A film kiindulópontja egy fotó, amely 1956. október 30-án készült, és egy fiatal párt ábrázol. Aznap volt a Köztársaság téri pártház ostroma, ahol a fotó feltételezett készítője, Jean-Pierre Pedrazzini életét vesztette. A képen látható fiú néhány nappal később, menekülés közben halt meg. A lány, Sponga Julianna, vagyis „Yutka, a forradalom hősnője” – ahogyan a nyugati sajtó nevezte – elindult szép hazájából. Vajon kivé lett? Ennek jártak utána a film készítői. Kékesi Attila rendező-producerrel beszélgettünk.

Filmje egy nyomozás története. Készült róla könyv is – melyik volt előbb, a könyv vagy a film?

A kiinduló helyzet az volt, hogy a két főszereplő – Phil Casoar francia újságíró és Balázs Eszter történész egy projekten dolgoztak együtt, amikor találkoztak ezzel a fotóval, és az jutott eszükbe, mi lenne, ha megkeresnék ezt a fiatal párt. A könyv ötlete később jött. Feladtak hirdetéseket újságokban, illetve ajánlottak nekik engem, hogy a kapcsolataimon keresztül hátha be lehet kerülni az RTL televízió egyik műsorába. Mikor elmesélték ezt a fantasztikus történetet, kérdeztem, miért nem csinálunk belőle filmet. Akkor elkezdődött a kutatás, én pedig első körben a Magyar Történelmi Film Alapítványhoz pályáztam, hogy tudjuk finanszírozni az utazásokat.

Bizony nem kis távolságokat kellett bejárni.

Hát igen, és ehhez képest a film igen alacsony költségvetésű. A Történelmi Film Alapítványtól kaptunk 1,8 millió Ft-ot – csak összehasonlításképpen mondom, hogy a repülőjegy Ausztráliába 1,3 millió Ft volt. Amikor megtudtam, hogy oda vezetnek a szálak, újra pályáztam, és kaptunk még 2,6 milliót. Összesen tehát 4,4 millióból forgattuk le a filmet. Kerestem koproducert, hogy be tudjuk fejezni a vágást, és Jean-Pierre Jeunet személyében találtam is, aki másfél millió forint erejéig hozzájárult a költségekhez, de ennél is fontosabb volt számomra, hogy a nevét adta a filmhez.

Az a néző benyomása, hogy minden ajtó könnyedén megnyílt a kutatók előtt. Csodálattal néztem például, hogy a Paris Match archívumában a fotósok valamennyi leadott képét őrzik, és a hátukon rajta van az összes megjelenés dátuma.

Igen, ennek ellenére nehéz volt bejutni. Ám ha erre túl nagy hangsúlyt helyezünk, akkor a néző elunta volna magát. Az ’56-os Intézet nagyon segítőkész volt, utána azonban már voltak nehézségeink. Nem is biztos, hogy a néző látja – ha csak nem a végén a főcím alatt az intézmények listáján -, hogy ez mekkora munka volt. Az például nincs is benne a filmben, hogy a genfi archívumban mennyi időt töltöttünk. Ott találtuk meg először Sponga Julianna teljes nevét, születési adatait és lakcímét. Nem mindenhol engedték, hogy a kutatást képben is megmutassuk. Azt, hogy a Paris Match szerkesztőségébe bejuthattunk forgatni, Phil Casoar kapcsolatrendszerének köszönhettük. 

Mi fogta meg ennyire ebben a történetben?

Alapvetően emberi sorsokról készítek filmeket. Amikor ránéztem az arcokra, azonnal lejött, hogy szegényebb rétegből származó fiatalokról van szó. Érdekelt, milyen környezetből jöttek, miért harcoltak, és azt reméltem, a sorsukon keresztül jobban bele lehet látni, hogy a forradalom mit jelentett a magyar társadalomban. A sors fintora, hogy azok, akik akár az életüket feláldozva küzdöttek Magyarország szabadságáért, végül elhagyták az országot.

Az már a film elején kiderül, hogy a fiú még a forradalom napjaiban meghalt. Azt viszont csak sejteni lehet, hogy a lánynak mi lehetett az utolsó csepp a pohárban.

Igen, és november 4-én már jöttek az oroszok a tankokkal. Két idősebb fiútestvére két különböző oldalon állt: az egyik ÁVÓ-s volt, a másik a forradalom oldalán harcolt. Az gondolom, elmenekülése adódhatott félelemből is, meg abból, hogy a Nyugat egy jobb élet reményével kecsegtetett. Látva azt a környezetet, ahol felnőtt Csepelen, és tudva, hogy mindkét szülő szegényparaszti családból származott, nagy lehetőségek nem álltak előtte. Már egészen fiatalon dolgoznia kellett – szövőnő volt a textilgyárban. A csepeli szomszéd azt is elárulta, hogy november első napjaiban már keresték őt és forradalmár bátyját is. Az ausztriai gyűjtőtáborból Svájcba kerül, ahonnan hamarosan továbbáll, attól félve, hogy még mindig túl közel van Magyarországhoz.

