Többször próbáltam felidézni gyermekkoromból azt a pillanatot, amikor kimondtam, mi leszek, ha nagy leszek. Bevallom őszintén, máig nem sikerült. Bizonyára én is végigvettem a klasszikus hivatásokat, de a televíziózás valószínűleg nem szerepelt a repertoáromban, noha a szereplési vágy mindig ott motoszkált bennem. Jókat mosolygok, amikor megnézem az első, 1985-ben készült családi videofelvételt. Karácsony volt, és ha már a kamera mindent rögzített, jöhettek az ilyenkor szokásos dalok és versek. Nem kellett könyörögni nekem, hogy adjak elő valamit az utókor számára. Ha nem engem vett a kamera, akkor is tettem róla, hogy rajta legyek a felvételeken.
Az első tévés „szereplésre” sem kellett sokáig várni. Az idősebbek közül biztosan sokan emlékeznek a Kuckó című természetbarát televíziós sorozatra. Harmadikos voltam, tanteremhiány miatt a tanévet az érdi művelődési központ egyik helyiségében töltöttük. A szomszédos teremben volt egy faltól falig berendezett terrárium, tele mindenféle élőlénnyel. A stáb Érden forgatott, és az osztályfőnökünk jó magaviselet alapján kiválasztott három tanulót, akik részesei lehettek a tévéfelvételnek. Így kerültem először a képernyőre. Szerettem szerepelni, nagy hatással volt rám életem első prózamondó versenye, amit megnyertem. Janikovszky Éva: A tükör előtt című írásával óriási sikert arattam, ami önbizalmat adott. Az évek múlásával kikristályosodott bennem, mi leszek, ha nagy leszek. A média felé vettem az irányt, főiskolát is így választottam.
Televíziósként végeztem, de megszólalási lehetőséget először rádióban kaptam. Hogyhogy rádió? A zene mindig közel állt hozzám és ezt édesapám kitűnő zenei ízlésének köszönhetem. A Petőfi Rádió Kettőtől ötig című legendás kívánságműsorából anno mindent rögzítettem, kis túlzással gyermekkorom nagy részét a rádiókészülék mellett töltöttem. Hogy kerültem a „dobozba”? Főiskolás gyakornokként hónapokig voltam a Sláger Rádiónál, majd műsorvezetőként az érdi Rádió Juniorban mutatkoztam be, valamint a Rádió 6 reggeli műsorának voltam az egyik műsorvezetője. 2014-ben pedig vezetésemmel indult el az idén hét éves Érd FM 101.3.
Már két éve vezettem rádióműsort Érden, amikor 2006 nyarán csatlakoztam az Érd TV csapatához, kezdetben havonta jelentkező , fiataloknak szóló műsorom volt. Hosszú időn át kettős életet éltem, a reggelt a rádióban kezdtem, majd napközben a tévében folytattam, este pedig mentem vissza a rádióba. Mozgalmas időszaka volt az életemnek, minden percét imádtam. A képernyőn idővel megtaláltak az újabb feladatok és egyre inkább a televízió lett az otthonom. A városi rendezvények arca lettem, rendszeresen konferálok, rengeteg helyre hívnak. Az érdi női kézilabda csapat hangjaként ismerhetnek a sportrajongók, az első NB I-es mérkőzés óta (2010) mikrofonnal a kezemben minden hazai meccsen ott vagyok, egyet sem hagytam ki. Sokszor lett volna lehetőségem máshova menni, de valahogy mindig azt éreztem, Érd az igazi otthonom. A családom már több mint száz éve él itt, a történelem viharai sem sodorták el őket innen, így számomra sem volt kérdéses, hova tartozom. Az pedig külön öröm, hogy lassan két évtizede a munkám is ideköt. Sőt, azon kevesek közé tartozom, akik azt csinálhatják, amit igazán szeretnek. Hajrá Érd!
