22_03_29_erdmost_nincskep

„Kell, hogy legyen Érdnek saját kulturális élete”

22_03_29_erdmost_nincskep

„Kell, hogy legyen Érdnek saját kulturális élete”

Már gyerekkorában a színház és a rendezés felé terelődött és a gyerekeinek is lehetőséget adott, hogy kipróbálhassák magukat gyerekszerepekben. A semmiből hozott létre magyar nyelvű színházat Beregszászban, ahol sokaknak ez a társulat adta első színházélményét. Ezt a missziót ma is folytatja.

Érdfm 101.3 – Hallgasd bárhol! Bármikor!

HIRDETÉS

Mert vallja: a színház mindenkinek szól. Vidnyánszky Attilával, a Magyar Nemzeti Színház igazgatójával beszélgettünk.

– Kárpátalján született, ez hogyan befolyásolta az életét, a gyerekkorát?

-A család egyik része gyimesbüki, és mivel dédnagyapámék nem tették le a hűségesküt Trianon után a román hatalomra, „átjöttek”, és Szombathelyen telepedtek le. A család másik fele Kárpátalján élt, ráadásul voltak olyanok is a rokonaim között, akik Amerikába emigráltak.A szombathelyi nagyszüleimet kétévente láthattam, mert csak ilyen gyakorisággal lehetett Beregszászból Magyarországra utazni, átlépni a határt, és ez meghatározó élménye volt a gyerekkoromnak. Anyám mondta egyszer, hogy átok ül a családon, mert mindig szét vagyunk szakítva. A gyerekkorom ettől függetlenül felhőtlen volt a Beregszász melletti kis faluban, Nagymuzsalyban. Édesapám, akit épp most veszítettünk el, az iskola igazgatója volt, gimnáziumépítő, édesanyám meg magyartanárként gyerekszínjátszó-szakkört vezetett, jártuk a falvakat a mese előadásainkkal. Volt egy kettősség is, mert apám iskolaigazgatóként párttag volt, akinek hivatalból üldöznie kellett a karácsonykor betlehemező gyerekeket, míg anyám a kárpátaljai betlehemezés újraélesztésének egyik élharcosa volt.

-Köztük nem volt ideológiai vita?

-Nem igazán. Apám megkötötte ezt a kompromisszumot annak érdekében, hogy vezethesse az a magyar iskolát. Mi karácsonykor feldíszítettük a fát, de be kellett húzni a függönyt január 1-jéig, hogy kívülről ne látszódjon. Január 1-jétől a szovjet gyerekek is fát állítottak, akkor már ki lehetett húzni a függönyt. Ebben nőttünk fel, de ilyen abszurd volt az egész rendszer.

-A nagyszülei itt telepedtek le Szombathelyen. Önök miért maradtak Kárpátalján?

-Ha átjönnek, a család egyik fele egyesült volna, a másik fele meg szétszakad, apám családja ugyanis ungvári, és minden rokona ott élt. Később aztán több éven keresztül mégis próbálkoztunk áttelepülni Magyarországra. Ez is benne volt a gyerekkoromban, a papírok összeállítása, a reménykedés, majd a csalódás az elutasítás után. Átokként éltük meg a határt, ami légvonalban négy kilométerre volt tőlünk, és a közeli dombról lehetett látni Magyarországot.A sors iróniája, hogy amikor 1986 után anyámék megkapták a lehetőséget, hogy átjöjjenek, már nem akartak jönni. Öcsémet és engem a munka hozott át, ő most agykutatóként dolgozik, éppen a Nemzetivel szemközt, a Duna másik oldalán. Végül aztán anyámék is Zuglóban telepedtek le, és csak nyaranta mentek haza, a családi ház ott áll üresen.

-A pályáját pedagógusként kezdte. Ez a tapasztalat mennyire van jelen most, a rendezői vagy éppen igazgatói szerepkörében? Szigorú?

-Igazgatóként egy nagy intézmény vezetése majd kétszáz alkalmazottal egyfajta szigort feltételez. Folyamatosan döntéseket kell hozni a munkatársakkal kapcsolatosan, nemeket kell tudni mondani. Hasonlóképp van ez a rendezéssel is, ami hasonlít a pedagógiára. Néha az ember a saját akaratát rá kell, hogy erőszakolja a színészekre, más esetben közös döntések mentén működünk, de a döntés joga és felelőssége a rendező kezében van. Azt szoktam mondani, minden előadás létrehozása az alkotók szövetségkötése, és akik szövetségre lépnek, elfogadják a közös szabályokat.Fiatalemberként csapásként éltem meg, hogy a középiskola után nem mehetek egyből rendezői szakra Kijevbe. A szovjet szabályok szerint először „rendes” diploma kellett, és utána kötelező volt három évet dolgozni a megszerzett végzettség szerint. Elvégeztem tehát a magyar szakot Ungváron, ami fontos alapokat adott, és utána tanítottam Nagymúzsalyban.

