Natália Budapesten lakik, az édesanyja orosz, a nagymamája Kijevben él. A család megszervezte, hogy a kilencvenéves hölgy Magyarországra jusson. Az utazás történetét Nati mesélte el nekünk.

„Anyukám huszonkét évesen került Magyarországra, a családja Kijevben, illetve Németországban él. A háború harmadik-negyedik napján a kijevi nagynéném és az unokatestvérem a két gyerekkel el tudott jönni egy mentesítő vonattal: épphogy fel tudták préselni magukat, tizenkét órán keresztül álltak a vaksötétben. Mivel a másik unokatestvérem Németországban lakik, Varsón át hozzá menekültek. A Mama azért nem ment velük, mert attól tartott: ha menekülni kell, csak hátráltatná a többieket. Hiába van jó egészségi állapotban, futni nem tud. Ott maradt hát egyedül a lakásban, sőt, az egész épületben – egy négyemeletes ház földszintjén él, ahonnan minden szomszédja kiköltözött a háború elején. A veje, azaz az unokatestvérem férje látogatta, illetve a mellette lévő házban lakók segítették.

Nagyon összefogott a közösség, a közelben lakók odafigyeltek egymásra, így a Mamának ennivalója volt végig, és szerencsére a villany-, víz- és gázszolgáltatás is rendben volt. Hetekig gondolkodtunk azon, hogy hozzuk el a Mamát. A mentesítő vonat nem megoldás: hallottuk, hogy nagy a tömeg, sokat kell várakozni, és tizenkét órán keresztül ő nem tudott volna állni. Arra gondoltunk, veszünk egy jegyet valamelyik nemzetközi vonatra. Ezek, ugye, helyjegyesek, és ukrán viszonylatban meglehetősen drágák – ellentétben az ingyenes mentesítő vonatokkal. Próbáltunk itthonról jegyet venni, de nem lehetett, a vonatállomáson pedig órákig kellett volna sorba állni a jegyekért. Végül az unokatestvérem férje kint, Kijevben vásárolt jegyet az interneten.

Miért, hová, mikor?

Mivel nincs érvényes útlevele, a határon ezzel a vonattal a Mama nem jöhetett át. Csapig, azaz az utolsó ukrajnai településig utazott, megbeszéltük, hogy odamegyünk érte. A vonat eleve egy óra késéssel indult. Felment először Lvovba, majd onnan Csapra, végül Budapestre. Éjjel fél egyre érkezett volna Csapra a menetrend szerint. Anyukám vonattal előrement, mi pedig a párommal, Szabival autóval mentünk utána.

A vonatállomáson találkoztunk édesanyámmal az éjszaka közepén. Mivel a vonat hajnali kettőkor még sehol sem volt, felhívtuk a nagymamámat, aki elmondta: még csak akkor indultak Lvovból, ahonnan még öt óra az út Csapig. Mint kiderült, azért késnek ennyit a vonatok, mert ha légiriadó van, meg kell állniuk. Reggel hét órára ért az állomásra, tizenhét órát utazott, szerencsére hálófülkében, és a vonat sem volt tele. A határtól még négy órát utaztunk, mire hazaértünk Budapestre. A Mamának nem volt olyan kalandos az útja, mint a miénk. Kifelé menet a határőrök töviről hegyire kikérdeztek minket: hova megyünk, miért, és mikor megyünk vissza? Van-e biztosításunk az egynapos útra? És miért jön velem a párom? És ugye ő is visszatér Magyarországra? Oroszul válaszoltam mindenre. Végül megkérdezték, van-e az autón biztosítás. Mutattam, hogy igen. A dátum láttán a határőr csóválta a fejét: a 2021-ben kötött biztosítás szerinte lejárt. Ott van alatta, hogy egy évre szól – vitatkoztam vele. Erre szerette volna látni a zöld nemzetközi igazolólapot. Hát az nem volt nálunk – eszünkbe se jutott, hogy kellhet. A határőr erre közölte, hogy így nem enged át minket. Nálam eltört a mécses – akkor mi lesz a nagymamámmal? Hogy fog így átjönni? Láthatóan megsajnált, beütötte a pecsétet az útlevelünkbe, majd közölte: legközelebb nem fog átengedni.

