A sarokban számítógép, főleg Heni és Zoli használja. Heni a zenék miatt, Zoli pedig azért, hogy eladja a mások által megunt műszaki és egyéb cikkeket. Járja az utcákat, nézi, mit hajítottak ki. Megjavítja, letisztogatja, aztán kiposztolja. Sokan ismerik már, van, hogy ruhákat is kap, azokat behozza a foglalkozatóba, a többiek örülnek neki. Abból a harmincezer forint körüli összegből, amit a leszázalékolt pszichiátriai betegek kapnak, öltözködésre nem telik. Ahogy fodrászra sem – aki egy kis csinosításra vágyik, megkéri Ágnest – azaz Nesit –, aki a foglalkozásokat tartja, hogy vágja le a haját, ő pedig nekiáll az ollóval…

Ezen a kedd délelőttön azonban nem ez a program; most „csak” beszélgetünk. Körülüljük a legnagyobb asztalt nyolcan, csupa nő, Zoli az egyetlen férfi köztünk.

– Fáradtnak tűnsz. Változtattak a gyógyszerezésen? – kérdi Nesi Henit, ahogy asztalhoz ülünk. Heni mosolyogva legyint, hogy nem, csak keveset aludt az éjszaka. Egy fővárosi művelődési házban volt hétfő este, zenét hallgatott és csereberélt, későn feküdt le. Érdeklődöm, dolgozik-e valamit, de a fejét rázza. Mint megtudom, az asztal körül ülők közül senki sem dolgozik. Mirtill, akit korábban eladó volt, meg is magyarázza: nem volna rá képes.

– Nem tudok figyelni, megjegyezni a feladatok sorendjét. Mondanak valamit, és egész nap csak az jár a fejemben. Át kell gondolnom a dolgokat. Próbálom jól csinálni, amit rám bíznak, de nem megy. Azt hiszik, megbízhatatlan vagyok, és elküldenek – magyarázza. Volt olyan időszak az életében, amikor felöltözni sem tudott, az is emberfeletti erőfeszítést kívánt tőle, hogy a sapkát a fejére húzza, ne a lábára.

Heni sem dolgozott az elmúlt években. Nagyon sokat olvas, és szíve szerint könyvtáros lenne, ha az állapota engedné, hogy elhelyezkedjen. Zenét hallgat és tölt fel a közösségi oldalára, verseket ír a barátnőivel, többek közt az IRKÁ-ba. Egyet el is szaval: Mindenki azt mondja, beteg vagyok, de tudom, hogy nem vagyok beteg. Meztelenül futkorászom az utcán, de tudom, hogy nem vagyok beteg. Gyógyszert szedek, orvoshoz járok, sajnos, be kell látnom, hogy beteg vagyok. Rám néz, elneveti magát. Heni gyakran nevet, Mirtill sokkal komolyabb. Diszkréten kifestett arca vagy tíz évvel fiatalabbnak mutatja a koránál. A hangja tárgyilagos, de a mondatai mögül évtizedes gyötrelmek sejlenek elő:

– Nehéz elfogadni, hogy betegek vagyunk. Nem azért, mert hazudni akarunk a külvilágnak, hanem azért mert olyan nehéz elviselni. Vannak fizikai fájdalmak és pszichés fájdalmak, és ezekkel küzdeni kell minden nap, évről évre. Ez borzalmas. Az ember inkább azt mondja magának: nem vagyok beteg, már csak azért is, hogy ne érezze annyira a kínt – mondja halkan.

Hogy milyen pszichés betegséggel küzdenek, nem kérdezem, de Éva magától mondja: skizofrén vagyok.

– Rokkantságit kapok, valami harmincezer forintot. Nem jár kiemelt családi pótlék, meg semmi. Feketén dolgoztam már itt-ott egy-egy hónapot. Ruházati boltban szeretnék elhelyezkedni, de nem vesznek fel. Valószínűleg a betegségem miatt nem kellek. Most tanulok, esti tagozaton, eladó szakon. Mellette szőrmók bábukat varrok, és hímezek is: volt, aki már vásárolt is tőlem. Gyerekkorom óta varrok, szőrmókokat négy éve készítek. Rengeteget csináltam, három nagy szatyorral adtam a nővéremnek, és megrendelésre is varrtam már – mondja mosolyogva. Évának egy hatalmas vágya van az életben: hogy találkozhasson Szellő Istvánnal.

