Borbély Gábornéval, a klub elnökével beszélgettünk.
– Érdi születésű?
– Nem, Orosházán születtem, és Nagyszénáson éltem gyermekkoromban, Békés megyében. Édesanyám egyedül nevelt fel engem és a nővéremet, nem volt, aki segítsen bennünket. Anyám azt mondta: kislányom, majd akkor tanulsz tovább, hogyha dolgozol. Így aztán az általános iskola elvégzése után, tizennégy évesen feljöttem Budapestre, munkát keresni.
– Egyedül?
– Igen. Az egyik barátnőm apukája itt dolgozott Pesten, albérletben. A barátnőm is felköltözött, szintén albérletbe, hát odamentem hozzá. Százötven forint volt akkoriban egy albérleti ágy – a fizetés meg 6-800 forint. A barátnőm apukája azt mondta: lányok, ha hétvégéig nem találtok munkát, jöttök velem haza! Kétségbe voltam esve, mert otthon nem volt más munkalehetőség, mint az orosházi baromfifeldolgozó, én meg nem szerettem a tyúkok szagát. Augusztus 29-én jelentkeztem a Gyapjúmosó és Finomposztógyárba, ahol egy Szundi nevű munkaügyis bácsi felvett. Ez egy csütörtöki nap volt, hétfőn már kezdhettem; Vidor elvtársat kellett keresnem.
– Mint két törpe a Hófehérkéből…
– Igen, bár akkor én ezt nem tudtam, csak bámultam Szundi bácsira, mikor mondta, hogy ugye, kislány, ezt a nevet nem fogod elfelejteni… Egy szó, mint száz, a kivarró részlegre kerültem, ahol a hibás szöveteket javították. Sajnos, mivel még csak tizennégy éves voltam, csak négy órában tudtak foglalkoztatni, kétforintos órabérrel. Az első havi lakbéremet ki sem tudtam fizetni. Szerencsére nemsokára levizsgáztam, felszabadultam, hat órában dolgozhattam, és akkor már teljesítménybérben fizettek. A kivarró egyébként elit üzemág volt, úrinők dolgoztak ott, akik a háború után nem tudtak máshol elhelyezkedni. Nem volt divat az üvöltözés, a káromkodás; rengeteget olvastak, könyveket adtak kölcsön, nagyon sokat tanultam tőlük. Volt, aki azt mondta, gyere el vasárnap, vigyázz a lányomra, amíg én főzök – és nem azért hívott, mert szüksége volt a segítségemre, hanem hogy ebédet adjon. Tizenhat éves koromban átmentem nyolcórásba, két évre rá beiratkoztam estin a textiltechnikumba, huszonkét évesen érettségiztem. Felkínálták, hogy dolgozzam adminisztrátorként, de én a műhelyt választottam – az adminisztrátorok 1000-1200 forintot kerestek, a műhelyben jobban fizettek. Márpedig nekem szükségem volt a pénzre, ugyanis 19 évesen férjhez mentem, be kellett rendezni az életünket. Abban a műhelyben lettem művezető, ahol dolgozni kezdtem nyolc évvel azelőtt.
– Meddig dolgozott ott?
–1975-ig, míg a Gyapjúmosó nem egyesült a Hazai Fésűsfonóval. Nem akartam kijárni Soroksárra a hetedik kerületből. Jelentkeztünk társasház-építkezéshez, amihez, ugye, pénz kellett, így másodállásban egy keramikusművész mellett dolgoztam: festettem a kiégetett kerámiákat. Oda mentem teljes állásba. Jól tettem: a szövöde megszűnt pár év múlva. Tíz évig dolgoztam Bod Éva mellett, a festés mellett házszámokat préseltem – azokat a jól ismert, fekete külsejű, piros belsejű házszámokat. Az én feladahttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg volt az ipari tanulók betanítása is. Korongozni sajnos sosem tanultam meg.
– Hogyan, miért lett vége ennek az időszaknak?