Hazafelé szinte csak a bugyinkba nem néztek be – négy ukrán ellenőrzött minket ugyanazon a határállomáson. Kinyittatták a csomagtartót, a Mamát faggatták, mit visz át Magyarországra, mennyi pénz és milyen értékek vannak nála? Kinyittatták a bőröndjét is. A magyar oldalon viszont pillanatok alatt átengedtek, a Mamát azonnal regisztrálták, és harminc napra megkapta a menekült státuszt, amit további hatvan napra tudunk meghosszabbítani.

A gyerek megy, az öreg marad

Mikor odakint várakoztunk a Mama vonatára, odalépett hozzánk egy önkéntes. Elmondta, hogy ezek a nemzetközi vonatok általában hajnali öt körül érnek csak be, és azt javasolta, menjünk el a közeli iskolába, ott melegedhetünk, kapunk kávét, teát, ennivalót, és még le is fekhetünk. Ebben az iskolában a tanárokat osztották be több műszakba, ők látták el a Csapra érkező menekülteket. Voltak köztük ukránok és kárpátaljai magyarok is. Nagyon kedvesen fogadtak, hajnalig beszélgettünk. Elmesélték, hogy teljesen átálltak az online oktatásra, az iskola csak a menekültek miatt volt nyitva. Ez volt az első olyan éjszaka, hogy csak öt menekült jött, a korábbi estéken két-háromszázan is érkeztek. Ők egy-két napot maradnak általában, majd mennek tovább. Megpróbálnak mindenkinek fekhelyet biztosítani, de még a folyosókon, sőt, a mosdókban is emberek szoktak aludni, annyira sokan vannak. Kérdeztük tőlük, nem szeretnék-e elhagyni az országot, de azt válaszolták: mivel ott van az egész életük, amit eddig felépítettek, maradnak, és bíznak abban, hogy hozzájuk nem ér el a háború.

Elmesélték azt is, hogy a háború kitörésekor nézték Putyin beszédét a tévében, és mikor azt mondta, megtámadja Ukrajnát, el sem akarták hinni. Fel sem fogták, hogy ez megtörténhet, és az első napokban azt sem tudták, mihez kezdjenek. Volt, aki menekítette a sorköteles fiát – azonnal vonatra ültette, hogy hagyja el az országot. Akikkel beszélgettünk, már közel álltak a nyugdíjaskorhoz – ők maradtak, de a gyermekeiket, unokáikat Magyarországra küldték. Idővel hozzászoktak a megváltozott állapotokhoz, a napi három-négy légiriadóhoz.

Háborús oldal

Hogy látszott-e, hogy háború sújtotta országban járunk? Nehéz kérdés. Egyrészt ez eleve elmaradott régió, a pusztulást nem háború okozta, másrészt éjszaka érkeztünk, így sok mindent nem láttunk. Megállt mellettünk egy fehér autó, az utasai megkérdezték, mit keresünk ott. Olyan feladatokat láthattak el, mint itthon a polgárőrök. Főleg arra voltak kíváncsiak, hogy Szabi mit keres itt, beszél-e ukránul, oroszul. A sorköteles korosztályba tartozik, így nem értették, miért mászkál autóval az éjszaka közepén. A vonatállomáson csak kóvályogtunk a peronon, azt sem tudtuk, merre menjünk. Azonnal megjelentek a fegyveres katonák, ők is kikérdeztek minket. Rengeteg volt a kóbor kutya, ételt kunyeráltak. Menekültek tömegével nem találkoztunk, de ahogy az iskolában mondták, ez kivételes nap volt ebből a szempontból. Reggel már azelőtt eljöttünk, hogy felébredt volna a város, de éreztük, dermesztő hangulata van az egésznek.

Nagymamám nagyon örült, hogy el tudott jönni, de ő is, és többi rokonunk is, akik elmenekültek, szeretnének visszamenni. Jól érzi magát, folyamatosan követi a híreket. Két férfi rokon maradt kint, velük is rendszeresen beszélünk. Azt mondták, hogy ott, ahol a Mama lakása van, nem voltak bombázások, de két metrómegállóval arrébb már igen. Most telepítettek oda rakétaelhárítókat, úgyhogy már ott is vannak események. A Mamát autóval vitték ki a vasútállomásra – azt mondta, hogyha nem tudta volna, hogy Kijevben van, fel sem ismerte volna a saját városát: mindenhol tankcsapdák, felborított autók, kordonok… Viszonylag sok orosz él Kijevben, ahogy a teljes Ukrajna területén is, és a városon belül nincs feszültség abból, hogy valaki orosz vagy ukrán. Nemzetiségtől függetlenül Ukrajna mellett állnak.”