– Annyira szeretném őt látni egyszer személyesen, és megnézni, hogy készül a híradó! Ezt kérném a születésnapomra – teszi hozzá csendes sóvárgással. Ágnes próbálta elintézni (ezt is, mint annyi mindent a Harmónia ellátottjainak), és Éva kapott már a televízióstól egy csak neki szóló videoüzenetet, de a személyes találkozást a fiatal nő számára ez nem pótolja.

Éva örömmel mesél magáról, minél többet és többet mondana, de ül olyan is az asztalnál, aki inkább hallgat. Fruzsina azt mondja, neki nincs sok mondanivalója. Porcelánfestő és fazekas iskolát végzett, de ami az elhelyezkedést illeti, „nem sikerült egyik sem”.

Férje, gyermeke mindössze egyetlen betegnek van: Rózsikának. Ő már nyugdíjas, mint meséli, huszonnyolc évesen került először kórházba depresszióval. Többször is kezelték, de közben dolgozott, és negyvenkét év után ment nyugdíjba. Három gyermeket nevelt fel; egyiküket szintén kezelték már depresszióval, de meggyógyult: a hit, a vallás segített neki – magyarázza. – Villanyszerelő, de önkéntesként dolgozik a Mária rádióban is. Templomba jár, lelki előadásokra. Bár azt mondták neki annak idején, hogy örök életében szednie kell a gyógyszert, sikerült letennie évekkel ezelőtt – meséli Rózsika néni, aki a fia révén még Csíksomlyóra is eljutott. Kérdésemre, hogy a család hogy állt a betegségéhez, Rózsika kicsit bizonytalanul annyit mond: ő maga sem vette igazán komolyan a depresszióját, csak amikor jelentkeztek a tünetetek, mint például az alvászavar. Olyankor orvoshoz ment, gyógyszert kapott. Most nem szed semmit.

– Azon vagyok, hogy ne kerüljek kórházba, mert akkor nyolc-kilencfélét is felírnak – teszi hozzá az idős hölgy.

A “szkizofrénia” szó görög eredetű, szó szerinti fordításban „hasadt elmé”-t jelent. Ez azonban nem azonos a köznyelvben használt „többszörös személyiséggel”, szkizofréniában a különböző mentális funkciók (pl. gondolkodás, érzelmi élet, viselkedés) közötti „hasadásról” lehet inkább beszélni. A szkizofrénia spektrumbetegség, azaz különböző súlyosságú, változatos tünetekkel járó betegségek csoportját foglalja magában. A leggyakrabban észlelt tünetek érintik a gondolkodást, érzékelést, figyelmet, az érzelmi-akarati életet, a viselkedést; ezekhez gyakran társulnak jelentős szociális és foglalkozási zavarok is. Kialakulásában genetikai és környezeti tényezők egyaránt szerepet játszanak. A betegség tüneteinek hátterében mai tudásunk szerint főként a dopamin és szerotonin különböző agyterületeken való egyensúly-eltolódása áll. Legfontosabb kezelési módja mai tudásunk szerint az antipszichotikus gyógyszeres kezelés. Az esetek egy részében teljes felépülés várható, míg másoknál több-kevesebb tünet, enyhébb formában, a kezelés mellett is megmarad. Emellett a legtöbb esetben  szükség van pszichoterápiás kezelésre is. (semmelweiss.hu)

A gyógyszerszedés amúgy kényes kérdés. A pszichiátriai betegségek kezelésének ez elengedhetetlen része, a betegek egy része azonban feleslegesnek érzi. Például Mirtill szerint neki semmilyen gyógyszer nem segített, mert nem sikerült meggyógyítaniuk őt.

– Amit most szedek, amellett is beteg vagyok. Annyira más világot alakít ki a gyógyszer, amit a kórházban kapunk… A kórházban amúgy is állandóan elaltatnak. Meg se hallgatnak, hogy mi bajom van. Kijön a mentős, és el kell vele menni. Beraknak a zárt osztályra, begyógyszereznek, és nem látott még orvos. Aztán jönnek másnap reggel, felírnak valamit, és jó napot kívánok. Van olyan kórház, ahol lekötöznek. Ezen nagyon felháborodtam. Azt mondták, agresszív vagyok, de én nem agresszív voltam, hanem nem akartam, hogy bemenjek, és gyógyszereket írjanak fel.

Valaki közbeveti, hogy ő jól van a gyógyszerektől, semmi problémája velük.

