A Fény–forrás című tárlat a művész utolsó három évben készült legújabb alkotásaiból ad válogatást, amelyeket Szabó László festőművész méltatott. A természet, a táj szeretete a családból eredeztethető hagyomány Gyulay Erika számára, ami alkotói látásmódját is befolyásolta az első perctől kezdve, ami korán eljött, hiszen gyermekkora óta rajzol és fest. És eljött aztán óhatatlanul – mert mint vallja, a kép mint mágia mindig foglalkozatta – az a pillanat is, amikor eldőlt: életében a festészeté lesz a főszerep.
– A festményeimen megjelenő képek néhány kivételtől eltekintve belső képek. Eleinte pasztellkrétával rajzoltam színes tájképeket s ezen keresztül szerettem volna átadni hangulatokat, érzéseket, majd áttértem az akrilfestékre, illetve ritkán az olajra, ezzel képeim hangulatai és témái is változtak. A sötét és a fény viszonya érdekelt, egyfajta transzcendens jelenlét megjelenítése foglalkoztatott minél letisztultabb kifejezésmóddal. Az utóbbi időben a valóság mint kivetülés, az álmok mint a valóság témái jelennek meg a képeimen – vázol rövid ars poeticát Gyulay Erika.
A tájak, amelyeket a vásznakon látunk – legyenek bár képzeletbeliek vagy valóságosak – álomszerűek valóban, s olyan pillanatokat idéznek, amilyeneket mi magunk is átélhettünk számtalanszor, egy-egy naplementét, az erdő fáin átszűrődő fényt csodálva akár ébren, akár alvás közben megjelenítve azokat.
Mert képek születnek, bennünk és körülöttünk, újra és újra szüntelen. Millió kép áramlik, hömpölyög például az interneten másodpercenként – idézzük immár Szabó László gondolatait, akinél jobban kevesen ismerhetik Gyulay Erika festői világát, lévén a férje. Mindannyian végzetszerűen, kényszeresen leképezzük a külső világot, a valóságot, ahogyan az iskolában tanítják, de vajon amit a szemünkkel érzékelünk, menynyire jelenti a tényleges valóságot? – adódik óhatatlanul a kérdés. Hiszen a látványt elvontan, két dimenzióban vagy szavakkal tudjuk csak átadni, és aki nézi, hallgatja, ezek alapján újraépíti a tudatában azt, amit megfogalmazunk, amit jelen esetben a festő megmutat – boncolgatta a képek születésének folyamatát a méltató –, mert a kép igazi misztériuma, hogy belül születik, és a befogadó, míg újrateremti, mindig hozzátesz valamit az általa átélt tapasztalatok alapján.
A kép mágia, mondta Gyulay Erika, s aki megragadja a látványt, lezárja, körülhatárolja, már uralja is azt, teszi hozzá Szabó László: „Erika ezt a belső valóságot jeleníti meg képein, minden vászon egy dallam, újabb próba, szenvedélyesen újra és újra nekifut, hogy megragadja azt a pillanatot, mikor a fény útjára indul, és birokra kel a sötétséggel.
A művész szabadulni szeretne az anyag kötöttségeiből, a polarizált világból, hogy a színek erejével új nézőpontot kínáljon, hogy lelkesültségén keresztül láthassák mások is a csodát, a teremtés igézetét, az istenit, mi bennünk izzik olthatatlanul.”
Gyulay Erikát már évek óta foglalkoztatja a képzőművészet és ez az érdeklődés az évek során lassan hivatássá is vált. Mint mondja, rendszeresen vannak kiállításai, de Érden most nyílt meg első, önálló, egyéni tárlata.
A Szepesben nyílt tárlat azért is különösen izgalmas számára, mert a helyszín névadója, Szepes Gyula a család egyik rokona volt.
– Apai nagymamámnak az unokatestvére volt Szepes Gyula, és ugyan elég távoli rokon volt, nekem is vannak emlékeim róla családi portrékról. Ilyen apropóból is kiállítani, egy ilyen helyen, ez nagyon kedves a szívemnek és nagyon örülök ennek a lehetőségnek, hogy megmutatkozhatok – emelte ki Gyulay Erika festőművész az ÉrdTV-nek.