Honnan lehet tudni, hogy félt?

A svájci kolléganője mondta el nekünk. Nem minden került bele a filmbe. Óriási anyag állt rendelkezésünkre a vágáskor, némelyik szál csak a könyvbe került bele, a filmbe nem.

Ki döntött arról, hogy a szálakat hol vágják el, mit eresztenek el?

Az én döntésem volt. A filmet én rendeztem, nyilván meghallgattam a főszereplőket, és baráti körben zártkörű vetítéseken a tanártársam, Almási Tamás, és baráhttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg, Papp Gábor Zsigmond véleményét is. Hogy végül mit engedek el, abban sok szempont játszik szerepet. Például az, hogy ne zavarjam össze a nézőt. Némelyik szál ugyan izgalmas volt, de félrevitt volna. Például jelentkezett egy ember, aki azt mondta, hogy a Népszabadságban látott hirdetésen felismerte az anyukáját, aki Kanadában él. Lelkes levelezésbe kezdtünk, aztán egyszer csak a kanadai hölgy elmondta, hogy a kép nem őt ábrázolja. Pedig a fotó alapján, amit a fiatalember elküldött az édesanyjáról, akár ő is lehetett volna. Ez a könyvben egy nagyon jó rész, de a filmnek más fókuszt adott volna: azt, hogy rengeteg a párhuzamos élettörténet, sok Sponga Julianna élhet a világban. Amikor megtudtuk, hogy Svájcból azért ment el, mert félt, nyilvánvaló volt, hogy valahol a tengerentúlon kell keresni. A véletlen műve volt, hogy pont Ausztráliában kezdtünk kutatni utána – ez kiderül a filmből is -, és nagy szerencsénk volt.

Az ávós és a forradalmár testvér után nem nyomoztak?

A család teljesen eltűnt a forradalom után. Mi inkább a képen látható harmadik figurát próbáltuk megtalálni. Annyit megtudtunk, hogy nagy valószínűséggel ott volt a Köztársaság téren, ahonnan lőtték a forradalmárokat, akik miután elfoglalták az épületet, felakasztották a pártházban talált ÁVÓ-sokat. Az emberünk is részt vett a kivégzésekben. Mi akkor megelégedtünk azzal, hogy a fotós elmondta, az az ember lehetett a fiatal pár főnöke, kontrollálta a fényképezést is. Megtudtuk a nevét, Phil Casoar pedig kutatott még utána, és évekkel később talált is adatokat.

Az ÁVÓ-s testvér nem tudott volna védettséget biztosítani a húga számára? 

Nem valószínű. A filmben elhangzik, amit volt kolléganőjének elmondott: ha a forradalomban szembe találkoztak volna az ellentétes oldalakon álló testvérek, gondolkodás nélkül lelőtték volna egymást. Nekem ennyi elég is volt, innentől az ÁVÓ-s testvér követése már egy másik szál lett volna. Úgy döntöttem, a film mozgatórugója a lány életútja lesz. Minden mellékszál megszakítja a nyomozás izgalmát, és a film veszít a lendületéből. A cél az volt, hogy komplexebb következtetéseket is le tudjunk vonni annál, mint hogy milyen véletleneken múlhatnak dolgok.

A fiúról mi derült ki?

Belekerültek az eseményekbe, menekülni próbáltak háztetőkön, meg ahol csak tudtak, de aztán a fiút lelőtték.

A magyar sajtó ellenforradalmi házaspárnak nevezi őket. Holott látszik, hogy ez friss szerelem lehetett.

Igen, biztos, hogy ez egy forradalmi szerelem lehetett. És hát tragédiába fordult…

Lehet tudni, hogy a lány hogyan menekült meg, és vajon ölt-e embert?

Az utóbbiról határozott véleményem van, de számomra ebben a filmben a legendárium volt a fontos, tehát amit a hősökről gondolunk, és hogy kit tekinthetünk hősnek – és vajon mitől.

Forradalom idején sokszor relatív, hogy ki hős és ki gyilkos. Számít a motiváció – ez esetben például tudjuk, hogy a lány öccsét a szeme láttára ölték meg. Ez nyomós ok lehet arra, hogy valaki utána orosz katonákra lőjön?

