– A monostor fogadószobájában beszélgetünk. Kellemes, világos, modern helyiség, ahogy az épület többi része is, nem beszélve a gyönyörűen parkosított kertről. Az itt élő nővéreknek nem kis munka lehetett ezt létrehozni…

– Valóban, hatalmas munka volt. 1951. február 2-ától vagyunk itt, Érden, akkor még a 24-es szám alatt, egy lejjebb fekvő házban. Kezdetek óta szerzetesekként élünk, Szent Benedek Regulája szerint: „Imádkozzál és dolgozzál”. Mi ezt tesszük; amíg nem lehetett szabadon, vagyis 1990-ig, mindnyájunknak volt világi munkája. Én egy cukrászdában dolgoztam húsz évig adminisztrátorként.

– A kollégái tudták, hogy ön a Regina Mundi apátnője?

– Nem, egyikünkről sem tudták. Valaki persze megtudhatta, mert 1968-ban tartottak itt egy nagy házkutatást. Volt még két budapesti lakásunk, ahol szintén rendünk nővérei éltek, oda is elmentek, és mindannyiunk munkahelyén kérdezősködtek. Teljesen feleslegesen, hiszen mi sehol sem akartunk senkit megtéríteni. Nekünk a pasztoráció nem feladatunk, csak a munka és az imádság. Ezért nem lett nagyobb bajunk, és börtönbe sem került egyikünk sem. Emil atyát és engem egy hónapon át naponta faggattak, vallattak, de nem bántottak. Úgy érzem, idegileg szerettek volna kikészíteni, de az Úristen kegyelméből ez nem sikerült.

– Hogy teltek akkor szerzetesi mindennapjaik, a munkaidőn túl?

– Nagyon korán keltünk – mint most is –, fél ötkor kezdtük a zsolozsmát. Ötvenhét évig volt velünk volt Naszályi Emil atya, a Regina Mundi monostor megalapítója, ő misézett nekünk. Fél hét-háromnegyed hét körül szaladtunk a munkába. A déli imádságot mindenki külön-külön, az ebédszünetében mondta el a munkahelyén. Fél hatra hazaértünk, a délutáni zsolozsmát már itt kezdtük. Vacsora után a kompletóriummal fejeződött be a nap.
– Hogy lehetett azt eltitkolni, hogy a Tárnoki úti házban egy rend működik?
– Emil atya az édesanyjával költözött ide. Az egyik soror Naszályira változtatta a nevét, mintha az atya húga lenne, én pedig az unokahúguk lettem. A többiek nem voltak ide bejelentve. Ők Budapesten vagy Érd más részein éltek, és csak vasárnap jöttek. Olyankor Emil atya tanított bennünket. 1990ben következett be a mi életünkben is a változás: Emil atyának (akit az 1940-es években országos hírű előadóként és lelki vezetőként tartottak számon – a szerk.) volt egy tanítványa Amerikában, megkérdezte, nem szeretnénk-e egy kápolnát építeni. Dehogynem akartunk, egész életünkben erre spóroltunk, gyűjtöttünk. Ötvenezer dollárt küldött számunkra, ami abban az időben hatalmas összeg volt. Persze rá kellett jönnünk, hogy ez a pénz nem elegendő az építkezéshez, de nagyon sok segítséget kaptunk külföldi ciszterci és bencés szerzetesektől. Így tudtuk megépíteni ezt az egyszerű és nagyon szép monostort.

– Jelenleg tizenhárman élnek itt. Mennyire zárkózik be ez a kis közösség és mennyire él együtt a világgal?

– Tudunk minden nagy eseményről, bár nem nézünk televíziót. Nekünk imádkoznunk kell. Nem politizálunk. Pasztorációt most sem végzünk, de vasárnaponként tele van a templom hívekkel, van, hogy száznegyvenen is ülnek a padsorokban, hétköznap pedig tíz-tizenöt ember van mindig a szentmisén.

– Vannak olyanok is, akik szeretnének csatlakozni a rendhez?

– Jelenleg nincsenek. Most nehezen adják a fiatalok magukat ilyen életre. Persze biztos mindig lesznek áldozatos lelkek, akik oda akarják adni magukat az Istennek. Mikor felépült a monostor, még huszonnyolcan voltunk, sajnos, azóta a kripta tele lett. A legfiatalabb soror negyvenkét éves, a legidősebb kilencvennégy. Jó páran öregek vagyunk, ha mi meghalunk, elfogyunk. De Emil atya mindig azt mondta nekünk: ne féljetek, ha kevesen is lesztek, csak legyetek hűségesek! Ebben bízunk – a Jóistentől függ, hogy indít-e lelkeket és hogy a lelkek meghallják-e a hívást. Mert most is működik a Szentlélek, csak nem biztos, hogy meghallják az emberek. Örömmel fogadjuk, aki csatlakozni szeretne hozzánk, de először megvizsgáljuk, hogy a jelentkező valóban Istent keresi-e. Volt már példa arra, hogy úgy láttuk: jobb, ha az illető máshogy szolgálja Istent, nem a mi monostorunkban. Mindenkinek más a talentuma: van, aki emberekkel szeretne foglalkozni, mások csendben, imádkozva szeretnének élni, mint mi.

