Ez a mottó, hogy meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk, nem csak az idősek életében lehet vezérfonal, jól gondolom?

Igen. Nagyon korán rátaláltam erre a mondatra, egy Pilinszky-kötetben. Harmincéves voltam, és úgy gondoltam, ez mindenre igaz, mindenhez társítható. Még most sem tudom, hogy megfelelek-e ennek a mottónak.

Nehéz élethelyzetekben is tudta alkalmazni?

Igen. Ez a mondat a megelégedésről szól és arról, hogy a gondok, bajok között nem látjuk, mi vesz minket körül. Hányan látjuk például, mennyire fantasztikus a tavasz? Hiszen annyi minden másra gondol most az ember! Pedig ez is a miénk! Most, az előadás előtt sétáltam egy kicsit Érden. Olyan jó volt hallgatni, ahogy a víz csobog, látni, ahogy a fák virágoznak. És mennyi minden van még! Folyton tekernénk előre az időt, nem tudunk annak örülni, ami van.

Tehát a jelenben kell élni?

A múlt, az egy dolog, a jövő pedig még odébb van. Minden napnak a maga terhe – ez is egy jó mondat, szeretem. A jelen a lényeg. Nem lehet visszafelé ácsingózni. Emlékek persze vannak. Ma reggel egy szőlőben ébredtem, fél öt körül. Sötét volt, de a madarak már hangicsáltak. Az jutott az eszembe: milyen sokat kihagytam, amikor nem jöttem el ide! Amikor a férjem még ott volt szinte minden nap, minden évszakban. És nem mondta, hogy jöjjek, csak azt: olyan jó, ha itt vagy. Annyira más. Voltam én a szőlőben sokat, de nem folyamatosan, pedig annyira jó lett volna! Sírdogáltam egy kicsit, de ezen már nem lehet változtatni. Azt a jelent, amiben él az ember, azt kell rendesen csinálni, úgy, hogy örömöd is legyen, meg használj is másoknak. Úgy érzem, az élet végtelen és nem korhoz kötött.

Az elmúlt két covidos év rengeteg embernek nehéz lehetett. Ebben a helyzetben, amikor nagyon sok minden szólt a veszteségekről, lehetett-e a Simone Weil-féle mottó szerint élni?

A veszteséget az ember nem szokja meg. Nekem is voltak veszteségeim. Novemberben megismertem egy fantasztikus embert. Kertész volt. Februárban elment. Szeretnék róla írni, a családja beleegyezésével. Meghatározó valaki volt, ezt éreztem a beszélgetésünk alatt. Még most is kint van a konyhaablakom üvegén a papír, hogy imádkozzak érte este kilenckor. És nem fogom leszedni. Pedig nekem egyszeri ismerősöm volt. Tehát a veszteséget valahogy fel kell dolgozni. Régen, amikor egy faluban valamilyen dráma történt, vagy egy meghatározó ember ment el, balladák születtek róla – lassan feldolgozták, elsimították magukban az emberek a történteket. Ezzel szemben a mai, kórházi halálok borzasztóak. De hogy a Covid másik oldaláról is beszéljünk, a veszteségek mellett volt számtalan jó dolog. Lehetett olvasni, rengeteg filmet nézni, behozni az elmaradásainkat, amikre korábban nem volt időnk. Nagyon sok olyan emberről hallottam, akik így próbálták megfogni a dolgokat. És sokaknak ez nem sikerült, gyerekek, felnőttek mentek rá erre a helyzetre. Nehéz megtalálni az egyensúlyt, de meg lehet.

Mi kell hozzá? Optimizmus, tudatosság, hit, vagy ezek együttesen?

Talán ez mind. És bátorság is kell. Hit mindenképpen. Belátás. Kell hozzá a reményre való képesség. Valamiféle okosság is kell, az, hogy ésszel élünk. Nagyon nem szerettem a következő mondatot fiatalkoromban: „Ez van, ezt kell szeretni”. Mi az, hogy ez van?! És most olyan pontosan érzem ezt a mondatot. Ez van. Öt évig ápolnom kell valakit. És ezt kell szeretni, és a legjobban csinálni.

Ezt a fiataloknak is meg kellene tanulniuk, nem csak az időseknek.

Persze. Polcz Alaine mondta, hogy az öregségre húszéves korban kell készülni, vagy még előbb.

Ön mire készül az elkövetkező időszakban?

Egy könyvet kell befejeznem május 30-áig, ami életveszélyesen közel van. Talán őszre, de karácsonyra legkésőbb megjelenik. A Nők Lapjában kezdtem írni, Amikor boldog vagy… címmel, folytatásos történetként. Elég sok része megvan, de elkezdett élni maga a könyv, ahogy az lenni szokott, és sokfelé szaladt ez a három sors – már több sors lett. Sokan kérdeznek, érdeklődnek felőle – remélem, megmarad az érdeklődés, én meg, remélem, befejezem.