Az erdélyi születésű Ravasz Lászlót 1918ban választották az Erdélyi Református Egyházkerület főjegyzőjévé, előtte, az első világháború idején missziós munkát végzett a kolozsvári hadikórházban, és tagja volt az Unió szabadkőműves páholynak, egészen 1917ig. 1921ben választották meg a Dunamelléki Egyházkerület püspökévé, s ettől az évtől kezdve a Kálvin téri református templom lelkésze is volt. Fiatalabb korában több cikkben is kikelt a zsidóság ellen, a Felsőház auhttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpgatikus tagjaként az első és második zsidótörvényt megszavazta, de a harmadik ellen már fellépett, s amikor 1944ben szembesült a holokauszt ijesztő valóságával, próbált tenni a magyar zsidók, különösen a megkeresztelkedettek fizikai megsemmisítése ellen.
A deportálások megindulása után számos püspöki körlevelet fogalmazott meg az üldözések ellen, és hozzájárult a Jó Pásztor Bizottság megalakításához. Nem sikerült elérnie, hogy az egyházak közös körlevélben fejezzék ki tiltakozásukat a népirtással kapcsolatban. Élénk közéleti tevékenységet folytatott, szinte minden abban a korban született protestáns mozgalom és szövetség alapításánál bábáskodott, számos irodalmi és kulturális szervezet tagja volt, munkásságát több külföldi egyetem is díszdoktori címmel ismerte el.
1948. április 30án, Rákosi nyomására, minden tisztségéről lemondott, és visszavonult a közélettől, Leányfalun élt teljes elzárkózottságban, egészen 1956ig. A forradalom kezdetén fiatal lelkészek mentek érte, az újonnan alakult református Országos Intézőbizottság vezetőjévé választották, és őt ismerték el legitim püspöknek. November 1jén rádiószózatban szólt a magyarokhoz. A forradalom leverése után az egyházi ébredést szorgalmazó Megújulási Mozgalmat szervezte, amely azonban az állami elnyomás következtében elhalt. 1956-tól újra a Kálvin téri szószéken szolgált, egészen 1957 húsvétjáig, amikor a püspökségről is lemondatták.