– Nagyon hajtottam magam, rengeteget dolgoztam, baj lett a szívemmel, az orvos azt tanácsolta, keressek más állást. Nehéz fizikai munka volt ez: voltak olyan napok, amikor 40-60 kiló agyagot dolgoztam fel házszámnak. Közben felépült a társasházunk a Szabadság-hegyen, így aztán 1985-ben munkahelyet váltottam: az új lakásunk közelében helyezkedtem el élelmiszer- és italraktár-vezetőként. Onnan mentem nyugdíjba. Sajnos, alig három éve voltam otthon, amikor a férjem meghalt – ez 2000 januárjában volt. Nem éreztem jól magam a lakásban, nagyon magányos voltam, úgy döntöttem, kiköltözöm Érdre, a nővérem közelébe. Akkor már jól ismertem a várost, hiszen a testvérem a ’60-as évek óta itt élt, őt rendszeresen meglátogattam. Így kerültem Érdre. Itt sok ismerősöm lett, jóban vagyok a szomszédokkal is. Sajnos, a nővérem beteg lett, az elmúlt hónapokban egy otthonba költözött, de amíg itthon élt, én ápoltam, illetve az egyik unokája. Amúgy is tevékeny életet éltem: mikor ideköltöztem, egyedül intéztem a felújítást, tettem rendbe a kertet. Most minden az én ízlésem szerint való itt. A szabadidőmben gobelineket készítek, és kertészkedem; zöldséget is termesztek.
– Van még kapcsolata Nagyszénással?
– Igen, még élnek ott rokonaim, vissza-visszalátogatok. Sőt, én szerveztem az ötvenedik általános iskolai osztálytalálkozónkat, úgy, hogy senkiről nem tudtam semmit – fél éven keresztül kutattam a volt osztálytársaimat, de végül sikerült; még az osztályfőnökünk is ott volt.
– Visszatérve a jelenre és Érdre, hogyan került kapcsolatba a Sasvárosi nyugdíjas klubbal?
– 2003-ban mint jöttment kerültem ide, és szerettem volna más korombeliekkel megismerkedni. Az egyik ismerősöm vitt el a klubba, és ott ragadtam. 2014-ben választottak meg klubvezetőnek. Úgy voltam vele, hogy miután huszonkét évesen azoknak az asszonyoknak lettem a művezetője, akiktől korábban én tanultam a szakmát, hát el mertem vállalni ezt is.
– Meséljen egy kicsit a klubról, mióta működik?
– Sajnos, ezt nem sikerült kiderítenem, hiába próbáltam. Az biztos, hogy az egyik, kilencvenesztendős klubtagunk 85-ben már a tagja volt, így, ha ezt az esztendőt számítjuk elsőnek, akkor is elmondhahttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg: jövőre ünnepeljük fennállásunk 35-ik évfordulóját.
– Hányan vannak a tagok?
– Körülbelül harmincan. Sajnos, sok közöttünk az idős ember, akik már nem tudnak eljárni az összejöveteleinkre, de ragaszkodnak ahhoz, hogy tagok legyenek. Az aktív tagokkal eljárunk kirándulni évente kétszer – voltunk többek közt Pozsonyban és Pécsett is. Igyekszem minél több pályázati forráshoz jutni, hogy változatos programokat tudjunk szervezni. Persze megtartottam a régi szokásokat is: az év első találkozója ugyanis mindig hagymás, zsíros kenyérrel kezdődött, és a beszámolóval, hogy mi történt az előző esztendőben. Ezt a hagyományt én is továbbvittem, bár a zsíros kenyérből az utóbbi időben elegük lett a tagoknak, úgyhogy ahhoz már nem ragaszkodunk.
– Milyen programokat szerveznek?
– Negyedévente megünnepeljük a névnapokat; ezek zenés összejövetelek, vendéglátással. A találkozóinkat a Batthyány iskola étkezőjében tartjuk. Bevezettem, hogy megtartjuk a kerek születésnapokat is, illetve a házassági évfordulókat – legutóbb egy hatvanadik házassági évfordulójukat ünneplő házaspárt köszöntöttünk. Egyébként a tagjaink zömmel Sasvárosiak, de jönnek a központból, sőt, Ófaluból is, hiszen csatlakoznak hozzánk a klubtagok barátai is, ahogy ez már lenni szokott. Van egy kis mag, azokból, akik nagyon aktívak: wellness fürdőkbe járunk, Agárdra, Velencére, de akár Cserkeszőlőre is. Ez utóbbi nagyon népszerű, teljesen megtelik a busz. Gyakori, hogy más érdi vagy akár tárnoki nyugdíjasklubbal együtt szervezünk programot. Legutóbb Miskolctapolcán voltunk.
