Szürke hétköznap délután. Nulla fok, de nem esik. Szerencse, mert jó pár órát kint töltök a szabadban: a Szociális Gondozó Központ utcai gondozó szolgálatának munkatársait kísérem, akik a téli időszakban munkanapokon délután kettő és este tíz óra között, autóval vagy gyalogosan járják az utcákat, tereket, felkeresik az Érd, Tárnok és Diósd közterületein élő fedél nélkülieket. Rendszeresen látogatnak rossz minőségű ingatlanokban élőket is. A sokszor fűtés és vezetékes víz nélküli romos épületek lakói a hajléktalanokhoz hasonlóan kiszolgáltatottan élik mindennapjaikat, az utcai léttől csak egy kerítés választja el őket.
„A jogszabály szerint naponta hat órát kell terepen lennünk, és további két órát töltünk adminisztrációval az irodában. Körülbelül ötven helyszín, illetve cím van a látókörünkben, ezeket heti útvonaltervet követve járjuk végig” – mondja Komássy Eszter, aki Mokány-Csider Ildikóval járja az utcákat. Két nő. Azt mondják, nem félnek, mert „ha el tudod mondani, mit miért csinálsz, és azt is, hogy ennek milyen következményei lesznek, akkor elfogadnak. Mi nem hatóságként lépünk fel, nem büntetünk, és törekszünk a következetes, kiszámítható viselkedésre. Remélem, a kliensek tudják: számíthatnak ránk.”
Élet a léüzemben
Alkalmam nyílik arra, hogy ezt meg is tapasztaljam: utunk első állomása a Sulák utca, a régi, romos léüzem, ahol több hajléktalan is meghúzza magát, borzalmas körülmények között. Eszti meséli, hogy voltak idők, mikor hatan laktak ott, most csak hárman vannak.
Út közben megállunk a Fészek Gyermekvédő Egyesület otthonánál: ők rendszeresen kapnak adományba péksüteményt, és ami megmarad, azt továbbadják az utcai szociális munkásoknak. Ezen a napon sajnos nem maradt semmi, Eszteréknél így csak pár konzerv van, meg egy csomó meleg ruha. „Nem jut mindennap étel, sajnos, azt vettem észre, hogy a minket rendszeresen támogató hipermarkettől egyre kevesebb adomány érkezik. November elején a Magyar Vöröskereszt érdi szervezetének munkatársától tartós élelmiszereket tartalmazó csomagokat kaptunk, ezeket hat olyan családnak (lakóközösségnek) adtuk, ahol van lehetőség főzésre. Vannak alkalmak, amikor meleg ételt is tudunk vinni. Legutóbb a Finta Rendezvényház és a Vöröskereszt jóvoltából hatvan csomagot szállítottunk ki, előtte a zsidó hitközségtől kaptunk száz adagot” – meséli Eszter, miközben végig megyünk a kopár gyárudvaron. Sötétedik, az utcáról nem látható helyen egy lavór hever, felette kifeszített szárítókötél, csipeszekkel. Ez a zuhanyzó – mutat oda Eszter. A nulla fokban nem száradnak ruhák, és nem is fürdik senki. Bemegyünk az épületbe. Piszkos, szeméttel, ürülékkel teli romos helyiség mellett haladunk el, a kis folyosón kezdetlegesen berendezett konyha: edények, tele ételmaradékkal, elhajigált, üres PET-palackok. Világítás, víz, fűtés sehol, ajtónak hűlt helye. Esztiék letesznek az „asztalra” pár májkonzervet és bekukucskálnak a szemközt nyíló szobába. A földön ócska matracok, meg egy rongykupac. Egy ember fekszik alatta, rádiót hallgat. (Nevezzük Ferinek.) Eszterék megpróbálják meggyőzni arról, hogy menjen be a szállóra, mert itt nem tudja kihúzni a telet. Feri nem akar menni – van valami bírósági ügye, nem jelent meg az idézésre, fél. Mivel mindenki – az érdi járőrök is – tudják, hogy Feri itt húzza meg magát, az ijedtség igazából nem indokolt. Az igazi ok az, hogy a szállón nem lehet inni, a szabályokat kell betartani, idegenekhez kell alkalmazkodni. „Nagyon kevesen tudják letenni az alkoholt egyik percről a másikra. Az alkoholizmus betegség, és a megvonás komoly fizikai tünetekkel jár. Az elvonó kezelés csak kórházi körülmények között biztonságos, ellenkező esetben akár delirium tremens (halálos alkoholmegvonás) is bekövetkezhet, ami az életet veszélyeztető állapot. Feri évek óta alkoholbeteg nincsen abban semmi meglepő, ha ezen az állapoton egyedül nem tud változtatni” – hangsúlyozza Eszter.
Feri tehát nem akar és jelen állapotában nem is képes bemenni a szállóra, viszont szívesen beszélne a nővérével. Az utcai szolgálat telefonján ezt most megteheti. Ferinek nincsen telefonja, egyébként nem ritka, hogy az utcán élőknek van – az más kérdés, hogy az egyenlegük éppen fel van-e töltve. Ha nincs is, legalább elérhetőek, és az utcai szolgálat munkatársai élnek is a telefonos kapcsolattartás lehetőségével.
