Eleven bizonyítéka ő a néptánc egészségmegőrző erejének, hiszen a Honvéd Együttes legendás művészeti igazgatója kitűnő egészségben töltötte be a 90. évét. Ha így halad, lassan utoléri a nevét, és az lesz, aki mindig is volt: a Tata.

Valahányszor szóba kerül az a fiatalkori döntése, hogy néprajztudós lesz-e vagy a néptánccal foglalkozik, mindig érezni egy kis bizonytalanságot, hogy jól döntött-e? 90 éves korára azért csak kiderült, nem?

Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Akkor ez anyagi kérdés volt, ugyanis nyolc évvel később tudtam csak egyetemre menni, mert 1949-ben, amikor érettségiztem, nem voltam jó káder. A forradalom után aztán Muharay Elemér – a Népművészeti Intézet néprajzi osztályának vezetője – megkérte az ELTE Folklór tanszékének vezetőjét, Ortutay Gyulát és munkatársát, Dömötör Teklát, hogy nézzék meg, mit tudok. Az előző nyolc évben már eléggé belebonyolódtam a táncéletbe, sőt, már megvoltak az első színházi bedolgozó munkáim is. Miután felvettek, néprajz szakon nappali tagozatos voltam, az irodalmat levelezőn végeztem, és közben pénzt is kellett keresnem, úgyhogy táncot tanítottam. Amikor végeztem, nagyon hívtak néprajzosnak, viszont egy vidéki múzeumi néprajzos fizetése már akkor is az éhenhalásra lett volna elég.

Ezek szerint nem szerepelt a gyerekkori álmai közt, hogy táncos legyen? Úgy tanult meg táncolni, ahogy az anyanyelvét?

Nem, hiszen nem falun nőttem föl, hanem Besztercén, Romániában. A gimnáziumi szilencium – tehát a tanulási idő – szüneteiben télen a folyosón táncoltak a csíki gyerekek, és fújták a verbunkot. Mi néhányan, polgári gyerekek, mondtuk is, hogy „na hülyülnek a csíki gyerekek, gyertek hülyüljünk mi is!” Akkor aztán mi is ugrabugráltunk kicsit, de persze fogalmunk sem volt arról, mi a tánc.

Erdélynek ezen a részén a tánc és a népzene az élet természetes része volt még a falvakban?

Igen. A Mezőség legkeletibb csücske szász vidék volt, és Besztercétől Szászrégenig mindenütt szőlőbirtokosok lakták. A szászok kitelepültek a háború végén, miután eléggé letették a voksukat Hitler mellett. El is pusztult a lekencei borvidék, most kezdik újratelepíteni a szőlőket. A Mezőség a népi kultúra feltáratlan kincsesbányája volt sokáig, ahol még Kodály Zoltán és Bartók Béla sem járt. A második tatárjárás idején a Mezőséget letarolták a Lengyelország felől becsődülő hordák. Utána a nagybirtokos főurak nem magyarokat telepítettek vissza, hanem románokat hívtak be, attól kezdve a magyarság lassan kezdett kisebbségbe kerülni.

Miért olyan értékes a Mezőség tánckultúrája?

A honfoglaló magyarok táncairól nem tudunk semmit. Az államalapítás korától azonban a Rajna-mentéről betelepülő latinusoknak nevezett mesteremberek hozták magukkal az európai táncdivatot. Európában akkoriban mindenütt körtáncot jártak. Aztán a reneszánsz korában hozzánk is bejött az ugrós tánc, az olasz saltarello, és a középső országrészen, amely 1526-tól török hódoltság alá került, konzerválódott. Olasz barátaimat azzal szoktam bosszantani, hogy ha akarják tudni, milyen volt a saltarello, jöjjenek ide, mert nálunk még megtalálják. A későbbi korok táncdivatja tehát csak Erdélybe tudott betörni, és a Mezőségben szépen tanulmányozható volt egészen a közelmúltig.

A magyar néptánc gyakorlása mikor tűnt el a mindennapokból?

Úgy lassanként, a modernizálódás ütemében. Először a társadalmi alapjai tűnnek el. Az erdélyi Szék vidékén például, ahová gyűjteni mentem, és amiről a szakdolgozahttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpgat is írtam, 1964-ig megmaradt a 18. századi életforma. Ebbe a faluba még teherautó sem igen járt, a villanyt is csak 1974-ben vezették be. Ma már ott is csak szervezett táncház van.

A néptáncnak fontos szocializációs funkciója is volt. Így aztán furcsa úgy beszélni róla, mint egy letűnt korszak divatjáról. Megtanította a viselkedéskultúrát, a nemi szerepeket…

Természetesen. Alapvetően ugyanaz volt a szerepe, mint ma a diszkónak: eljártak szórakozni a fiatalok.

Egy néptánctanártól hallottam, hogy a serdülő fiúknak mennyire sokat segít a saját nemi szerepük megtalálásában a tánc. Azzal, hogy megtanulnak kiállni, megmutatkozni, magabiztosságra tesznek szert, és ez segít az élet más helyzeteiben is.

