Artistaként, bohócként akár külföldi karriert is befuthatott volna, ön mégis a „bohócdoktorkodás” mellett döntött. Hogyan került kapcsolatba ezzel a hivatással?

1996-ban képzett bohócokat kerestek, akiknek kórházban fekvő, súlyos beteg gyerekek látogatása volt a feladatuk. Jelentkeztem és be is kerültem a csapatba, de szakmai okok miatt néhány éven belül elváltak útjaink. 2000-ben Prof. Dr. Riesz Tamással megalapítottuk a Magyar Bohócok a Betegekért Alapítványt, melynek művészeti vezetője lettem. Az alapítvány célkitűzése a testileg, lelkileg vagy szellemileg sérült, súlyosan vagy krónikusan beteg emberek hagyományos kórházi kezelésének kiegészítése a nevetésterápia módszerével.

Milyen szakmai okok vezettek az elváláshoz?

A három év alatt azt tapasztaltam, hogy a beteg gyerkőcök nem feltétlenül a bohóctréfára vágynak. Arra is vevők, nem vitahttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg, de nem biztos, hogy az elég nekik. Amikor megemlítettem, hogy ezeknek a gyermekeknek lelki vigaszra is szükségük van, elutasító választ kaptam. A mi alapítványunk tulajdonképpen lélekgyógyászatot indított el a beteg gyerekek és a hozzátartozóik számára.

Mi az a plusz, amit az önök alapítványa nyújt? Mi fér bele a lelki vigasznyújtásba?

A cél kizökkenteni, erőt adni a súlyos daganatos megbetegedésben szenvedő gyermekeknek. Persze mi is énekelünk bohócosan, mi is bemutatunk bűvésztrükköket, ha arra van szükség, de nagyon sok kis beteg örül annak, ha beszélgetünk velük, a nagyobbak pedig kifejezetten vágynak is rá. Nekik már nem az az igényük, hogy elkezdjek bohóckodni a szó nemes értelmében, hanem hogy közelebb kerüljenek hozzánk, hiszen gyakran találkozunk velük, mivel ők sajnos heteket, hónapokat töltenek kórházban. Ha valaki úgy érzi, hogy szeretne valamelyikünkkel mélyebb kapcsolatot kialakítani, erre is nyitottak vagyunk. Arra is volt már példa, hogy elkérték a telefonszámomat és bármikor hívhattak. Volt is ilyen telefonhívásom, amikor például egy beteg kislány el akarta dobni az életét, de előtte szerencsére felhívott és sikerült megbeszélnünk a dolgot.

Ön naponta találkozik súlyos betegekkel. Lelkileg önnek sem lehet könnyű.

Az biztos, hogy kemény szív kell hozzá, legalábbis amíg ott vagyok a beteg gyereknél. Ő nem érezheti azt, hogy sajnálom és szomorú vagyok, mert arra ott van az anyukája, apukája. Gyakran előfordul, hogy elküldöm az anyukát „kávézni”, mert láhttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg, hogy lassan eltörik nála a mécses. Sírja ki magát nyugodtan, de ne a gyerek előtt, mert az senkinek nem használ.

Előfordult már, hogy elérzékenyült, összeomlott?

Ilyen nem fordulhat elő a kórteremben, de még a folyosón sem. A bohócdoktor csak akkor omolhat össze, amikor levette a piros orrot és átöltözött, addig nem. De szerencsére nem igen jut rá idő, mert egyik beteg után megyek a másikhoz. Vagy épp a folyóson találkozom össze egy gyerkőccel és máris új szituációban találom magam és már el is felejtettem azt a körülményt, ami előtte túlságosan megérintett. Ez nagy könnyebbség egyébként a bohócdoktor életében, mert ugyanezt egy anyuka nem tudja megtenni, hiszen ő kijön a beteg gyermekétől, de ugyanabba a helyzetbe kerül vissza. A szülők csodálatosak egyébként, borzasztóan nehéz dolgokon mennek keresztül.

Sokan úgy gondolják, mindezt az orvosok is megtehetnék, de ők nem foglalkoznak eleget a betegekkel.

Sajnos az orvosoknak erre nincs idejük, mert rengeteg a beteg. Van olyan, aki felvállalná, de akkor a többi betegtől venné el az időt. Az orvosok és a nővérek fantasztikusak, tiszta szívvel, szeretettel állnak a gyerekekhez, főként az ilyen súlyos, daganatos betegségben szenvedőkhöz. Én nem tapasztalom, hogy ne foglalkoznának a betegekkel kellőképpen, még egy olyan pácienssel is rengeteget törődnek, aki mondjuk „csak” leesett a mászókáról és bekerült a sebészetre.

Bizonyára számos esetről tud beszámolni, amely még egy sokat látott bohócdoktort is könnyekre fakaszt.

Volt egy 16 éves kis betegem, daganattal küzdött, ami nagyon rossz helyen volt, így műteni sem lehetett. Tudta, hogy meg fog halni, de azt mondta, nem baj, Lala, mert tudom, hogy jó helyre kerülök. 16 évesen mindennel tisztában volt, mindent tudott az életről, a betegsége abszolút felnőtté tette. Roppant közel kerültünk egymáshoz. Életének vége felé átkerült a törökbálinti Tábitha házba, ahol megpróbálják a gyermekek utolsó napjait, óráit szebbé varázsolni. Onnan kaptam az üzenetet, hogy próbáljak bemenni, mert nagyon szeretne velem találkozni. Természetesen siettem, ahogy tudtam. Amikor oda értem, ott feküdt az ágyon és gesztenyéből készített magának rózsafűzért. Annyit tudtam mondani neki, hogy tényleg jó helyre fog kerülni. Fogta a kezemet és nem tudtam mit tenni…

Szerencsére nem minden történet végződik halállal.

Bizony, nem. Fantasztikus egyébként, hogy micsoda erejük van ezeknek a gyerekeknek és mennyire meg akarnak gyógyulni, de sajnos gyakran a betegség győz. A legszebb pillanatok éppen azok, amikor évek múltával találkozom egy gyógyult gyermekkel és emlékszik rám, emlékszik arra, hogy én adtam neki erőt ahhoz, hogy tovább küzdjön.

Van mód arra, hogy segítsük az alapítványt és így az önök munkáját?

A járványhelyzet miatt jelenleg nem tudjuk látogatni a gyerekeket a szokott módon, ezért most adománygyűjtésre koncentrálunk. Az adományoknak mindig nagyon örülünk. Korábban csokoládét osztogattunk a kórházakban, de ezek szavatossága véges, így a vírus miatt áttértünk a kifestő, színes ceruza, apróbb játékot gyűjtésére, amit majd később is tudunk vinni, ha véget ért a járvány. Természetesen nagy segítség minden évben az adó 1 százakénak felajánlása is. Egyébként a www.bohocdokik. hu oldalon tájékozódhatnak az alapítvány munkájáról és a támogatási lehetőségekről.