Budapesten nevelkedtem, de Érden, édesapámék gyönyörű Hírnök utcai házában töltöttünk minden nyarat a bátyámmal és a nagymamámmal, egészen 1965-ig. Hatalmas telek tartozott a házhoz, egészen a vasúti töltésig. A tizenéves bátyám a fejébe vette, hogy ott rejtőznek Attila kincsei, ezért mi titokban fölástuk az egész kertet. Talán ő ültette el bennem azt a gondolatot, hogy Érd a magyarság történetének kincsesbányája. Azóta erről magam is meggyőződhettem. Amikor a szüleim meghaltak, a fájó emlékek elől menekülve eldöntöttem, hogy hátat fordítok Budapestnek. A Hírnök utcai ház akkor már rég nem volt meg.

Ahogy megláttam ezt a gyönyörű óvárosi házat az interneten, azonnal beleszerettem. Nem sokkal azután, hogy beköltöztem, elkezdem ismerkedni a környékkel. Valaha régész akartam lenni, az őstörténet mindig is érdekelt, így hamar egymásra találtunk néhány született érdivel, akik szenvedélyesen kutatják az értékeket. Ők például Érd óvárosát nem Ófalunak hívják, és fantasztikus értékekről meséltek nekem. Ezek egy részéről az érdiek mit sem tudnak. Például arról, hogy a Fundoklia-völgyben a neandervölgyi ember korából származó barlangi maradványokat, szerszámokat, medve, gyapjas orrszarvú és egyéb csontokat temetett el az idő. Nem tudják, hogy itt állt a Szapáry-kastély, hogy van egy 13. századi pincerendszer a hegy gyomrában. Nem ismerik a Sánchegyhez és az Attila-dombhoz fűződő legendákat, sőt, talán még azt sem tudják, hogy Óvárosnál le lehet menni a Dunához. Ide közel van, úgyhogy én korábban szinte mindennap lementem. A ház, amelyben lakom, a híres, rég lebontott Anker fogadó tőszomszédságában áll. Én nemcsak ideköltöztem, hanem otthon érzem itt magam, a múltban és a jelenben is. A lelkem már érdi.

Csatlakoztam a lokálpatriótákhoz – Ábel András és barátai társaságához –, akik szívügyüknek tekintik az érdi értékek közkinccsé tételét, megőrzését, boldog voltam, hogy befogadtak. Mielőtt a járvány betört az országba, épp azon kezdtünk dolgozni, hogy a szeptemberi Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra készülődve rendbe hozzuk Bogner Mária Margit sírját, akit reményeink szerint boldoggá avat az egyház. Ő volt a Vizitációs Rend első nővére Magyarországon, és sokan tulajdonítanak neki csodás gyógyulást. Eredetileg az 1971-ben lerombolt kastély közelében temették őt el, majd áthantolták a Szent Mihály templom kertjébe. Szeretnénk emlékkiállítást rendezni a tiszteletére. Az óvárosi Halla-ház emeletén megkaptuk erre a célra az egy szobát, a többiben helytörténeti kiállítás lesz. Elmentünk anyagot gyűjteni a Magyar Nemzeti Múzeumba, megbeszéltük, hogy az érdi történelmi dokumentumokról kiállítható anyagot kapunk. A régi iskolában kiállított emlékek tárlóját már át is hoztuk, amikor kihirdették a korlátozásokat, és minden leállt. Az Eucharisztikus Kongresszust is elhalasztották egy évvel.

Ahol tudják, kinek kell adni

Most kénytelen vagyok mással foglalkozni, mert csak úgy tétlenül ülni nem tudok. Van százféle betegségem, úgyhogy muszáj hasznos dolgokra fordítani a figyelmemet, hogy ne a bajaimmal foglalkozzam. Nagy bezártságomban a családom arra kérlelt, varrjak nekik maszkokat, ezért előszedtem a régóta őrizgetett anyagmaradványokat és a pollenszűrős bélelő anyagot. Hamarosan a barátnőm is megkért, hogy csináljak a gyerekeinek, és azóta is folyamatosan kapom a megrendeléseket. Mivel 12 éves korom óta rendszeresen varrok, és soha semmit nem dobok el, mindent újrahasznosítok, tele van a ház dirib-darab anyagokkal. A nagynéném eredetileg laboráns volt, és amikor politikai okok miatt elveszítette az állását, én tanítottam meg varrni. Amit aztán olyan tökélyre fejlesztett, hogy a legnagyobb butikok számára szállított lakástextíliát. Munkássága maradványait aztán rám hagyta, nagyrészt abból készültek most a maszkok. De varrtam már belőlük ágyneműt is az anyaotthon gyerekeinek.