– A saját szervezésű programok mellett részt vesznek a város által szervezett rendezvényeken is?
– Igen. Az elmúlt években egyre több ilyen program lett. Ahová csak lehet, elmegyünk. Minden évben ott vagyunk a lecsófőző fesztiválon; nagyon jó szokott lenni a hangulat, sokan táncolnak is.
– Szoktak ilyenkor ismerkedni más klubok tagjaival?
– Igen. Jóformán már ismerjük egymást. Szokás ugyanis, hogyha nem telik meg egy-egy klub kirándulásán a busz, szólnak egy másik klubnak, hogy vannak szabad helyek. A lecsófőző fesztiválon aztán felelevenítjük az ismeretséget. Mi kis csapattal szoktunk indulni, de nagyon jól érezzük magunkat – még kötényt is készíttettem erre az alkalomra.
– Ezen a hétvégén lesz az idősek világnapját ünneplő rendezvény. Azon is részt vesznek?
– Hogyne! Huszonöt jegyet kaptam, és mind gazdára talált. A klubtagjaink nagyon szeretik a színházi előadásokat, ott vagyunk a művelődési központ bérletes előadásain is. A klubból tizenhárman vettünk bérletet – a második sort már nekünk tartják fent.
– Az Idősek Karácsonya is ilyen népszerű?
– Hogyne! Ahogy imént említettem, van egy mag, egy aktív kis csapat, amelynek tagjai rendszeresen találkoznak, a klub alkalmain kívül is. Egymáshoz is átjárunk – nálunk is szoktunk lenni, az egyik tagunk hatvanötödik születésnapját például a mi kertünkben ünnepeltük, a fedett kis teraszon, avagy – ahogy mi hívjuk – a nyári nyihogóban. Visszatérve a városi programokra, részt vettünk az Érd40 vetélkedőn is. A háromfős csapatból csak az egyik tag volt született érdi, mégis nagyon jó helyezést értünk el. A Szenior Akadémia előadásain is ott szoktunk lenni; van olyan tagunk, aki minden alkalmon részt vett. Vannak olyan városi programok is, amelyek ugyan nem kifejezetten az időseknek szólnak, de mi is jól szórakozunk – mint például a szüreti mulatság, illetve az Érdi Napok programjai. Eljárunk irodalmi estekre, író-olvasó találkozókra is a könyvtárba. Igaz, vannak unokák, ott a háztartás is, de ahol csak tudunk, ott vagyunk.
– Mi az, amit kívánna, mint klubvezető?
– Nyugdíjas társaim nevében mondom, de sok fiatalabb érdi is örülne egy igazi termelői piacnak, a város valamelyik központi pontján. Sokan nemcsak vásárolnának ott, hanem a megtermelt zöldségüket, gyümölcsüket is kivinnék – hiszen sok nyugdíjas kertészkedik otthon. És a másik kívánságom: szeretnénk egy olyan helyet, ahol rendszeresen találkozhatunk. Az iskola étkezőjében elférünk ugyan, vendégeket azonban nem hívhatunk, ahhoz már szűkös a hely. Nagyon kedvesek hozzánk, jó kapcsolat alakult ki az iskola és miköztünk – karácsonykor a gyerekek műsort adnak nekünk, mi pedig süteménnyel vendégeljük meg őket, és a szülők-nevelők bálján is jelen vagyunk, illetve támogatói jegyet vásárlunk –, de nagyon jó volna, ha lehetne egy saját helyünk. A Fehérvári–Bagoly utcák kereszteződésében hamarosan átadásra kerülő új egészségházban kialakítanak egy közösségi teret is; remélem, azt igénybe tudjuk majd venni a klubtalálkozókra. Így meghívhatnánk más klubokat is. Legutóbb a Mária utcában voltunk az egyik klub által rendezett névnapi ünnepségen – szeretném én is visszahívni őket. Úgy veszem észre, most sokkal jobban összetartanak a klubvezetők, mint amikor idekerültem – és ez nagyon jó dolog.
