-Miért választotta jelenlegi kiállításának a „Negyven éve, négy éve és most” címet?

-A „negyven év” a munkásságom kezdetére utal, amikor volt pár biztató sikerem, több közös kiállításon is részt vettem, sőt egy harmadik díjat is nyertem egyik alkotásommal, majd egészen másfelé sodort az élet, négy évtizeden át a gépipari szakmám és a családalapítás került előtérbe, a művészeti pályafutásomban hatalmas szünet következett. Megnősültem, született két csodálatos lányom, fontos volt számomra, hogy biztosítsam a jövőjüket. Négy évvel ezelőtt azonban, mint egy „varázsütésre” újra fellobbant a bennem az alkotás vágya, újra felfedeztem az alkotás örömét, amitől nem tudok és már nem is akarok megszabadulni! A „most” pedig a jelenre, az új témák, új technikák, új üzenetek keresésére utal és egészen friss munkákat tár a látogatók elé. A kiállításon tehát a négy évvel ezelőtti újrakezdés során készült festményeken kívül néhány ifjúkori művem és a legfrissebb alkotások is láthatóak.

-Sokan nem szívesen teszik közszemlére kezdeti próbálkozásaikat. Önt mi motiválta ifjúkori munkáinak kiállítására?

-Amiként kezdetben, ma is fontos számomra a vizuális élmény, ugyanakkor lényegesnek érzem a kapcsolódási pontok felfedezését és bemutatását is. Számomra régebben és most is örömforrás az alkotás, a megélt benyomások, érzések kivetítése, közvetítése. Úgy vélem, nincs abban semmi rejtegetni való, ha kamaszkorom egyik fő művének tekintem az „A-meddig bírom” című grafikámat, amely a serdülőkorra jellemző belső bizonytalanság szimbolikus ábrázolása, vagy említhetném akár a „Neutronbomba” című munkámat, amely arról árulkodik, hogy – mint sokakra – rám is nagy hatással volt a hidegháborús világfélelem. A Kiállításon című művem talán az egyik legsikeresebb ebből az időszakból, így nem csak az újrakezdés időszakából válogattam a kiállítás anyagát, hogy teljesebb legyen a munkásságomról alkotott kép. Itt már a legújabb festményeim is falra kerültek, amelyek egészen más stílusban születtek. Nonfiguratív képek, ráadásul nem ecsettel, hanem puszta kézzel készültek, és – nem kis meglepetésemre – nagy érdeklődést váltottak ki a látogatókból. Egyébként nem vagyok híve a nonfiguratív irányzatnak, de úgy éreztem, érdemes új utakat keresni, kipróbálni.

-Ifjúkori alkotásai mégis arról árulkodnak, hogy az absztraktnak voltak előzményei a munkásságában. A legújabb munkáival mintha pár évnyi útkeresés után, ott folytatná, ahol negyven évvel ezelőtt abbahagyta.

– Van ebben igazság, különösen azokon a festményeken szembeötlő a stílusbéli hasonlóság, amelyeken újragondoltam a régebbi grafikáim témáit, hogy most színesben, festményeken is feldolgozzam. Mintha nem is hagytam volna ki négy évtizedet, akkora izgalommal és lelkesedéssel láttam újra munkához. Pótolnom kell a kihagyott, elmulasztott esztendőket. 

– Fel tudná idézni, pontosan mikor villant fel az a szikra, amely a négy évtizede szunnyadó parazsat képes volt így lángra lobbantani?

-Igen, de lehet kiábrándító lesz a válaszom, mert teljesen „prózai” esemény volt. Egy szép napon eldöntöttem, hogy végre rendet rakok a pincémben, és így találtam rá egy dobozban a régi, még Mongóliában, Algériában készített rajzaimra, skicceimre és fotóimra, s hirtelen belém nyílalt a felismerés: ezeket azért készítettem és őrizgettem, hogy majdani festményeim témái legyenek! Akkor meg mire várok? – tettem fel a kérdést magamnak és mindjárt el is döntöttem, hogy itt az ideje újra ecsetet ragadnom. A pince kitakarítása arra is jó alkalom volt, hogy előkerítsem a tizenéves koromban készített rajzaimat, festményeimet és elkezdjem rendszerezni, majd vizuálisan is feldolgozni egykori élményeimet, emlékeimet és terveimet. Így történt az újrakezdés. A lendület olyannyira magával ragadott, hogy egész rövid idő alatt negyven képem elkészült. Majd megmutattam azokat a lányom egykori osztálytársának, aki kulturális szervezőként kiállításra is alkalmasnak találta az anyagot. Mondanom sem kell, hogy elismerő szavai további munkára inspiráltak, ő pedig felajánlotta a segítségét a budapesti tárlatok szervezésében. Aztán az első kiállítási anyagomból egy impozáns katalógus is elkészült. 

– Csaknem 30 éve városunkban él. Honnan érkezett és mikor jutott el Mongóliába meg Algériába, ahol alkotásainak témáit is gyűjtötte? 