– Tartják­-e a kapcsolatot a szülőkkel, rokonokkal?

– Igen. Minden hónapban egyszer jöhetnek látogatni vagy telefonálnak. A családhoz utazni nem szoktunk, de ha intéznivalónk van, természetesen ki lehet menni.

– Hogy tudják tizenhárman fenntartani ezt a gyönyörű és hatalmas monostort?

– Rengeteg munkával.

– És a rezsi?

– Egyrészt itt van a nyugdíjunk. Most senkinek sincs világi állása. A régi házunk helyén felhúztuk az Emilházat – a névválasztással a 2002-ben eltávozott Emil atya előtt tisztelegtünk –, oda gyakran jönnek lelki gyakorlatra, illetve pihenni kisebb csoportok hétvégéken. Mi főzünk, takarítunk rájuk. Számunkra ez is bevételt jelent. Volt olyan téli időszak, amikor a fűtésünk egymillió forint volt, így aztán nagyon szerényen próbálunk élni. Ahogy mindig mondani szoktam: a szegény Krisztussal szegénynek kell lenni. Van Ófalu felé egy telkünk, ahol hetven gyümölcsfánk van, a kertben, fóliasátorban zöldséget termesztünk. Így az étkezéseink főleg az általunk termesztett zöldségekből, gyümölcsökből állnak. Reggelire vaj, lekvár kerül az asztalra, húst legfeljebb hétvégén eszünk. Ebédre hetente háromszor tészta van. Most nagyon sok paradicsom termett, így azt dolgozzuk fel, mártásnak, levesnek. Lekvárt is készítünk nyaranta, nem csak saját használatra, látogatóink közt vannak, akik vesznek is egy-egy üveggel. Egész életünkben nagyon spórolósok voltunk, de a szegényeknek így is próbálunk segíteni.

– Nagyon fiatalon került kapcsolatba a ciszterci renddel. Hogyan történt?

– Zircen születtem, ahol a Ciszterci Apátság áll, kereskedő családban. Gyerekkoromtól kezdve nővérek tanítottak. Ez nagyon nagy hatással volt rám, ahogy Emil atya is, aki a hitoktatóm volt negyedikes koromban. Mindig azt mondta nekem: te nagyobbra születtél! Nem értettem, ez mit jelent, de én is elkezdtem mondogatni magamban. Jártam a Mária kongregációba is. Egyszer úgy éreztem: a Jóisten azt kéri tőlem, hogy adjam oda magamat neki. És én odaadtam.

– A szülei mit szóltak?

– Nem örültek neki. Amikor szerzetes lettem, minden hónapban eljöttek értem. Nagyon odavoltak, hogy a jólétből elmentem a nyomorba. Tizennyolc éves voltam akkor. Kapálni kellett, fizikai munkát végezni. A rendünket Emil atya alapította újra, ő Rómában tanult nyolc évig. 1945. június 11-én költöztünk a Zirc közelében fekvő Nagyesztergárra, ahol az apátságtól kapott házban megkezdtük a Szent Benedek Regulája szerinti életet. Sokan voltunk, a beöltözésre tizenegyen maradtunk. Mikor elöljárót választottak, rám esett a választás. Ezen nagyon csodálkoztam, nem tudom, miért engem választottak…

– Hogyan kapta a Gemma nevet?

– Gemma egy olasz misztikus szent volt. Emil atya egész papi életét neki ajánlotta fel.

– 1950-ben oszlatták fel a rendet. Mit sikerült addig elérniük?

– Volt földünk, amit nagyon szépen műveltünk. A gazdasági élet fellendült, a beszolgáltatásokat is tudtuk teljesíteni. Gyarapodott a nővérek száma, sikerült alapítanunk más monostort is. Szegényen éltünk, de boldogan. Volt, hogy édesapámék felpakoltak egy szekeret, hozták nekünk az élelmiszert ajándékba. Mikor felosztották a rendet 1950. november 21én, azt mondtuk: aki akar, elmehet haza, aki marad, arról gondoskodni fogunk. Mindenki maradt. A nővérek plébániákon húzták meg magukat, és Emil atyával nekiálltunk házat keresni: egy hónap alatt rátaláltunk.

– Miért pont Érdet választották?

– Úgy gondoltuk, jobb, ha nem egy kis faluban vagyunk, ahol mindenki ismer mindenkit, hanem olyan helyen, ahol jobban el lehet tűnni.

– Mint említette, Érden sem volt egyszerű az újrakezdés, titkolózniuk kellett és világi munkát vállalniuk. Nem volt nehéz ezt megszokni?

– De, hiszen többek közt a pénzzel sem tudtunk bánni, ráadásul mindannyiunk nagyon alacsony munkakörben helyezkedett el. Kinga soror például tanárnő volt, mégis a csapágygyárban dolgozott. Abban az időben nem nézték jó szemmel, ha valaki érettségizett, jobb volt az ilyesmit be nem vallani.