-Volt valamilyen meghatározó színházi élménye gyerekkorában, ami erre a pályára terelte?

-Van egy iskolai dolgozat, amit anyám őrizget 14 éves korom óta. Akkor arról írtam, hogy szeretnék családot, három gyereket és rendező szeretnék lenni. A színművészeti egyetemig előadást összesen hatot láttam, abból is talán egy volt hivatásos társulat által előadott, a többi amatőr produkció lehetett. Inkább a film vonzott, filmrendező szerettem volna lenni, de Ungváron nyelvi szakértőként bekerültem egy forgatásra, és az egésztől elment a kedvem.Amikor a kijevi főiskola felvételijén döntenem kellett, a színházi rendezői asztalra tettem le a jelentkezésemet.

-1993-ben elindította a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színházat. Mennyire volt akkor nehéz a határon túl magyar színházat indítani?

-A történet még a Szovjetunióban kezdődött, amely a szétesése előtti években – azt persze senki se tudta, hogy mi fog következni – az állam demonstrálni akarta, hogy kedvező helyzetben vannak a nemzeti kisebbségek. Mivel a kárpátaljai százhetvenezres magyar kisebbség nem hordozott semmifajta veszélyt, volt 2-3szerencsés évünk, amikor pozitív diszkriminációban részesültünk.Iskolákjöttek létre, lapok, folyóiratok indultak el, illetve ami a legfontosabb: megalakult Beregszászon a magyar tanárképző főiskola. Ennek a felívelő időszaknak a csúcspontján jött a színház ötlete is, mondván: szovjet törvények szerint a kisebbségeknek lehet saját színháza is. Magyar színészosztály indulhatott Kijevben, amelynek végül én lettem a vezetője. Amikor a színház 1993-ban „működni” kezdett Beregszászban már nem létezett a Szovjetunió, a független Ukrajna pedig mélységes gazdasági válságba omlott. Már senkit sem érdekelt egy kisebbségi színház.

-Mennyire volt nehéz összeszedni a társulatot?

-Nagy aggodalom volt számomra a legelején, hogy százhetvenezer emberből hogyan tudunk egy tisztességes színész osztályt indítani. Aztán mégis összejött egy színházravaló, és kiderült, hogy az egyik legjobb társulat alakult ott meg, később a magyar színházi élet alapszínészei kerültek ki onnan.A gond inkább az volt, hogy mire megérkeztünk Beregszászba, már nem kellettünk – nem volt színészlakás, próba- és színházterem, és nem volt fizetésünk se, illetve az enyém egy kanna benzinre volt elegendő. Akkor azt gondoltam: csakazértis!

-A közönség hogyan fogadta?

-Amikor 1993-ban a fent említett körülmények között elkezdődött a hivatásos színjátszás Kárpátalján, csináltunk felméréseket. Kiderült, hogy a nézők majdnem 70 százaléka életében először látott színházat. Én azt mondtam az embereimnek: ha most őket elrontjuk, akkor mi rontjuk el, de az is igaz, hogy azt fogják színháznak tekinteni, amit mi adunk. Mire elindultunk, eltűnt minden támogatás. Azt gondoltam, ha nincs hol játszanunk Bergszászban, akkor tájoljunk. Minden magyar faluban játszottunk, ott éreztem meg azt, hogy mi az ember feladata. Ez hőskor volt –mondjuk ma, de akkor ebben a nyomorban az első társulatból csak öten maradtak, és a második kijevi magyar színészosztályra alapozva működik máig a társulat.Mai napig hívnak külföldre rendezni, amit vissza szoktam utasítani – az utóbbi jó tíz évben egy kivételt tettem, amikor Szentpéterváron rendezhettem meg Dosztojevszkijtől a Bűn és bűnhődést. Ott, Kárpátalján ébredtem rá, hogy én csak magyar színházat akarok csinálni, ennek a népnek, és a legkisebb falu közönsége pont annyit ér, mint a színházi elitből összeálló közönség Budapesten, Moszkvában vagy éppen Párizsban. Ennek felismerésenem volt egyértelmű, de fontos pont volt az életemben, egy útnak a kezdete.

-A beregszászi színház indulásakor nagy volt a felelősség, hiszen sokaknak az adta az első színházélményét. Ez a misszió megmaradt, mert most, a Nemzetiben lehetőséget ad határon túli magyar fiataloknak is arra, hogy színházba jöhessenek. Miért fontos ez?

