A zsűri elnöke Kóka Rozália, Magyar Örökség díjas mesemondó, népdal- és népmesegyűjtő, népdalénekes, néprajzkutató volt, de erősítette az ítészek mezőnyét Benedek Enikő is, aki nem csak névrokona a nagy mesemondónak (mint kiderült, nagypapája testvére volt Benedek Elek), illetve a verseny szervezője, Nagyné Balázs Gabriella, a Kőrösi Csoma Sándor Általános Iskola pedagógusa.

Az országos mezőnyben üdítő volt látni, hogy mind az alsósok, mind a felsősök között ott voltak a mesemondók között az erősebb nem képviselői is. Idén a Mátyás királyról szóló mesék nagyon felkapottnak bizonyultak, de ami országos versenyhez képest a jelentkezők fantáziáját, illetve a magyar népmesék gazdag kincsestárát dicséri: nem volt olyan mese, amit többen mondtak volna el. A Katyika meg Matyika a prózamondó versenyekhez képest abban is rendhagyónak számít, hogy nincsen időkorlát, hiszen a zsűri elnöke maga is úgy vallja, három percben legfeljebb csak viccet lehet elmesélni, nem mesét. Így minden apró és nagyobb mesemondó addig mondhatta meséjét, ameddig végére nem ért annak. És ha a résztvevők ismerték is a versenytársaik által előadott többi mesét, türelmesen és érdeklődve hallgatták meg azokat.

A zsűri értékelésének szempontjairól Kóka Rozália elárulta, hogy az elsődleges maga a választás volt:

– Rettenetesen gazdag a meseirodalom, amiben rengeteg mese nagyon szép és értékes önmagában, csak éppen lehet, hogy nem annak a kisgyereknek a szájába való, aki mondja, mert nem is érti az üzenetét, és így nem is tudja átadni azt. Fontos természetesen a tiszta beszéd is. És nézzük magát a mesemondás tehetségét is: azaz, hogy el tudja-e mondani úgy a versenyző a mesét, hogy a bűvkörébe vonjon, és közben megszülessen a csoda. Ez a nagy titok, ami elválasztja egymástól a jó és a rossz mesemondót – fejtette ki Kóka Rozália.

A mesemondással kapcsolatban a zsűri elnöke hozzátette, hogy érdemes minden gyereknek megpróbálnia, mert fejleszti az önbizalmát, hogy ki tudjon állni a közönség elé, a szókincsét és a beszédtechnikáját is.

Kóka Rozália azt is elárulta, hogy legkedvesebb mesemondója egy öreg apóka volt, aki a szomszédjukban lakott, és bár nem emlékszik azokra a mesékre, amiket tőle hallott, de a hangulatukra, arra a varázslatra, amit akkor átélt, arra igen.

– Egy császárkörte fa alatt ültünk pokrócokon, apóka a fa törzsének támasztotta a hátát, és mesélt, mesélt, mesélt, mi meg szájtátva hallgattuk. A meséket akkor szerettem meg. De harmincéves koromig nem meséltem, csak gyűjtöttem a meséket már fiatal korom óta. 19 éves voltam, amikor főiskolai feladatként egy mesegyűjteményt készítettem el, megkerestem gyermekkorom másik nagy mesemondóját, és ezzel 2. helyezést értem el egy országos versenyen. Amikor aztán elkezdtem bukovinai székely népdalokat énekelni, rájöttem, hogy el kell mondanom, honnan jöttünk, mert olyan szomorúak a dalok, és senki sem érti, hogy miért. El kezdtem hát mesélni a népem mondáit, azt, hogy honnan jöttünk Bukovinából. Ezek voltak az első mesék. Azóta is mesélek, most már 48 éve. 

Arra a kérdésemre, hogy mennyire divat ma népmesét mondani, Nagyné Balázs Gabriella úgy fogalmazott:

– Pislog a láng. Ez már egy másik generáció, másik világ, más érdekli őket. A szülőktől is függ, hogy mennyire szeretnek mesélni a gyerekek, de ők többnyire nem érnek már erre rá, más dolgok kerültek prioritásba, és itt jön be a pedagógusok szerepe.  A hagyományápolás minden iskolának kiemelt feladata kell, hogy legyen, hiszen ennek hiányában elveszik kultúránk. A hagyományápolásnak pedig az egyik legszebb, mégis legegyszerűbb módja a népmesék mondása. Mi évek óta szem előtt tartjuk ezt, és nagyon sokat teszünk azért, hogy a gyerekek rákapjanak ennek az ízére. A tavalyi évtől kezdve az osztályomnak, akik akkor voltak elsősök, naponta mesélünk, és érzem a változást: nőtt a gyerekek szókincse. Remélem, hogy jövőre, amikor 3. osztályba lépnek, és elkezdenek önállóan fogalmazni, ott is lehet érezni majd ennek az áldásos hatását. A kisebbeket az állatmesék, a kicsit nagyobbakat a tündérmesék, a legnagyobbakat pedig a legendák köthetik le, illetve taníthatják. Mi, pedagógusok azonban egyedül kevesek vagyunk hozzá: kellenek a szülők és persze a gyerekek is ahhoz, hogy fennmaradjon a népmesemondás.

Az értékeléskor Kóka Rozália megszívlelendő tanácsokat intézett a mesemondó palántákhoz, bár volt olyan is, aki esetében a palánta kifejezés nem lenne túl pontos, hiszen kész, érett mesemondóként állt a színpadra. Ilyen volt például Medveczki Kata, a Vörösmarty Mihály Gimnázium tanulója és a felsős kategória abszolút győztese, valamint öccse, Máté is. Ennek a versenynek a végén azonban senki sem búcsúzott se könnyes szemmel, se valamilyen jutalom nélkül, se – természetesen – újonnan megismert népmese nélkül.

A 13. Katyika meg Matyika Országos Mesemondó Verseny díjazottai:

2. osztályosok:

• 1. (megosztva): Jakab-Aponyi Zonga (Érdligeti Általános Iskola) és Bomba Gergő (Kőrösi Csoma Sándor Általános Iskola, Érd)
• 3. Moga Fruzsina (Kőrösi Csoma Sándor Általános Iskola, Érd)

3. osztályosok:

• 1.: Sólyom Dorottya Fanni (Kőrösi Csoma Sándor Általános Iskola, Érd)
• 2.: Golecz Lelle (Hild József Általános Iskola, Budapest)
• 3.: Bodrogi Vilmos (Andreetti Károly Általános Iskola és Művészeti Iskola, Sóskút)
• különdíj: Dóry Alexandra (Kőrösi Csoma Sándor Általános Iskola, Érd)

4-5. osztályosok:

• 1.: Földi Rebeka (Kőrösi Csoma Sándor Általános Iskola)
• 2.: Tóth Emma Borka (Hild József Általános Iskola, Budapest)
• 3.: Ador Maja Dóra (Hild József Általános Iskola, Budapest)
• különdíj: Pergel Johanna (Hild József Általános Iskola, Budapest)

7-9. osztályosok:

Csak 1. díjat osztottak ki, ezt megosztva kapta: Medveczki Máté (Toldy Ferenc Gimnázium, Budapest) és Medveczki Kata (Vörösmarty Mihály Gimnázium, Érd)