Mit jelent számodra március 15.?

Március 15. szellemisége számomra azt jelenti, amikor a fiatalok fellázadnak, végre felemelik a hangjukat, és forradalmat indítanak. Minden normálisan gondolkodó tízen-, huszonéves fiatal, ha muszáj, lázad a fennálló hatalom ellen. Azt gondolom, a világot azok a dolgok viszik előre, amikor a fiatalok kitalálnak valamit, és odacsapnak.
A rockzene is rendszerkritikus műfaj. Az ilyen témájú dalok nálunk kezdettől fogva műsoron vannak, és amikor ezeket énekelem, ugyanúgy érzem magam, mint amikor 18-20 éves koromban megírtam őket.

Szóval a 30 évvel ezelőtt íródott dalaitok ma is időszerűek?

Biztos így van, mert egy nagyobb koncerten több generáció is képviseli magát, sokan a gyerekeikkel jönnek. Mindenkinek mást mondanak a dalok, de például „A bál”, amit 17 évesen írtam, ugyanúgy megfér amellett, ami az ötvenes éveimben született. Ki gondolta volna, hogy ez a zenekar 40 évet megél? Az biztos, hogy mindig az volt a feltétel, próbáljunk meg úgy írni, hogy a dalok ne aktuális dolgokról szóljanak, ne a mai napról, hanem olyasmiről, amit X év múlva is meg lehet hallgatni. Azt viszont nem is reméltem, hogy eltelik 40 év és „A bál”-t ugyanúgy fogják szeretni a mostani tizenévesek is.

Milyen érzés, hogy az akkori fiatalok ma már a gyerekükkel térnek vissza a koncertjeitekre?

Rettentő jó érzés. Amikor 17 évesen lementünk a próbaterembe, a garázsba, és nekiálltunk dalokat írni, erre nem gondoltunk. Én mindig csak arról tudok írni, ami éppen foglalkoztat, ami éppen bennem van, ami őszintén jön. Abból sosem sült ki semmi jó, amikor nekiálltam okoskodni. Hogy ez a mai napig egy csomó embert, különböző korosztályokat érdekel, az az igazi visszaigazolás. Nem magamat dicsérem ezzel, hanem a dalt, hogy túlélt évtizedeket, és ez a zenekarnak, az előadónak is nagyon jó érzés.

Gyakran koncerteztek kisebb klubokban. Jobban szeretitek ezeket a helyszíneket, mint a nagy tömegeket vonzó csarnokokat?

A 10 éves jubileumi koncertünket az akkori Budapest Sportcsarnokban tartottuk. Ez a 90-es évek eleje volt, akkor volt a zenekar a legnépszerűbb, de nekem abból borzasztóan elegem lett. Rengeteget szerepeltünk a fiataloknak szóló magazinokban, napi 50-100 levélre kellett válaszolni, autogramkártyákat aláírni. Ami az úgynevezett sztársághoz tartozik, abból nem annyira kértem, én csak zenélni akartam, dalokat írni, kiállni a színpadra és énekelni. Az akkori menedzsmentünk viszont abba az irányba vitte a zenekart, hogy minél kevesebb koncertet adjunk, minél nagyobb helyen, és én ezt nem szerettem. Igen, sokkal jobban szeretek egy klubban játszani. Szakítottunk is a menedzsmenttel és a zenekar 10 év után elkezdte járni a saját útját. Aztán a Pál Utcai Fiúk beállt magától egy bizonyos szintre. Az biztos, hogy nem mi folyunk a vízcsapból, persze azt nem mondhatom, hogy milyen elégedett vagyok ezzel, mert nyilván szeretném, ha többet játszana minket a rádió, de nem szívesen áldoznám fel ezért a zenekar önazonosságát. Ha olyan felkérést kapunk, ami szerintem nem áll jól nekem, vagy nem áll jól a zenekarnak, akkor azt nem vállaljuk el. Általában klubokban játszunk, illetve jönnek nyáron a fesztiválok, ott azért az ember több ezer ember előtt zenél, és van néha egy-egy születésnapi fellépés is. Jövőre lesz 40 éves a zenekar, na, akkor biztosan csinálunk egy nagy koncertet. És persze, ha akkor megtöltjük az Arénát, nagyon boldogok és büszkék leszünk, de ha év közben egy koncertünkre nem nyolcezren jönnek el, hanem csak háromezren, arra is hihetetlenül büszke vagyok, hiszen az is rengeteg ember, és nagyon sok zenekar ezt a pozíciót is irigyelné. És, ami nagyon fontos, ezt úgy értük el, hogy megtartottuk a saját arcunkat, a zenekarunk mindig vállalható volt.