„Nem vagy normális, komolyan mondom! Normális életet élhetnél!” – győzködi a telefonban a nővére Ferit, hogy menjen be a szállóra. Feri nem vitatkozik, a nővérei gyermekeiről érdeklődik, közös ismerősökről beszélgetnek pár percig, meg a koronavírusról. Aztán Eszter visszaveszi a telefont, elmondja Ferinek, milyen lehetőségei vannak, mit tud intézni az elmaradt bírósági meghallgatás kapcsán. „Értse meg, ez nem a kozmetika, amit lemond, és elmegy két hét múlva. Holnap kiderítem, mit lehet tenni” – búcsúzik. Feri – ahogy ilyenkor szokta – mókázik egy kicsit, megkéri Eszter kezét, mire Ildikó nevetve kérdezi: „Aztán hova vinné lakni? Az utcára?”
Szabadság
Az utcán élők nagyon összetartók. Lakik itt egy másik férfi, a Zoli, aki eljár dolgozni, és ő rendszeresen ad enni Ferinek. Zoli összehasonlíthatatlanul jobb körülmények között él: van munkája, ha alkalmi is, lomtalanításokon segít, így hozzájut ruha- és ágyneműhöz, használt tűzhelyhez, kályhához, szőnyeghez. Az ő szobájának van ajtaja, bent olajkályha ég (és ontja nemcsak a meleget, hanem a büdöset is). Az előtérben lavór, mellette tusfürdő, egy halomban pedig ágynemű, meg még Isten tudja, mi. Villany nincs, csak egy elemlámpa világít. A férfi az élettársára panaszkodik, akivel együtt él a léüzemben, azt beszélik meg Eszterrel, mit lehetne tenni, merthogy az élettársnak kórházi kezelésre lenne szüksége, elvonókúrára, de a sokadik próbálkozás is kudarcba fullad évek óta. Arra a kérdésre, hogy Zoli miért nem lakik az átmeneti szállón, jobb körülmények között, Eszter röviden elmeséli: Zoli családi kapcsolatban áll a szálló egyik munkatársával, a jogszabályok pedig összeférhetetlenség miatt nem teszik lehetővé Zoli felvételét. Zoli és élettársa életvitele évek óta különösen problémás, ezért a közelben lévő százhalombattai szálló is elutasította a felvételét.
Utunk következő állomása a Kálvária köz, ahová ruhát viszünk. Nem kell elautóznunk a házig a szűk és sötét utcácskában, mert a férfi épp hazafelé tart, összefutunk vele a háztól egy saroknyira. A férfi elmondja, hogy leszázalékolása iránti kérelmét a bizottság elutasította, annak ellenére, hogy a tüdeje alig működik. Nagyon nehéznek és kilátástalannak látja a helyzetet. Jövedelme nincs, papírja is van róla, hogy nem munkaképes. Még jó, hogy a romos ház, ahol él, részben az ő tulajdona, a húgával és annak élettársával élnek ott hárman. Egyikük sem dolgozik.
A harmadik állomás Parkváros, egy M7-es alatti utca. Szép, rendezett környék. A ház, ahová megyünk, megbújik a sötétben, nem láhttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg, de kakukkfióka lehet az utcában. Egy férfi él itt, az élettársával húzzák meg magukat szívességből a ház tulajdonosánál. Víz, villany, fűtés nincs. Lajos szobafestő, mázoló, pár éve egy cigarettacsikkel magára gyújtotta a lakókocsit, amiben aludt (akkoriban őrként dolgozott). A tűzben nagyon megégett a keze, dolgozni nehezen és keveset tud, de valamicskét mégis. „Esztike, én el akarok menni innen! De hova?! A páromat nem szeretném itt hagyni” – panaszolja. Az érdi hajléktalanszállón nincsen nők számára elérhető éjjeli menedékhely (ami ingyenes lenne), együtt élő párok számára is csak budapesti elhelyezésre van lehetőség. Lajos élettársa arra panaszkodik leginkább, hogy nem tud tisztálkodni. Kéri Esztert, hozzon neki másnap intim betétet. Eszter feljegyzi ezt is.
Fél hét körül jár az idő, Eszter és Ildikó visszatér a városközpontba, megnézni, van-e valaki az utcán. Van pár új címük, oda is szeretnének ellátogatni.
Maradt bennem egy kérdés. Hogy lehet elérni, hogy aki hajléktalanokkal foglalkozik, ne égjen ki, ne érezze reménytelennek a munkáját? Hiszen a hatékony segítséghez az is kell, hogy a nehéz helyzetbe került ember is akarja a változást.
Ártalomcsökkentés – mondja Eszter –, ennyit lehet tenni. Ételt adni, ha van, segíteni az ügyintézésben, és beszélgetni egy félórát – talán ez utóbbi jelenti a legtöbbet azoknak az embereknek, akiknek csupán egyetlen dolog maradt meg a normális, megszokott életükből: a szabadságuk, amit, mint egyetlen kincsüket, körömszakadtáig védenek.
