehetőségeikhez mérten adnak jó szót, tanácsot, pokrócot, hideg vizet, meleg teát, péksüteményt, vagy módot a telefonálásra – mikor mire van szükség.

Egy meleg nyári napon én is beültem melléjük az autóba, és ha csak egy fél műszak erejéig is, de ízelítőt kaphattam ebből a nem könnyű munkából. Télen délután kettőtől este tízig tart a műszak, nyáron reggel nyolctól délután négyig, de egy héten legalább egyszer déltől nyolcig vannak az utcán – van ugyanis olyan hajléktalan, akit csak este lehet megtalálni.

A Fehérvári úti hajléktalanszállón találkozom az „utcásokkal”. Mikor kiszálltam az autómból, felsértettem a lábamat. Azonnal szakszerűen elláttak – az egyik kolléganő, Erika egészségügyi végzettségű, és az irodán van fertőtlenítő, ragtapasz is. Majd beülünk az intézmény autójába. Először is beugrunk adomány péksüteményért a Fészekhez. A gyermekvédő egyesület egy adományozótól kapja a finomságokat, és ami megmarad, azt mindig odaadják a hajléktalanoknak. Az adománnyal megrakodva indulunk tovább Érd azon helyszíneire, ahol a fedél nélkül élők leggyakrabban tartózkodnak.

Ilyenkor nemcsak ennivalót, hanem jó szót, figyelmet is kapnak. De nem mindegy, hogy hogyan. „Nagyon fontos, hogy tudjunk távolságot tartani. Érezzék, hogy számíthatnak ránk és bízhatnak bennünk. Stabil háttér vagyunk, de nem a szüleik, nem dönthetünk és léphetünk helyettük. Nyilván megkedveljük őket – hiszen mindenkinek van szerethető oldala -, de tartani kell a távolságot” – mondja a hajléktalanellátás tagintézményvezető-helyettese, Szabóné Vágó Katalin.

Ő az, aki minden esetet ismer, hiszen hozzá futnak be a napi jelentések. Koordinál és irányít, és általában nem megy az utcára, de most a kedvemért autóba ült. Két munkatársát kísérjük végig Érd azon területein, ahol a hajléktalanok lenni szoktak.

Kata szociális munkás, két segítője azonban nem – egyszerűen nem találnak ilyen végzettségű embert utcai munkára. Ami azt illeti, más végzettségűt se nagyon… A hajléktalanellátásban mindig vannak nyitott pozíciók, csak épp jelentkező nincs.

„Ez nem egy hálás feladat. A szállós kollégákkal oldjuk meg, kéthavi váltásban” – mondja Kata, aki másfél éve dolgozik az érdi hajléktalanellátásban, előtte egy alapítványnál tevékenykedett. Mint mondja, szereti a kihívásokat, nem könnyen futamodik meg.

„Belevágtam, és nem bántam meg. Családias szálló vagyunk, mindenki ismer mindenkit. Mikor egy-egy ismerőssel találkozom és elmondom, hol dolgozom, van, aki megijed. Én sem ebben gondolkoztam, amikor munkát kerestem, de nem bántam meg.”

Az autóban ülve beszélgetünk, míg egyik helyszínről a másikra érünk. Először a szakrendelőhöz megyünk, az Alsó utcai bejáratnál idős asszony vár ránk. Előre megbeszélték a helyszínt és az időpontot. Az asszony nagy szatyrába süllyeszti a péksüteményt, a kolléganők beszélgetnek vele, meghallgatják a panaszát, amiben tudnak, segítenek. Ilyenkor a napi gondokat lehet enyhíteni.

Kérdezem Katát, milyen tulajdonságok kellenek ahhoz, hogy valaki ezt a munkát végezni tudja (és lehetőleg jól). Kitartás, optimizmus, humorérzék és nem utolsó sorban következetesség kell ahhoz, hogy bírja az ember – feleli. No meg gyors ítélőképesség, határozott döntések és kemény határhúzás. Ezt a munkát nem lehet hazavinni, otthon regenerálódni kell, különben kiég az ember.

Aki itt marad, az tényleg elhivatottságból csinálja. Ez nem a könnyű sikerek terepe. Persze, vannak olyanok is, Kata el is mesél egyet:

„Pista – nevezzük így – egy autóban élt, borzasztó körülmények között. Lakossági bejelentés alapján találtunk rá. Rábeszélni, hogy bejöjjön a szállóra, senkit nem lehet, de motiválni igen. És Pistát sikerült: először az éjjeli menedékhelyre jött be, majd felköltözött az átmeneti szállóra, ami már egy emeltebb szolgáltatás, az ő életében pedig előrelépés. Most már több hónapja nálunk él, és munkát is talált egy közeli nagy cégnél, így rendeződni látszik az élete. Most azon van, hogy mielőbb újra kimehessen albérletbe. Pista 62 éves, végigdolgozta az életét, lassan nyugdíjas lesz. Azért került az utcára, mert nem bírta már fizetni az albérletét. Nagyon megemelkedtek a rezsiárak” – teszi hozzá Kata.