A maszkokhoz szükséges kellékek közül egyedül gumiból volt kevés, úgyhogy vettem egy tekerccsel. Mivel az eredeti szakmám szerint ruhaipari technikus vagyok – aztán mérnök lett belőlem – nem jelentett nehézséget futószalagon gyártani az arcmaszkokat. Nem egyenként szabok-varrok, hanem igyekszem egyszerre annyit megtervezni, amennyi csak kijön egy darab anyagból, hogy ne kelljen sokat hajtogatni az öreg ujjaimmal, majd az orr feletti résznél beépítek egy fémlapot. Már több százat megvarrtam. Adtam gyerekcsoportoknak is, de legtöbbet az önkormányzatnak. Az a lényeg, hogy oda jusson el, ahol tudják, kinek kell adni. Mivel én biztosan nem vagyok fertőzött, hiszen alig járok ki a házamból, nem jelentek veszélyt senkire. Készítek mindegyikből gyerekméretben is – egy réteg anyag és két réteg pollenszűrő azokban is – teljesen biztonságos. Átengedi a levegőt, de minden mást egészen jól kiszűr. Mivel ezek az anyagok – a gumival együtt – minden további nélkül elbírják a 90 °-ot, egyszerű őket tisztítani. Én az enyémeket csak beleteszem egy pohárba, ráöntöm a felforralt vizet, és benne hagyom pár percig.

A számvetés ideje

Érdekes korszak ez most. Varrás közben hol kuruc nótákat énekelek, hol meg gondolkodom. Azon is, hogy mi lesz a következő teendőm, illetve magamban rendezgetem a dolgaimat. A könyveim többségével a gyerekeim biztosan nem tudnak majd mit kezdeni, így azokat, amelyeket a szerző dedikált – például Szabó Magdától, Jókai Annától, Germanus Gyulától, Széchenyi Zsigmondtól, József Jolántól vannak ilyen könyveink – talán valamelyik múzeumra fogom hagyni. Ezeket az írókat édesapám, dr. Lehoczky Győző onkológus-nőgyógyász, a Kékgolyó utcai intézet osztályvezető főorvosaként személyesen is ismerte. Hozzánk került például a Csui! (Széchenyi Zsigmond első könyve) írói első példánya – azt pár éve az érdi Földrajzi Múzeumnak adományoztam. Kigondoltam azt is, hogy az 1700-as évekből származó anatómia könyvet, amely restaurálás híján díszdobozt kapott, kinek fogom ajándékozni. Sokat gondolkodom azon is, hogy ez a kétszintes ház nekem – azóta hogy a lányomék elköltöztek – túl nagy. Hamarosan eljön az idő, amikor már nem tudom fenntartani, és mivel gondoskodnom kell magamról, el fogom adni.

Csak az öreg kutyám, meg a szalon hiányzik

Az egyik fiam viszonylag közel lakik, ő igyekszik ellátni, a lányom is néha bevásárol, úgyhogy ha két hétig nem megyek boltba, az sem probléma. Mivel tejérzékeny vagyok, a rizs-, mandula- és kókusztejet magam készítem, a kenyeremet megsütöm. A szomszédom rám csörög néha, hogy van 30 tojása, mim van nekem, csereberéljünk. Ha mégis muszáj kimennem, maszkot és kesztyűt veszek föl, itthon fertőtlenítem magam, cipőt, ruhát cserélek. Azt nem mondanám, hogy nem érzem magam bezárva, de nem is akarok a kapun kimenni. Van szép kertem, cinkék fészkelnek benne, van kutyám – az öregebbik pár napja sajnos itt hagyott. Rajta kívül csak a „szalon” hiányzik – ezek olyan összejövetelek, ahová azokat a lelkes civileket szoktam meghívni, akik hozzám hasonlóan folyton törik valamiben a fejüket.

Nem félek. Hiszek a sors hatalmában: ami rendeltetett, az lesz. Addig is élem az életemet, és nem aggódom, hogy aki bedobja hozzám a reklámújságot, az nem köhögött-e bele, és húzott-e kesztyűt. Kicsit megterhel az a sok információ, ami a tévéből jön. Már nem érdekel, hányan betegedtek meg, ha az arány nem változik. Mivel orvoscsaládból származom, és tavaly fél év alatt hat közeli ismerőst temettem el, egyre közelebb jön az érzés, hogy az élet véges. Van azonban bennem egy egészséges élni akarás. Édesapámtól örököltem, aki 100 évig élt. Szeretett verset írni, és egyszer írt nekem is egyet születésnapomra. Róla szólt, hogyan sikerült gyerekként kievickélnie a Dunából, de nekem írta, mert tudta, abban rá hasonlítok, hogy ha bajba kerülök, még „azt az utolsó tempót megteszem”, ami ahhoz kell, hogy a partot elérjem. Szeptemberben megszületik a második lányunokám, négy fiú és egy lány után, és tudom, hogy szeptemberben én azt a gyereket fogom az ölemben tartani. Tehát élnem kell.

Mihalicz Csilla