Az biztos, hogy a legtisztább emberből is lehet gyilkos, és a legagresszívebből is hős. Azért azt hozzáteszem, nem mernék rá megesküdni, hogy a lány szeme láttára ölték meg az öccsét. Sok minden elhangzik arról, hogy mit tett, mitől sérült meg az arcán, majd a történetek az idő haladtával önálló életet élnek. Már ő is máshogy meséli, és a messzi Ausztráliában mindenki azt mond, amit akar. Nem vonom kétségbe, hogy hős volt, csak azt akarom mondani, nehéz a legendát a valóságtól elválasztani, de nem is állt szándékomban. Próbáltam a filmben úgy egyensúlyozni, hogy a tettei helyett a személyisége kerüljön a középpontba. Kiderül például, hogy Ausztráliában lopott a közértben. Az már nincs benne, hogy Svájcban is lopott, mert nem az volt a célom, hogy klephttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpgániást csináljak belőle. Összetett személyiség volt, és ezt úgy tudtam megmutatni, hogy nem hangsúlyozok túl egyes részleteket, csak azért, mert azok kiderültek, miközben rengeteg mást homály fed. Sponga Júlia személyisége összetett, és ettől szerethetőbb is. Nem biztos, hogy igaz, amit Ausztráliában terjesztett magáról, hogy rohant gépfegyverrel a kezében és halomra lőtte az oroszokat. Érezzük, hogy ez nem lehetett igaz, de ez is hozzátartozik a legendáriumához. Nem tényfeltáró dokumentumfilmet készítettem, ennek a sztorinak az emlékezet áll a középpontjában, és az emlékezet mindig szelektív.

Az őt befogadó család nem tudhatta, ki ez a lány, mi elől menekül, saját lányukként kezelték őt. Aztán egyetlen szó nélkül otthagyta őket, amikor Ausztráliába ment.

Igen, ez engem is meglepett. Még csak el sem köszönt. Talán attól félt, meg kell mondania, hova megy, és azzal veszélybe sodorja magát. A volt kollégájának sem szólt, pedig jóban voltak. A nulláról kezdett új életet Ausztráliában.

Kikötött egy férfi mellett, aki olyan lehetett, mint a saját apja: durva és az érzelmeit tekintve nem túl cizellált. Ahhoz képest, hogy a film végén Júlia szabadságszeretete domborodik ki, megmaradt egy elég sivár életben, nem?

Hát igen, jöttek a gyerekek. Ami a magyar szabadság szeretetét illeti, sokat elárul, hogy két idegenbe szakadt magyar ember gyerekei nem tanultak meg magyarul. Semmit nem tudnak az anyjuk családjáról, a múltjáról is csak legendákat – annyit, hogy „nagy harcos” volt. Erős pillanata a filmnek, amikor megmutatjuk a fiúnak a családi képeket, és ő rácsodálkozik, hogy kik voltak a nagyszülei, nagybátyái.

Júlia halála után a másik fiát az apja elküldte otthonról, mert drogos lett. Őt is keresték?

Igen, és örültem volna, ha megtaláljuk. Bár így is érzékelni lehetett, hogy ő tartotta össze a családot, és amikor meghalt, szétesett minden.

Mire a forgatás végére értek megszerette ezt a lányt?

Nem tudom, mit mondjak erre. Nem tudom, szerettem-e egyáltalán valamikor, viszont elfogadtam olyannak, amilyen volt. Közel került hozzám, hiszen többet tudtam róla a gyerekeinél, és ahogy egyre jobban belementünk az élettörténetébe, átéltem a sorsát, láttam magam előtt a személyiségét. A dokumentumfilmezésben ezt szeretem leginkább. Minden egyes filmmel egy újabb történetbe, egy újabb életbe kerülök bele. A forgatás idejére úgy érzem, mintha az ő életüket élném, és olyan helyzetekbe kerülök, amilyenekbe egyébként soha nem kerültem volna.

Nincs olyan kísértés, hogy megszépítse a figurát, elfedje a negatív dolgait?

Nincs, hiszen mindnyájunknak van negatív oldala is. A pozitív meg a negatív oldalamtól vagyok teljes ember. Talán azoknak, akik csak a felszínt nézik, az jöhetett le, hogy azt akarom mondani, ez a lány nem is volt hős. Pedig a maga módján az volt, és félrevisz, ha a hősöket minden szempontból pozitív figurának akarjuk látni. Élte az életét, ahogyan tudta, megvoltak a gyarlóságai. De azért azt látni kell, hogy amibe belekeveredett, az gyökerestül felforgatta az életét. Ha otthon marad, leélte volna az életét a csepeli textilgyárban. Ehhez képest mennyi mindent tapasztalt. Az is lehet, hogy az egészbe csak véletlenül csöppent bele, és a szabadság sosem lett volna neki fontos, ha nem érik tragédiák. Így fejlődik a személyiségünk – mindannyiunké.