-Egyrészt nem tudom elfogadni, hogy valaki amiatt ne tudjon színházba jönni, mert nem tudja megváltani a jegyet.Hét évig vezettem a Csokonai Színházat Debrecenben,ott azt mondták, a fiatalok nem jönnek színházba. Csináltam egy egyhetes színházi programot, a csilláron is lógtak, annyian voltak. A világ egyik leginkább színházbajáró népe vagyunk, tavaly 8 millió jegyet adtunk el, viszont egy szűk réteg élvezete ezt, ráadásul az aktív színházba járók csak a lakosság 10 százalékát teszik ki. Muszáj a fiatalokkal foglalkozni. Saját erőből hoztuk létre a „Nemzeti a diákokért programot”, amelynek keretében diákok ingyen látogathatnak olyan előadásokat a Nemzetiben, mint az 56-os történetet feldolgozó Tóth Ilonka, a klasszikusok közül a János vitéz és a Csongor és Tünde. Elindult a kormány Lázár Ervin programja, amely az egész országban lehetővé teszi majd az iskolások ingyenes színházba járását. És be kell hozni olyan rétegeket is a színházba, akik nem is gondolják, hogy jöhetnek. Volt néhány megrázóan gyönyörű teltházas előadásunk, amit a Máltai Szeretetszolgálattal közösen szerveztünk, és a szociális szféra mindkét oldala ott volt a nézőtéren – jöttek hajléktalanok és szociális munkások is.Ez is a Nemzeti egyik missziója.

-Hogy látja, mi a 21. században a színház szerepe?

-Mindenképpen köze van a közművelődéshez, a népneveléshez. Félünk ezektől a kifejezésektől, még inkább attól a felelősségtől, hogy tartalommal töltsük meg ezeket. A Nemzeti működése és szellemisége ebben az irányban határozott úton jár. A mobiltelefonos, internetes, szociális médiás világ gyerekei a színházban három órán át nem kapcsolják be a telefont az Egri csillagok, a János vitéz, a Csongor és Tünde vagy a Részegek előadása alatt. Kiszakadnak a valóságból, és ez az élmény olyan helyen éri őket, ahol közösséggé válnak.A színházban az a nagyszerű, hogy együtt örülsz, lelkesülsz vagy együtt unatkozol ismeretlen emberekkel. Ebben a tébolyult világban ez az a hely, ahol nem lehet csatornát váltani.Egy olyan világban, ahol a képernyőn keresztül „lélegzünk”, ahol életünk egy jelentős részét a virtuális valóságban éljük, itt minden valódi, emberi. A színháznak különleges hangulata van, oda el kell menni az embernek, készülni az élményre, mint egy ünnepre. Ezért nem féltem a színházat, mert láthatóan az emberek vágynak az élményeknek erre az „igazi” módjára is. Ezért kell minden eszközt megragadni, hogy a színház ne csak kevesek luxusa legyen, hanem minél többek számára legyen elérhető ünnep.

-Nemrég Érdre költöztek, mi a benyomása a városról?

-Harmadik éve élünk itt, hosszú idő után végre a saját otthonunkban. Apám első házasságából van egy nővérem, aki itt él, így volt egy példa előttünk. Érd ugyan nem falu, de nem is annyira város az rész, ahol mi lakunk, Kutyavárnál. Nagyon kényelmes, mellettünk piac, Érd élhető ilyen szempontból. A reggeli dugó azonban megszokhatatlan. Viszont minden rosszban van, valami jó: amikor nagyobb gyerekeket viszem be Pestre, iskolába, ha máskor nem, ilyenkor van lehetőség megbeszélni az életünket. Ha próbálok, ha sok a hivatali teendő, van, hogy egy hét is úgy telik el, hogy csak ezek a reggelek vannak a gyerekeimmel. Amikor pedig kiteszem őket, és autózok tovább a Nemzetibe, hangoskönyveket hallgatok. Így nem érzem elpocsékolt időnek az „ingázást”.

– Hogy látja az agglomerációs kultúra helyzetét? Mennyire érdemes fenntartani vagy inkább hagyni kell, hogy Budapestre menjenek kultúrát fogyasztani?

-Az kivédhetetlen, hogy Budapest felé mozduljanak az emberek, ez ellen nem kell harcolni. De minden településnek kell, hogy legyen önazonossága, amit a kultúrán keresztül lehetépíteni. Érdnek van identitása, ezt kell erősíteni, erre nagyon jó a sport, a fesztiválok, az ünnepek, amikor összejöhetnek az érdiek. Kell és szükséges, hogy legyen Érdnek saját kulturális élete.

-Érdinek érzi már magát?

-Amióta eljöttünk Beregszászból, 19 év után most először élünk saját házban, és ez más, mint amikor az ember csak bérlő valahol, és tudja, hogy a helyzete átmenetei.Most igénylem, hogy tudjam, kik laknak körülöttem. Van már törzshelyünk, van, ahol zöldséget veszünk, megvan merre sétálunk, hova járunk állatorvoshoz. Otthon érezzük magunkat Érden.

További cikkeink

További cikkeink

Facebook

Facebook
Twitter
LinkedIn
Pinterest
Reddit
Telegram
WhatsApp
Email