ukrajnamenekulteubalogh2_220329

Átmenetben

ukrajnamenekulteubalogh2_220329

Átmenetben

Háború. Hallgatom az Érdre került kárpátaljai menekültek történeteit, és feltűnik, mennyire kerülik ezt a szót, inkább körülírják, vagy csak utalnak rá. „Majd ha vége lesz” – mondják. „Akkor hazatérhetünk. Ha lesz még hova.” Riport a Szociális Gondozó Központban elszállásolt ukrajnai menekültekről.

Érdfm 101.3 – Hallgasd bárhol! Bármikor!

HIRDETÉS

Ez az első igazi tavaszi délelőtt. Már fél tízkor olyan meleg van, hogy a gyerekek vékony pulóverben szaladgálhatnak a Szociális Gondozó Központ udvarán. Elkerített, biztonságos kertrész ez kis játszótérrel – a családok átmeneti otthonához tartozik, ahol most Ukrajnából menekült gyermekek, szüleik és nagyszüleik élnek. Délelőtt lévén csak a legkisebbek vannak „itthon”, a nagyok iskolába járnak, kivéve azt a családot, ahol nincsenek meg a beiratkozáshoz szükséges papírok. Nagypapa, nagymama, a fiuk és a menyük, valamint a négy gyermek lakik együtt az érdi intézményben, az iratokért a nagymama utazott haza Csapra még vasárnap; az utat pár nap alatt megjárja. Nem is baj, ha otthon tölt egy kis időt, legalább látják az arra járók, hogy nem néptelen a porta – mondja Jenő, a nagyapa. Csapra az utóbbi időben rengetegen menekültek Kijev és Harkov környékéről, csak az ő településükön több mint hatszáz embert szállásoltak el.

A hatalmas közös helyiségben beszélgetünk. Asztalok, padok, teljes konyhafelszerelés, mosó- és szárítógép, telepakolt hűtőszekrény, gyerekjátékok. Minden megvan, ami kellemesebbé és könnyebbé teheti a mindennapokat, kapnak segítséget, figyelmet a nap huszonnégy órájában, amiért ők nagyon hálásak. Ezt többször el is mondják a beszélgetés alatt, de mégis idegenben vannak, ez nem az otthonuk, és sejtelmük sincs, mit hoz a jövendő, mire térnek haza, ha hazatérnek egyáltalán.

Mindent otthon hagytunk

„Mindent otthon hagytunk, amiért annyit küzdöttünk” – mondja halkan Jenő fiatal menye. Huszonnyolc éves, négy gyereke van, ő gyárban, szalag mellett dolgozott, irányította és segítette a többiek munkáját. Férje, apósa évek óta Magyarországon dolgozik, mikor kitört a háború, hirtelen elhatározással úgy döntöttek, jöjjön át az egész család. „A férjem azt mondta, ha nem jövök át a gyerekekkel, hát ő jön haza. Ezt meg nem szerettem volna. Nekiindultam hát a négy gyerekkel. Borzalmas volt az út, a határnál hatalmas tömeg” – emlékszik vissza a fiatal édesanya. „Még össze is verekedtek” – teszi hozzá az egyik kisfiú. A gyerekek rajzolnak, az anyuka tesz-vesz, az apósa pedig mesél. Mesél arról, hogyan éltek eddig Csapon, és milyen terveik vannak.

Csap Záhonnyal szemben fekszik, a határ túloldalán. A munkalehetőség kevés, ezért a férfiak Magyarországon vállalnak különféle munkákat a mezőgazdaságban és az építőiparban, és amikor lehet, hazamennek hétvégére. Vagyis hogy hazamentek. Mert a háború óta nem járhatnak haza. „Mindent, amink van, a magyarországi munkákból gyűjtöttük össze. Van földünk, traktorunk, gazdálkodunk. Mikor jött ez a szörnyűség, nem mertük otthon hagyni az asszonyokat a gyerekekkel, ha pedig mi is hazamegyünk, nem jöhetünk vissza. Itt van hát az egész család. Nagyon szeretnék valami állandó munkát találni Magyarországon. Az a terv, hogy a menyem is elhelyezkedik, és így a fiammal együtt – akinek most is van munkája – már hárman dolgoznánk, a feleségem pedig vigyázna a gyerekekre. Otthon is így volt: mikor a legkisebb unokám pár hónapos volt, a menyem már visszament dolgozni. Ha pedig vége a háborúnak, szeretnénk hazatérni – ha lesz egyáltalán hova. Ha nem, akkor itt, Magyarországon telepednénk meg, ott, ahol van munkalehetőség, a nagyvárosok környékén” – mondja Jenő. A legideálisabb az lenne számára, ha találna olyan munkát, ahol szállást is adnak, nemcsak neki, hanem az egész családnak.

Az ötvenöt éves férfi beszél ukránul és oroszul is, ő tolmácsol azoknak az otthonban, akik nem tudnak magyarul. Nekem is segít, amikor megkérem: pár szót váltok egy ukrán hölggyel, megkérdezem, nem zavarja-e, ha fotót készítünk az újságnak. Mosolyogva int nemet.

A nélkülözőknek nem jár?

