Az is ritka, ha valaki egyszer meg tudja ünnepelni a századik születésnapját, hát még ha többször!

Igazából négyszer ünnepeltem meg – felköszöntött a városvezetés, a család, a rendőrkapitány, legutóbb pedig az Életet az éveknek Nyugdíjas Klub, amelynek tagja vagyok. Ó, az nagyon jó buli volt! Két órán keresztül táncoltam, rúgta a port az egész társaság. Természetesen büszke vagyok arra is, hogy a város és a kapitányság felköszöntött. Rendkívül jóleső érzés, hogy gondoltak rám.

Száz év eseményeit egy interjúban lehetetlen visszaidézni, de azért próbáljuk meg. Hol született, Ili néni?

Székelyudvarhelyen. Édesapám építész volt, anyukám a háztartást vezette. Trianon után Erdély nem volt a legjobb helyzetben, kirabolták az országot, az iparosok pedig a Regátba, azaz a régi román királyság területére vándoroltak. A románok jobban megbíztak az erdélyi munkaerőben, mint a sajátjaikban. Édesapámnak volt egy társa, aki meglógott a pénzzel, elhagyta az országot, és szegény apám alig tudta kifizetni a székely munkásait, éveken keresztül törlesztette… Egy ideig édesapám a család nélkül élt ott, aztán utánamentünk mi is édesanyámmal és a fivéremmel. Akkor kétéves voltam.

Érték atrocitások a magyarságuk miatt?

Károly fivéremet, aki tizenkét éves korában már beszélt olaszul, németül, és eredetiben olvasta az ógörög klasszikusokat, kirakták a második líceumból azzal a felkiáltással, hogy a magyaroknak nem kell tanulniuk. Szerencsére voltak otthon könyveink, így képezhettük magunkat. Persze én sem tanulhattam tovább, igaz, nem is szerettem iskolába járni.

Később azért folytathatta a tanulmányait?

Igen, de csak sokára. 1940-ben a második bécsi döntés értelmében Magyarország visszakapta Észak-Erdélyt. A szüleim, hogy ne románosodjak el, megkérték az udvarhelyi rokonokat, hadd költözzek hozzájuk, így aztán repatriáltam Erdélybe. Szerették volna, ha tanulok, én pedig a négy polgárit két év alatt elvégeztem, magánúton. Tizennyolc éves voltam akkor. Az iskola elvégzése után elmentem dolgozni. Hadi gondozó lettem Oklándon. Nagyon lélekölő munka volt, hiszen akkor már a tizenkét éves gyerekeket is besorozták. Jelentkeztem hát a járásbírósághoz, Besztercére. Ott dolgoztam ’44-ig, a telekkönyvnél. Mikor jöttek az oroszok, kitelepítették, illetve málenkij robotra vitték a szász lakosságot. Végtelenül sajnáltuk őket.

Hogyan került Magyarországra?

Besztercén házasságot kötöttem, és a férjem révén – aki a vasútnál dolgozott – kerültem Magyarországra ’44-ben. Eleinte iszonyatos honvágyam volt. Szinte megbetegített. Budapestre jöttünk, a férjem nagynénjéhez, aki postamester volt a Kén utcában, amíg B-listára nem került. (1945 után a közalkalmazottak létszámát drasztikusan csökkentették, részben gazdasági, részben politikai okokból. A B-lista az elbocsátandók neveit tartalmazta – a szerk.) Kelenföldön, ahol a férjem dolgozott, épült egy szolgálati lakás a vasutasoknak, oda költöztünk. Közben megszületett a gyermekem. Dolgozni kezdtem egy olyan szövetkezetnél, ami egyedülálló módon a B-listásoknak adott munkát, méghozzá háziiparban: a hölgyek otthon készítettek hímzéseket, kötött árut. Én pár hónap után modellező lettem: szabad járásom volt mindenhová, annyi anyagot vittem ki, amennyit jónak láttam, és nem volt norma, mert első darabot csináltam mindenből. Pulóvereket készítettem. Itthon egy darabot sem lehetett látni belőlük: volt, amit Egyiphttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpgba vagy Angliába exportáltak, a befolyt pénzből pedig fizették a munkabéreket és megvették a fonalat. A zöme a Szovjetunióba ment, de azért nem kapott pénzt a cég, illetve az állam, mert azt háborús jóvátételként számolták el. Olyannyira felfejlődött a szövetkezet, hogy megindult a maszek munka is. ’56 után, mikor szabadabb lett a világ, kiváltottam az ipart. Otthon dolgoztam, persze nem egyedül, legalább hatan voltunk. Rengeteget dolgoztunk. Nem győztünk elég pulóvert csinálni.

Mennyi ideig tartott ez az időszak?