Az önálló lakás, albérlet általában csak vágyálom. Sokaknál már az hatalmas eredmény, hogy egyáltalán hajlandóak beköltözni a szállóra. Nagyon ritka, aki innen tovább tud lépni, hiszen ezeknek az embereknek a jelentős része idős ember, 60 év körüli.

Szóval ne dőljünk be a sírós tiktokos történeteknek, amelyek azt sugallják, hogy csak egy ügyes és aranyszívű stylist kell, aki pár óra alatt tisztes és menő úriembert tud faragni a hajléktalanból, aki a csodálatos átalakulás után az ajándék öltönyben saját albérletébe vagy rég nem látott gyermekeihez távozik, zsebében egy munkaszerződéssel. A realitás ettől nagyon távol van, de aki ezt el tudja fogadni, és tud örülni a kis eredményeknek is, annak nagyon sokat ad ez a munka.

A hajléktalanellátó munkatársai nemcsak az ismert helyszínekre mennek ki, hanem lakossági bejelentések alapján is felkeresnek nehéz helyzetben élőket, és mindig nyitott szemmel járnak, mert előfordul, hogy valaki frissen került az utcára, még nem süllyedt bele a hajléktalan életformába, és könnyebben motiválható. Pista is ilyen volt, részben ezért volt vele könnyebb dolguk. Aki már évek óta az utcán él, azt már nagyon nehéz motiválni, számára ez már életmód.

A bevásárlóközpontnál járunk, hajléktalanok kis csoportja ül a padon, van köztük fiatal srác is. A munkatársak odalépnek, péksüteményt adnak, beszélgetnek velük. A hangnem könnyed, viccelődő, de látom, hogy emögött sok figyelem, komolyság rejlik, a kollégák finoman, szinte észrevétlenül kiszedik az egyik, fején kötést viselő fiatalembertől, hogy hogyan sérült meg, és kapott-e ellátást. Egy másiknál a munkája iránt érdeklődnek, a harmadikkal viccelődnek egy kicsit.

Kata később elmagyarázza: a hajléktalanok számtalan problémával küzdenek, sokan alkoholfüggők. Az utcát járó szociális munkásoknak mindig fel kell mérniük, hogy érdemes (illetve biztonságos)-e megállni beszélgetni. „De akár ittas, akár nem, nagyon ügyelnünk kell arra, hogy jól kommunikáljunk a klienseinkkel, ne emeljük meg a hangunkat, ne váltsunk ki agressziót, félelmet, elutasítást” – mondja.

Van, hogy más településekről érkeznek hajléktalanok, akik a már itt élőkhöz csatlakoznak. Most is találkozunk egy ilyen férfival, már a Bem téren. Vele is elbeszélget a két munkatárs – sok minden kiderülhet pár mondatból is. Hogy mi történt az utcán, arról feljegyzések is készülnek, már a Fehérvári úti szálló irodájában. A munkájuk egy része adminisztráció, de ez is nagyon fontos: bármikor visszakereshető, mi történt egy-egy hajléktalannal. Megjegyzik azt is, kinek mire van szüksége, és a lehetőségekhez mérten segítenek.

Az első körnek vége, visszatérünk a szállóra. Búcsút veszek Katától és kollégáitól. Mielőtt elköszönnék, arra gondolok, lám, a pedagógusok fizetése, körülményei, munkája és helyzete mennyire fókuszban van manapság, ám a krízishelyzetbe került emberek segítőire mennyire kevés figyelem hárul. Kis habozás után megkérdezem Katát, náluk milyenek a fizetések. Az érdi önkormányzatnak hála azért kicsivel jobb a helyzetünk mint a pedagógusoknak, ágazati pótlékot kapunk, illetve én vezetői pótlékot, de nyílván lehetne jobb is. Rengeteg veszélynek vagyunk kitéve, amit pénzzel igazán nem is lehet honorálni…

Tudom, Magyarországon anyagilag sosem becsülték meg a segítő szakmákban tevékenykedőket. Jó lenne, ha legalább az őket megillető társadalmi megbecsülést megkapnák a mindennapokban, legalább olyan mértékben, mint amennyire ők támogatják azokat, akiknek elesettségükben nincs semmilyen más segítségük. Ez a cikk ezért született.