A többiek sem tiltakoznak, inkább hálásak az érdeklődésért, és készségesen mesélnek magukról, az életükről. Mint például Márta, aki most lesz hatvanöt éves, és azért jött át Magyarországra, hogy valami munkát találjon, és a hazaküldött pénzzel segítse a gyerekeit, főleg a lányát, aki együl maradt Kárpátalján az unokákkal, megélhetése pedig nincs. „A háború előtt még csak-csak akadt munka, meg tudtunk valahogy élni, a lányom is eljárt takarítani, de most megszűnt minden, a boltok üresek, nagy a nélkülözés. Nagyon kell nekik a segítség. Érkeztek nagy kamionok az élelemmel Kárpátaljára. A lányom elment, kérte az elnököt, hogy a kárpátaljai nélkülözőket, meg akik nem tudnak dolgozni, segítsék élelemmel. Megkérdezték tőle, hogy a háborús részről jött-e, és mikor nemmel válaszolt, nem kapott semmit. Nagyon jó lenne, ha az öregek, akiknek nincs nyugdíjuk, meg a sokgyermekesek kapnának támogatást” – mondja Márta. Hangsúlyozza, hogy ő nem azért jött, hogy a háború elől meneküljön, hanem hogy segítse a távollévő családtagjait, akik nélkülöznek.

Beszélgettem a gondozóközpontban olyan édesanyával is – a keresztneve Zoja –, akinek tíz gyereke van, köztük olyanok, akik már felnőttek, így nem is együtt helyezték el őket. Van, akivel a kapcsolatot sem tudja tartani, van, aki mindenórás terhes. Mint mondja, a háború előtt átjártak Magyarországra dolgozni a határ túloldaláról, így volt megélhetésük, ez azonban mostanra megszűnt. „Kismajsán a Fornettiben dolgoztam, a legkisebb gyereket ott hagytam a huszonkét évesre, ő vigyázott rá. Most nem tudunk miből élni, minden lehetőség megszűnt, a boltok üresek, és mindenki fél, retteg. Öt napja vagyunk itt, a férjemmel szerencsére tudom tartani a kapcsolatot. Munkája nincs, nélkülöznek otthon, azt meséli” – mondja a harminchét éves asszony. „Ha vége van a háborúnak, szeretnék hazamenni. Azért jöttünk át, mert féltünk. A kis helységben, ahol élünk, már fogtak orosz katonákat” – teszi hozzá Zoja.

Távol Afrikától

Az asztalnál, ahol ülünk, a gyerekek teknősbékát készítenek papírból egy anyuka segítségével. Ő nem menekült, hanem önkéntes, heti két napon pár órát foglalkozik a kicsikkel. Neki magának is két gyermeke van. „Ma van a víz világnapja, hoztam színezőket, halacskát és teknősbékát készítünk” – mondja Anita. Meséli, milyen nagy örömmel fogadják a gyerekek, a második napon már ölelést is kapott tőlük. „Hiába vannak itt a szülők is, őket lefoglalja a jelenlegi helyzet, feszültek, nem tudnak úgy foglalkozni velük” – teszi hozzá.

Átmegyek a másik épületszárnyba, ahol nem a családok élnek, hanem menekült orvostanhallgatók, akik még csak nem is ukránok, hanem afrikaiak, akik Ukrajnában tanultak, amikor a háború kitört. Bereiné Petrik Mária, az intézmény vezetője megmutatja nemcsak a részükre berendezett szobákat, a konyhát, a teli hűtőszekrényt, hanem azt a pici helyiséget is, ahová számítógépet és wifit is telepítettek, hogy a diákok addig a pár napig, amíg itt tartózkodnak, tudjanak tanulni, illetve online vizsgázni. Még arra is ügyeltek, hogy az ajtókat háromnyelvű (magyar, orosz, angol) felirattal lássák el. A fiatalokkal nem találkozom, nincsenek az otthonban, vagy ha igen, hát a szobáikban tartózkodnak, a közös helyiségek ugyanis üresek. Tizenhat orvostanhallgató van jelenleg az otthonban, „jönnek, mennek, cserélődnek, van, hogy öt új diák is érkezik. Aki tud, az Európán belül továbbmegy” – jegyzi meg Marcsi, miközben körbekalauzol ezen a szárnyon.

Nagy szerencse, hogy ilyen hatalmas az épület, hiszen úgy tudták elhelyezni az Ukrajnából érkezőket, hogy az idősotthon életét ez egyáltalán nem zavarja. Ehhez persze a gondozóközpont munkatársainak megfeszített munkájára is szükség van. Gondoskodniuk kell a papírmunkától és a gyermekek beiskolázásától kezdve a helyiségek tisztaságán és az ebéd elhozatalán át a telepakolt hűtőszekrényekig mindenről. Marcsi elmondta, minden reggel le kell jelenteniük a rendőrségen, éppen hány menekült tartózkodik az intézményükben. Eszerint március 22-én 21 férfi, 15 nő és 19 gyermek volt náluk. Minden menekült teljes ellátást kap: meleg ebédet az Ételt az Életért Alapítványtól hétköznaponként, vasárnap az egyházak segítik főtt étellel őket (a téli ételosztás keretében), a hideg élelmet, konzerveket, miegymást pedig az érdiek felajánlásaiból biztosítják.

A központban koordinálják a beérkező adományokat, és összeállítják az Ukrajnába induló érdi segélyszállítmányokat is. Ahogy Jenő, Márta és Zoja történeteit hallgattam, egyre inkább átéreztem, mekkora szükségük van nemcsak itthon, hanem odakint is a segítségünkre.

Forrás: Érdi Újság, szerző: Ádám Katalin, fotó: Balogh Alex

További cikkeink

További cikkeink

Facebook

Facebook
Twitter
LinkedIn
Pinterest
Reddit
Telegram
WhatsApp
Email