– Több mint hetven éve elöljárója a rendnek. Melyik volt a legvirágzóbb időszak, mikor mentek a legkönnyebben a dolgok?

– Nem is tudom, mit mondjak. Még a nehéz idő is szép volt, jó volt. Mindenben Isten vezetését láttuk. Nem voltam sosem kétségbeesve. Félelem persze volt bennem, a közösséget féltettem, hiszen felelős voltam ennyi emberért. Amikor az ÁVO-hoz behívtak mindenkit, össze kellett fognom a nővéreket, irányítanom őket, hogy mit szabad mondani és mit nem, hogy senkit el ne áruljunk, nehogy neveket mondjunk. Ez sikerült is. Közülünk senki sem került börtönbe. Ehhez nagyon nagy összefogás kellett és az, hogy a nővérek megfogadják, amit Emil atyával mondtunk.

– Soha nem jutott eszükbe, hogy külföldre telepedjenek?

– Soha. Olaszországban felkínáltak számunkra egy nagyon szép házat, de nem fogadtuk el. Mi magyarok vagyunk, itt akarunk élni. Emil atyát nagyon hívták, hogy tanítson az ottani egyetemen, de nem vállalta el. Egyébként 1956-ban, a forradalom idején Emil atya és Kinga soror szerettek volna harcolni, de nem engedtem őket.

– Ha ki nem is költöztek, ellátogattak külföldi rendházakba. Ez ma sincs másképp, utazhatnak belföldi és külföldi rendházakba egyaránt.

– Igen, ez a kikapcsolódás egy formája is számunkra, hiszen nekünk nincs fizetett szabadságunk.

– Egyik olaszországi útjuk során VI. Pál pápa is fogadta önöket, magánkihallgatáson.

– Igen. Hárman voltunk, Emil atya, Márta soror és én. Akkoriban nagyon-nagyon ritka dolog volt, hogy a Szentatya valakit magánkihallgatáson fogadott. Biztatott minket, hogy tartsunk ki a nehézségek közepette, és bízzunk. Mi pedig azt kértük, hogy imádkozzon értünk.

– Hogy juthattak ki egyáltalán a hatvanas években Rómába?

– Nem mondtuk meg, hogy hová megyünk. Civilben, városnézésre mentünk, és titokban meglátogattuk a monostorokat. 1985-ben az egész közösség együtt utazott Rómába, Emil atya aranymiséjén voltunk – akkor volt ötven éve, hogy pappá szentelték. Behívott az ÁVO, gyanakodtak, miért kértünk ennyien útlevelet, de végül megkaptuk. Busszal mentünk, a két sofőr biztos beépített ember volt. Annak ellenére, hogy csaltak a benzinpénzzel, többet számoltak el, mint amennyit mentünk, nagyon rendesek voltak hozzánk. Kijutottam egyébként a Szentföldre is. Egyetlen út volt, ami nem sikerült: amikor engem szerettek volna benedikálni, azaz megáldani apátnői tisztségemben. Mivel ezt itthon nem lehetett elvégezni, Lengyelországban benedikált volna a generális apát. Ezt valahogyan megtudhatták, mert akkor az egyszer nem kaptam útlevelet. Így aztán Vendel apát úr benedikált, titokban, Pannonhalmán. Nagy örömmel végezte el ezt a feladatot. (Endrédy Vendel zirci apát üldöztetése, börtönbüntetése után 1957 decemberétől a pannonhalmi szociális otthonban élt, ahol korlátozott körülményei között is vezette a magyarországi cisztercieket – a szerk.)

– Térjünk vissza egy kicsit a jelenbe. Közeleg az advent. Hogy telik a ciszterci nővéreknél ez az időszak?

– Csendesen. Advent idején nem fogadunk vendégeket, nincs látogatás sem, csak karácsony után. Az ünnep imádságosan telik; a templomban fát állítunk, és a házakat feldíszítjük. Van egy terem, ahol a szabadidőnket töltjük, karácsonykor itt együtt énekelünk, beszélgetünk, közösen vacsorázunk. Vidáman telik az ünnep.

– Ajándékozás van?

– Mindenki kap egy kis csomagot. Idén egy Raffaello desszertet kap mindenki, meg még valami édességet. Nagyobb ajándékot nem veszünk, de nincs is rá szükségünk.

– Van-e még terve az elkövetkező évekre? Egyáltalán, egy apátnő elmehet nyugdíjba vagy élete végéig hivatalában marad?

– Engem még élethosszig választottak meg, de most úgy van, hogy hetvenöt éves korukig választják meg az elöljárókat, és utána megkérdezik a közösséget, szeretnének-e másik apátot választani. Amíg a Jóisten akarja, addig maradok a hivatalomban. Bízom az akaratában. Ennek köszönhetően egész életemben megelégedett és boldog voltam. Mozgalmas és szép volt az életem. Az Istenre kell figyelni, hogy a Lélek mit súg az embernek. Az érdieknek pedig azt üzenem: mi mindennap imádkozunk értük.