Tartott volna, míg a világ s még két nap, ha bírtam volna, de miután a férjem meghalt 1983-ban, befejeztem. Az ő elvesztése, illetve az azt követő három év volt életem legnehezebb időszaka. Egyébként azt követően, hogy már nem voltam kisiparos, nem maradtam munka nélkül: 1972-től már dolgoztam román és lengyel idegenvezetőként is.

Hol tanult meg lengyelül?

Még Romániában. ’38-ban a németek megszállták Lengyelországot. Lengyel katonai alakulatok hagyták el Lengyelországot, volt aki továbbment, volt aki Romániában maradt, és egyeseknek alkalmuk volt arra is, hogy magukkal hozzák a családjukat. A mi városunk is befogadott vagy húszezer embert, őket el kellett szállásolni. Hozzánk került egy család, hasonló korú gyerekekkel, mint én. Egy-két hónap múlva azt vettem észre, hogy teljesen jól beszélem a lengyelt.

Milyen nyelven beszél még?

Németül és románul. Idegenvezetőként lengyel és román csoportokat vittem, hatalmas szükség volt ugyanis olyan emberre, aki mindkét nyelvet egyaránt beszéli. Volt, hogy két csoporttal dolgoztam. Persze, a csoportokon belül gyakran adódott probléma, akár kórházi, akár rendőrségi, és olyankor én tolmácsoltam, úgyhogy lettek ilyen irányú kapcsolataim is. A közelünkben volt egy piac, ahol románok árultak, velük is akadtak gondok, olyankor is én voltam a tolmács a rendőrségen. Ez nagyon jól jött, miután ’90-ben összeomlott a szervezett turizmus, és már lehetett önállóan is utazni, nem csak utazási irodán keresztül. Folytathattam volna maszek utazási irodánál, de nem mertem vállalni, féltem, hogy jön egy újabb összeomlás. Akkor már volt munkám a rendőrségen, bíróságon mint tolmács. Ez az az időszak volt, amikor rengetegen átjöttek Romániából feketemunkára.

A mai napig tolmácsol a rendőrségnek. Nem fárasztó?

Dehogynem. De nem tudok nemet mondani. Igyekszem sokat pihenni, regenerálódni, hogy mindig készen álljak, ha tolmácsolni kell. Mindig azt nézem először, mit tudok segíteni.

A családja hogy vészelte át Romániában a Ceaușescu-érát?

Látogattam őket, mikor csoportot vittem. Egyszer ki is tiltottak az országból. Piros-fehér-zöld szalagot vittünk magunkkal, ledobtuk Vajdahunyad váránál. Jöttek a szekusok (román állambiztonságiak – a szerk.), közölték, hogy azonnal hagyjuk el az országot. Ezt leszámítva minden évben találkoztunk. Édesapám ’56-ban halt meg betegségben, édesanyám még tíz évig élt. Bátyám, ami a tanulást illeti, pótolta a gyermekkorában kényszerből elmulasztottakat. Ő odakint maradt, pedig nagy szegénység volt, a boltok üresek voltak, mindenért sorba kellett állni. Mikor valaki hallotta, hogy valahol tojást osztanak, azonnal összeverődött száz ember. Persze, ilyenkor nem öt tojást osztottak, hanem ötvenet. Nekik ez volt a legnagyobb szórakozás. Vitték magukkal a széküket, beszélgettek. Egyébként a legnagyobb rosszat is meg lehet szokni. Mikor a bátyám eljött Magyarországra, és azt látta, hogy fél kilójával vesszük az epret, teljesen elhűlt. Mondtam neki: „Károly, ti azért vesztek egy rekesszel, mert csak akkor juttok hozzá. Mi azért veszünk csak fél kilót, mert mindig lehet kapni!” Ügyeskedve lehetett csak megélni akkoriban Romániában. A románok járhattak ki Kínába, jöttek Magyarországra, üzleteltek ezzel-azzal.

Hogy tudta megőrizni fizikai és szellemi frissességét?

Igyekszem a legrosszabbat is jónak látni. Az ember mindig próbálja meg úgy felfogni az őt ért csapásokat, hogy ne mást hibáztasson érte, és higgye el, hogy a saját hozzáállásával javíthat a dolgokon. Azon is érdemes eltűnődni, hogy a mostani világ, amiben élünk, bizonyos történelmi korokhoz képest maga a csoda, csak nem vesszük észre! Nálunk most viszonylag csend van. Örülnünk kell, hogy ez megadatott.

Van még valami vágya?

Nem, letudtam mindent. Arra vágyom, hogy még utazhassak. Ha három nap eltelik úgy, hogy nem történik semmi körülöttem, oda vagyok és vissza.

Hová utazna?

A világ végéig. Az unokámmal – mert van egy csodálatos gyermekem, és két csodás unokám – megyek pár napra Hévízre, azt nagyon várom. Nagyon szeretek másokkal találkozni, beszélgetni, nevetni, nyüzsögni, ezért járok a nyugdíjasklubba is. Urbánus lélek vagyok, nem szeretem a nagy csendet.