Nem véletlen, hogy Marianna – a százhalombattai könyvtár vezetője – mesei munkája elismeréseként 2020-ban elnyerte a Magyar Kultúra Lovagja címet.

Annak idején ön is mesemondók ajkáról hallgatta a meséket?

Magyarországon, egy határ menti kis faluban születtem, Drávasztárán. Gyermekkoromban majdnem az egész falu horvát ajkú volt. Akkor még hallottam idős embereket fejből, emlékezetből mesélni. A konkrét cselekményre nem emlékszem, mesei képeim viszont vannak.

Hogyan lett mesemondó?

Százhalombattára jöttem férjhez. Először tanítottam, majd a könyvtárban kezdtem dolgozni, amelynek ma igazgatója vagyok. Körülbelül tizenhárom éve, hogy a Hagyományok Háza meghirdetett egy mesemondó tanfolyamot, oda jelentkeztem. Később találkoztam Frankovics György és Eperjessy Ernő mesegyűjtők történeteivel, és megismerkedtem magukkal a gyűjtőkkel is. Ezekbe a Dráva menti mesékbe sok cigány meseelem keveredik, és ez külön ízt ad nekik.

A Múzeumok Éjszakáján, Érden három horvát mesét mondott el a felnőtt közönségnek. Ezek azért mások, mint a magyar népmesék.

Igen, sokkal direktebbek, és kevésbé szimbolikusak. Például a „A faruhás lány”-ban egyértelműen sok a cigány motívum, a „Katona a majmok országában” című mese pedig azért különleges, mert a két gyűjtője nem egyformán jegyezte le. Egyikük tollába belefért a pajzánság, másikuk inkább kurtított a mesén. Ráadásul – mint megtudtam – a mesemondóról az a hír járta, hogy annak idején járt Amerikában, és látta A majmok bolygója című filmet, és miután hazatért, kezdte el mesélni ezt a történetet. Másutt nem is találkozunk vele. Egyes nézetek szerint nem nevezhetjük népmesének azt, ami csak két változatban él, egy-egy népmesének több változata van. Ennél a történetnél tehát kissé kényes a helyzet.

Mond más tájról származó meséket is?

Szívesen mesélem bármely magyar népmesét, ami elnyeri a tetszésemet, de különösen szeretem a magyarországi horvát népmeséket. Mesélek kifejezetten Horvátországban gyűjtött meséket is, de nem ez a legjellemzőbb. Azért ragaszkodom a Dráva menti mesékhez, mert szeretném, ha ezek megőrződnének. Mesegyűjtőink, Frankovics György és Eperjessy Ernő nem voltak mesemondók, a meséik olvasva, irodalmi nyelven szólnak. Nagyon tisztelem és becsülöm a munkásságukat, és segítségükkel ezeket a meséket visszapakolom a hétköznapi emberek világába. Célom, hogy a mesék saját nyelvükön szóljanak, ne legyen belőlük irodalmi olvasmány.

Gyerekeknek vagy felnőtteknek szólnak ezek a mesék?

A három mese, amik az esten elhangzottak, kimondottan felnőtteknek szólnak. A mesék funkciója a szórakoztatás, régen, bizonyos munkaalkalmakkor egymásnak meséltek az emberek. Az sem volt ritkaság, hogy külön mesemondót fogadtak egyes alkalmakra. A régi mesemondók meséikbe beleszőtték a faluban történt eseményeket is, akár tanító, nevelő célzattal. A pajzán meséknek a felvilágosítás is célja lehetett, régen nem beszéltek ilyesmiről nyíltan az emberek.

A faruhás lány a jó befejezés ellenére is elég komor mese: az édesanya halála után az apa a lányát akarta feleségül venni, aki elmenekült, és úgy rejtette el a szépségét, hogy mindent eltakaró faruhát hordott.

Igen. A mesékben nem tagadjuk el az igazságot. A gyerekeknek szóló mesékben is levágják a sárkány fejét, és ők ezt nem horrornak élik meg, legalábbis azok nem, aki nem láttak ilyet például a tévében. Ugyanígy a felnőtt mesékben sem tagadjuk el azt, ami megtörténik, megtörténhet. Mikor egy fesztiválon A faruhás lányt meséltem, elöl ült két asszony, akik összehajoltak, és az egyikük odaszólt a másiknak: „Na, ugye megmondtam?! Van ilyen…”. Biblioterapeuta vagyok, de én inkább csak úgy szeretek mesélni, mint a régi világban, amikor a mesemondó csak előállt, hogy „mondok egy történetet”, nem terápiás céllal mesélek. De fontos megjegyezni, hogy régen is mindig az alkalomhoz illő meséket mondtak eleink, és ezt most sem tesszük másképp.

Ez azt jelenti, hogy az alkalom szüli a mesét?

Igen. Sosem tudom előre, melyiket mondom. Van elképzelésem, de ez az esetek túlnyomó többségében változik. Látom, ha a közönség soraiban kicsi gyerek van, vagy olyan a légkör, ami nem engedi meg, hogy pajzán mesét mondjak, hiába is kérték előre. Érden például Kóka Rozália mesélt előttem – akit nagyon tisztelek –, őt hallgatva rögtön tudtam, hogy más mesei műfajjal fogom folytatni.

Sok mesemondó van ma Magyarországon?

2014-ben megalapítottuk az országos Meseszó Egyesületet, amelynek elnöke vagyok. Most harminchét tagunk van, de folyamatosan bővülünk, és nagyon sok programunk van. A mai világban a mesemondónak nem könnyű, de szerencsére már szinte minden fesztiválon lehet mesét hallani.

Meg lehet élni a mesemondásból?

A mesemondásnak nem lehet célja a pénzszerzés. Hosszú évek alatt tanulja meg az ember, a repertoárja folyamatosan változik, alkalmazkodik. Ez egy különleges műfaj, a régiek spontán tudták, nekünk már tanulási folyamat. Az marad meg mesemondónak, aki ezt teljes szívvel, szerelemből végzi. A gyűjtő felgyűjti, beteszi a könyvbe, mi pedig kivesszük a könyvből, és élő szóban átadjuk a mesehallgatónak. Ez nagyon fontos szerep, és valljuk, hogy a mese az élőszó művészete.

A mesét szó szerint meg kell tanulni?

Nem, semmiképp sem! A mesei nyelvet kell megismerni. Azt úgy kell tudni, hogy abból nem szabad kiesni. Olyan ez, mint egy idegen nyelv. Ha olyan kifejezéseket használunk a mesében, amelyek nem odavalóak, azt nemcsak a már rutinos mesemondók veszik észre, hanem azok is, akik hallgatják.

Van kedvenc meséje?

Korábban azt mondtam, mindig az, amit éppen mesélek, de most már tudom, hogy nem így van. A kedvenc mesém A tizenkét hónap, ennek rengeteg variánsa van, én a görög változatot szeretem a legjobban. Talán azért, mert az elején van egy búskomor, realisztikus hangulat: az asszony olyan szegény, hogy a kezén lopja haza a tésztát a gyermekeinek. Ennek a mesének a mondanivalója nagyon fontos számomra. A folyamatos küzdés, hogy nem szabad feladni, a segítséget viszont el kell fogadni, ugyanakkor úgy kell viselkedni, ahogy azt a lelkünk megkívánja – tisztességgel, becsülettel –, és így lehet, csak így szabad érvényesülni az életben.