És a polgári tánciskola miről szólt? Fantasztikus intézmény volt – a társasági élethez szoktatás módszere. A funkciók nem változnak, ugyanakkor mitizálni sem szabad a néptáncot, és főleg nem kell különösebb ideológiát gyártani hozzá. Hál’istennek nagyon sok gyerek jár alapfokú művészeti iskolába, ami egészen egyedülálló intézmény, sehol másutt nincs Európában. Nemcsak néptáncra, hanem jazz balettre, társastáncra, művészi tornára – hogy csak a mozgásművészeteket soroljam. Hatalmas vívmány, hogy csak diplomás tanárok taníthatják a néptáncot, és mellé néprajzot, zenét, irodalmat is.

Nem anakronisztikus kicsit a néptánc gyakorlása? Hiszen a kulturális gyökerei teljesen eltűntek a társadalomból.

Nem. Az a lényeg, hogy a gyerek közösségben legyen és tanuljon valamit. Magyarországon a szülők szívesen adják a gyerekeiket néptáncra, de ettől még nem lesz valaki „dühös magyar”, és nem is ettől fogja utálni a magyarságát. Az a baj, hogy nálunk minden borzasztóan átpolitizálódott. Agyalás helyett legyünk egyszerűen boldogok, hogy ilyen sokan táncolnak. Nyugati barátaimnak el szoktam küldeni a „Fölszállott a páva” gyerekadásainak záróműsorát, és ájultan nézik, nem hisznek a szemüknek. A magyar néptánckultúra gyakorlása és tanítása valóban egyedülálló a világon.

Ha egy külföldinek le kellene írnia, milyen a magyar néptánc, mit mondana?

Azt, hogy nézze meg! Egy dolog van, amit érdemes hangsúlyozni, az, hogy nagy teret enged az improvizációnak. Van egy mozgásnyelvi dialektus, és azon belül mindenki úgy táncol a párjával, ahogyan akar.

És a magyar néptánc „lelkülete” milyen?

Akár a tangóé. Nem kell ezt misztifikálni. Ha élt volna vidéken, parasztok között, amikor még gyűjteni lehetett, rájött volna, hogy ugyanazért táncol valaki csárdást, mint a más vidékeken élők a tangót: szeretik megforgatni, illetve megszorongatni a lányt.

Nagyon szépen megfogalmazta egy adatközlője, hogy ki a legjobb férfi táncos…

Ja, igen. A kalotaszegi táncokban van elképesztően bonyolult lábmunka, ezért mondta egy parasztasszony, hogy az a legjobb táncos, „aki a legszebben kicsipkézi lábával a levegőt”.

Az meddig fordult elő, hogy ha jó volt a társaság, táncra perdült? 60-70 évesen is?

Az természetes volt, hogy ha egymás között mulattunk, akkor táncoltunk. Még öregen is eltáncoltam egy forgatóst, de nem vagyok az az exhibicionista, aki mindjárt elkezdi csapkodni magát, ha zenét hall. A férfi táncokban egyébként elég sok a magamutogatás, főleg a verbunk eleve mutatványos tánc – a funkciójából is adódóan, hiszen a toborzás volt az eredeti célja. Ismertem olyan zseniális paraszt táncost a Dunántúlon, aki, ha verbunkot táncolt, nem is tűrte el, hogy valaki más is táncoljon mellette.

A 90 évet melyik testrészében érzi a legjobban?

Rémesek a lábaim, de nem a tánc miatt.

A zsörtölődős vagy a bölcselkedős idősek közé tartozik?

A gyerekeim szerint zsörtölődős vagyok. Szerintem én csak elmondom, amit gondolok. Ha zsörtölődöm is, csak szeretetből.

Számvetős hangulatai vannak? Gondolkodik ilyeneken, hogy mi miért történt, mit kellett volna másként?

Nem szoktam ilyesmiken agyalni. Leéltem az életet, elvégeztem egy egyetemet, egy főiskolát – a Színművészetin, rendező-koreográfus szakon. Speciális három éves képzés volt, amelyre már elismert szakembereket hívtak meg, és ahol a dramaturgia és a színházi rendezés mellett tanultunk művészettörténetet, zeneelméletet is. Így tettem szert az ebben a szakmában a szokásosnál magasabb műveltségre. 3000 kötet könyv között élek, és ezeket kézbe is veszem. Nem szoktam okoskodni, de amit tudok, azt szeretem tovább adni a tanítványaimnak. A FolkMagazin most az én köszöntésemnek szentelt egy különszámot, amelyben a tanítványaimmal készítettek interjúkat. Azt az egyet mindegyikük köszöni, hogy a műveltségük nagy részét az én inspirációmra szedték össze. Meggyőződésem, hogy egy táncos – de főként egy koreográfus – nem lehet igazán jó, ha nem sokoldalúan művelt. De egyébként nem töltöm ilyesféle okoskodással a napjaimat. Természetesen emlékszem régi dolgokra, de inkább csak sztorikra, és a tanáraimra. Én még abba a generációba tartozom, amikor a néprajzosoknak kötelező volt régészetet tanulni, és olyan szerencsém volt, hogy László Gyula volt a tanárom.