– Egyszer úgy vittek be, hogy hangosan hallgattam a rádiót és énekeltem a kertben – ezt már Heni meséli. – Jött a rendőr, megfenyegetett, hogy bevitet. Jött a mentő, anyukám sírt, hogy szedem a gyógyszert, de mégis bevittek. Három nővér körülvett, bevágtak egy injekciót, lepedővel lekötöztek, három napig ott kellett feküdnöm. Üvöltöztem, hogy nővérke, jöjjön már, éhes vagyok!

Mirtill, aki fiatalkora óta beteg, a Lipótról mesél. Hogy milyen jó, hogy bezárták, mert borzasztó állapotok voltak ott.

Érezhető, hogy itt, a Harmóniáért egyesület foglalkoztatójában biztonságban érzik magukat, még ezek az emlékek is előkerülhetnek. Ahogy Mirtill megfogalmazta, itt kivirágozhat a tehetségük, olyan készségeik is előtérbe kerülnek, amelyekre nem is gondoltak volna. Tiszteletben tartják egymást, és összetartanak. Ez azért is nagyon fontos, mert a pszichiátriai betegeknek kevés baráti vagy partnerkapcsolatuk van – ezek vagy ki sem alakulnak, vagy leépülnek az évek során. (A kis csapatból egyedül Heninek van párkapcsolata.) Zoli azt mondja, a Harmónia előtt neki nem voltak barátai, csak ült magányosan a szobájában.

Van, aki hetente egyszer jön, van, aki gyakrabban. Kérdem, otthon mit csinálnak?

– Általában én főzök. Át kell gondolni, mi legyen a menü, és oda kell figyelni, hogy finom is legyen az az étel. Ez nagy koncentrációt igényel. Most ezt gyakorlom – mondja Mirtill. Volt időszak, amikor az öltözködést gyakorolta, hogy egyáltalán el tudjon indulni otthonról. Mert ha egyszer leült közben, akkor már vissza is feküdt. Vagy össze-vissza húzta fel a ruháit. Megkérdezem, vissza tud-e emlékezni arra az időre, amikor még nem voltak ilyen problémái, de azt mondja, nem szeretne emlékezni; a múltat lezárta.

Ahogy Melinda is, akivel nem a keddi foglalkozáson találkozom, ugyanis ő délelőttönként dolgozik, méghozzá a FŐKEFÉ-nél, amely több helyen alkalmaz megváltozott munkaképességűeket országszerte – szeptembertől már Érden is. Melinda támogatott lakhatásban él, a munkahelye közelében.

Ahogy meséli, sok küzdelem – és hosszú terápia – eredménye, hogy eljutott idáig, és hogy élete első munkahelyén elhelyezkedhetett. Másfél hónapja dolgozik, pénzt keres, hasznosnak érzi magát.

Szabadidejében rajzol; olyanok a képei, mint a felnőtt színezők – és nagy fantáziáról tanúskodnak. Tele a szobája a rajzaival, már ami otthon van, ugyanis a munkái egy része Budaörsön látható, egy kiállításon.

– Szeretnék ezzel komolyabban foglalkozni, de nem tudom, hogyan induljak el. Meséket, regényt is írok. És írtam egy cikket is, jó volna, ha megjelenhetne. Arról szól, hogy a pszichiátriai betegek nem szörnyetegek. Mindenhol elítélnek minket, ezért szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy mi is ugyanolyan emberek vagyunk, mint mások – mondja. Kézzel írt cikket tesz elém: Nehéz úgy élnünk, hogy mindenhol falakba ütközünk a betegségünk miatt. Mi nem akartuk ezt a kórt, ami megnehezíti az életünket. Nem akartuk, de viseljük, egyedül az embertársaink megvető pillantásai között. Az előítélet nagyon megnehezíti az életünket. (…) Fontos nekünk, hogy eljárjunk terápiára, és szedjük a felírt gyógyszereket. Van betegségtudatunk. Mi is normális életet szeretnénk élni.

Ez csak pár mondat a kétoldalas írásból, de Melinda azt mondja: már annak is örül, ha egy rövid részlet megjelenhet belőle. Hátha elindul tőle valami…

A Harmóniáért Közhasznú Egyesület 2010 óta biztosít támogató szolgálatot – azaz szállítást, illetve az ügyfelek otthonában nyújtott segítséget – a hallás-látás-mozgás-, illetve értelmi fogyatékkal élő, autista emberek számára, valamint közösségi pszichiátriai ellátást és házi segítségnyújtást a depressziós, pánikbeteg, skizofrén betegek részére. Bővebb információt itt kaphatnak az érdeklődők.