Emléksétára invitálta a végzős diákokat és az Érd történelme iránt érdeklődőket a Kalandos Küldetés csapata. A január 8-ai programban részt vett Lendvai Timár Edit, aki évtizedek óta kutatja és dolgozza fel az 1945-ben elhurcolt érdiek történetét, és Dudás László, a Kós iskola pedagógusa, aki a diákjait is elhozta a rendezvényre.

A megemlékezőket stábunk is elkísérte. A cél az Ercsi úti körforgalomnál lévő emlékkereszt volt, megállva a Zenei Könyvtárnál és a focipályánál, visszafelé pedig a rendőrségnél. E megállóknál különféle szempontból meséltek a téma kutatói arról, mit éltek át az elhurcoltak és az itthon maradott családtagok.

A régi vásártérről indultunk – azaz a városközponti grillcsirkés elől. Itt gyülekeztek 78 esztendeje azok a gyanútlan érdi férfiak, akik azt hitték: bumáskát, azaz igazolást kapnak majd, amivel munkába állhatnak. Még akkor sem gyanakodtak, amikor elhagyták Érdet. Gyalog mentek Ercsibe és onnan tovább, Bajáig – akkor már tudták, hogy itt nincs szó semmiféle papírról…

A mi emléksétánk nem Bajáig, csak Érd határáig tartott. A Zenei Könyvtárig tempósan haladtunk, itt, az első állomáson mondta el Edit, mi a magyarázata annak, hogy civileket hurcoltak magukkal az oroszok:

„Egyrészt hadifoglyokat kellett produkálniuk. Másrészt a magyarokat meg kellett  büntetni. Ezt Sztálin már 1943-ban megfogalmazta. A harmadik ok: újjá kellett építeni a II. világháborút hatalmas emberveszteséggel záró Szovjetuniót. Nem anyagi jóvátételt kértek, hanem humán erőforrást.”

Edit megmutatta azt is, hogyan választották ki azokat, akiket magukkal hurcoltak a munkatáborokba:

„Álljon mögém, akinek R betűvel végződik a neve. Azokat biztos elvitték – mert Hitler neve is R-re végződött -, ahogy a sváb származásúakat is. A vállalkozók is álljanak ide, és azok is, akiknek valamilyen vagyonuk – például egy jobb autójuk – van. Végezetül azok a férfiak is jöjjenek, akik 15-60 évesek – sorolta Edit.

A résztvevők láthatták:

alig maradt valaki, akit ne vittek volna el 1945-ben – ártatlanul, indok nélkül.

Elhurcolták annak idején a harmincas éveiben járó, borbélyként dolgozó Naszály Istvánt is, akinek az unokája, Varga János is eljött a történeti sétára. Mint mesélte, nagyapja a feleségét és egy gyermeket hagyott itthon.

„1947. június 13-án jött vissza. Ő jobb elbánást kapott, mert borbélyként dolgozhatott. Mikor gyerek voltam, a felnőtt társaságban mesélt egyet-mást, de én csak foszlányokra emlékszem. Például arra, hogy volt olyan: neki akart menni a kerítésnek, hogy lőjék le, mert már nem bírja tovább. A többiek fogták le.”

„Megjárta a Szovjetuniót, de hogy hol volt, azt nem tudom. Azt viszont igen, hogy Debrecen felől érkezett haza. Mondták neki és a társainak, hogyha ételhez jutnak, ne kezdjenek el falni, és nagyapám meg is fogadta a tanácsot: mikor elhaladt egy pékség előtt, egy kiflit vett csupán, azt majszolgatta. A többiek, akik rendesen ettek, belehaltak.”

„Először nem hazajött, nagyanyámhoz, hanem a bátyjához, Budapestre. Piszkos volt és tetves. A testvérénél megfürdött, megborotválkozott, a ruháit elégették. Ezt követően jött csak Érdre. Hazatérése után fogant majd született meg édesanyám” – mesélte Varga János, hozzátéve: nagyapja hosszú életet élt meg, szobafestőként dolgozott.