Mindenki Tatának hívja?

Legalább ötven éve. Még nem is voltam tata, amikor már úgy hívtak. Eszter lányomat, mikor kicsi volt, mindenhová vittem magammal, sokszor azt sem tudtam, merre csatangol. Mikor elfáradt, jött, hogy Tata így, Tata úgy, és az ölembe kucorodott tíz percre. Egy kosztümös filmet forgattunk éppen, mikor Sinkovics Imre meghallotta, hogyan szólít, és elkezdte nekem mondani mély öblös hangon, hogy „Tata, Tata”. Aztán a táncosok is rászoktak, és egyszer csak azt vettem észre, hogy még negyven sem vagyok, de már Tata lettem.

Mióta van Érden nyaralója?

A 80-as évek második felétől. Az akkori élettársam édesanyjának volt itt háza. Sokat jártunk ki, és amikor egyszer eladó lett ez a telek, megvettem. Nem volt még akkor itt se víz, se villany, esővízből fürödtünk és hoztunk magunkkal ivóvizet.

Mennyire követi, hogy mi történik Érden?

Figyelemmel kísérem, olvasom az újságot is, és nagyon értékelem, hogy az új polgármester más hangnemet használ, mint ami most ebben az országban, főleg a parlamentben eluralkodott – kormánypárti és ellenzéki oldalon egyaránt. Az ellenzék is minősíthetetlenül hangon kérdez, és csodálkozik, ha minősíthetetlen hangon válaszolnak neki. Már rég nem az érdemi információ a cél, hanem a karaktergyilkosság.

Hogyan fogunk ebből kimászni, mit gondol?

Nem tudom. Attól félek, most, hogy az önkormányzati választásokon az ellenzék nem kis tért nyert, a választásokig előttünk álló másfél évben még durvább lesz a hangnem.

Mi az, ami hiányzik Önnek Érden?

Nem tudom… A fürdő borzalmasan hiányzik! Imádtunk oda járni. Elegáns volt, funkcionálisan is nagyon ki volt találva. Egy magamfajta öregember nem sportuszodába szeret járni, hogy hágcsókon kelljen ki- meg bemászni a vízbe. Nagyszerű volt az érdi fürdő, főleg, míg az étterme és a szállodája is működött, és ebédelni is lehetett a teraszon. Nagyon sajnálom, hogy nincs többé!

Amikor éppen nincs járvány, nagy társadalmi életet él?

Hogyne! Sőt, most is sokan jönnek hozzám. Itt, a teraszon 10-15-en is elférünk a tanítványaimmal. Mostanában inkább csak hárman-négyen jönnek, a lányom nem enged többet. Megfelelő távolságban üldögélünk, borozgatunk, beszélgettünk. Erről nem tudok lemondani. Az a baj, hogy pár éve kegyetlenül elhagytak az öreg barátaim. Meghalt Kő Pali, a szobrász, rendező baráhttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg, Sára Sanyi, és nagyon hiányzik Kányádi Sanyi is. Vele nagyon jókat tudtunk veszekedni. Amikor már nagyon kiborultunk, románul káromkodtunk, azt nem értette más. A Kányádival való vitáink immár bevonultak az irodalomtörténetbe is. Az egyik örökzöld téma, amin mindig vérre tudtunk menni, a tárkonyos bárányfejleves készítése volt. Ő akarta nekem megmondani, hogyan kell csinálni, aki egy rántottát sem tudott megsütni. Ezen még Dortmundban is képesek voltunk összeveszni, az ott élő Bárdos Artúr kolozsvári költő kertjében. Elkezdett nekem okoskodni, én pedig mindjárt ugrottam. Sanyi felesége, Magdika, jókat mulatott rajtunk. Kányádi meg is írta ezt a történetet – persze nem egészen úgy, ahogy volt.

Szokott még főzni?

Már nem, Eszter lányom átvette ezt a szerepet.

Milyen szenvedélye van – a kávéfüggőségen kívül?

Ha lenne is szenvedélyem, 90 évesen már mit érnék vele? Még mindig szeretem a jó bort. Nem iszom sokat, apám megitta a magáét helyettem is. A háború után, mikor átjöttünk Magyarországra, rettenetesen szegények voltunk. Eltelt négy-öt év is, mire az öreg magára talált, és ugyanúgy, ahogy Erdélyben, Budapesten is megivott egy sarokházat. Borban is nagyon igényes vagyok, és ha rossz bort tesznek elém, becsületesen meg is mondom, hogy elnézést, de ezt nem kérem. Tiszteletbeli borakadémikus vagyok, az összes plecsnim közül ez az egy ki is van otthon téve. Úgyhogy, ha valaki vitatkozik velem, csak rámutatok: nekem papírom van arról, hogy tudom, milyen a jó bor.