-Budapesten születtem és a Jázmin utcai általános iskolában fedezte fel tehetségemet a rajztanárnőm, aki arra is buzdított, képezzem magam ezen a területen. Négyen vagyunk testvérek és a szüleim mindegyikünknek „rendes” szakmát, biztos megélhetést szerettek volna a kezébe adni. Szó sem lehetett róla, hogy kilógjak a sorból és művészetet tanuljak, így gépipari technikumba iratkoztam. Jó döntés volt, mert a biztos megélhetésen túl a külföldi kiküldetéseket is ennek a szakmának köszönhettem. Nagyon távoli országokba jutottam el akkor, amikor nem volt egyszerű külföldre utazni. Közben azt is megfogadtam, hogy a rajztehetségemet így, vagy úgy, de egyszer biztosan kamatoztatni fogom! Ez részben sikerült is, hiszen a gépipari technikum műszaki rajzok nélkül elképzelhetetlen, a gépek külső és belső szerkezetének megismeréséhez élénk képzelőerő is kell. Az elsődleges ábrázolást alapvetően szabad kézzel oldottuk meg, így jól jött a rajztehetségem. Ráadásul olyan szerencsém volt, hogy művésztanár tartotta az ábrázolásgeometriai órákat, aki rajzstúdiót is vezetett az érdeklődő diákok számára, így nagyrészt neki is köszönhetem a festészetből tanultakat. Őszintén szólva, nem szerettem a gépipari szakmát, inkább a szüleim elvárásnak engedve végeztem el, mégis ennek köszönhettem, hogy tizenkilenc évesen közel egy évet töltöttem el Mongóliában, ahol nagy hatást gyakorolt rám az ősi keleti civilizáció. De, mint kiderült, nagy szerencsém volt, hogy gyermekkoromban sokat kuktáskodtam édesanyám mellett a konyhában és megtanultam tőle főzni, mert egy idő után rákényszerültem, hogy „ehetőbb” ételeket készítsek magamnak meg a lakótársamnak, mert pár hónap alatt 15 kilót fogytam, amit a velünk tartózkodó magyar orvos aggasztónak talált és az egyoldalú étkezés számlájára írt.

-Annyira rossz volt a mongol konyha? 

-Inkább csak roppant egyoldalú. Legfőképpen kecskehúsból, sokkal ritkábban birka- és marhahúsból készítik az ételeiket. Naponta, sőt akár több héten keresztül is ugyanaz a menü kerül az asztalukra. Ráadásul, nagyon kevés zöldséget és gyümölcsöt fogyasztanak. Mivel náluk évezredes hagyománya van ennek a táplálkozásnak, nagyjából elfogadható fizikai állapotban vannak, de mi nem ehhez szoktunk! A mongoloknak a zöldséget legfeljebb a hagyma jelenti, paprikát, paradicsomot, netán almát, banánt vagy egyéb gyümölcsöt szinte nem is láttunk! Ezért hiába tömte belénk a vitaminokat a doktorunk, nem javított az étvágyunkon. A mongolok nem sokáig élnek, legalábbis akkoriban az átlagéletkor meglehetősen alacsony, alig 30-35 év volt! Ott egy 38 éves férfi úgy nézett ki, mint itthon a hetvenéves nagyapám. Mindez az alacsony életszínvonal, az egyoldalú táplálkozás és a szélsőséges időjárási viszonyok számlájára írható. Nyolc hónapon keresztül rettenetes hideg, átlagban mínusz 20-25 fok van, nagyon ritkán süt ki nap és ez igencsak megviseli az embereket. Még szerencse, hogy csak egy évet kellett ott dolgoznom! Viszont rengeteg diát készítettem, ezeket mostanában kezdtem el feldolgozni, beépíteni a munkáimba. 

-Nem sokkal később Algériába kellett utaznia. 

-Miután fizikailag megerősödtem, jött a katonai szolgálat és azt követően került sor az algériai kiküldetésre, amely négy hónapig tartott és már az odavezető út is rendkívül izgalmas volt, mert nem repülővel, nem is hajóval, hanem autóval tettük meg. Erre azért volt szükség, mert a szálláshelyünktől is naponta 40-50 kilométeres távolságokba kellett ingáznunk. Nem is volt ezzel gond, hiszen a francia gyarmatosítók kiváló utakat építettek, amelyeket a nappali szélsőséges forróság és az éjszakai, majdnem fagypont alá süllyedő hőmérséklet sem tudott kikezdeni. Egyedül a homokvihar lehetett akadály, mert olyankor mindent beborított a homoktenger, maga alá temetve az utakat is. Le kellett állni és kivárni a „homokkotrókat”. Náluk nem a hótorlaszokat, hanem a homokhegyeket kellett eltávolítani a zavartalan közlekedés érdekében. 

-A negyven év alatt sosem hiányzott az alkotás öröme?

-Természetesen hiányzott! Ha másoknak nem is tűnt fel, de én mindig is készültem rá, rengeteg rajztervet, skiccet, diafilmet, fotót gyűjtöttem és valahol mélyen a lelkemben is elraktároztam, féltőn őriztem az átélt pillanatokat, látványokat, érzéseket, azon eltökélt szándékkal, hogy ha majd temérdek időm lesz, szépen sorban előszedegetem és vászonra, papírra festem azokat. Az első kiállításaim anyagát még aktív korban, munka után készítettem. Elvonultam a pincébe és pihenésképpen festettem, a hétvégét meg teljesen az alkotói munkámnak szentelhettem. Annál is inkább, mert óriási lendületet, ihletet adott az első budapesti kiállítás fogadtatása, sőt mindjárt kaptam egy újabb meghívást a következőre, aztán még egyre. Majd értesültem róla, hogy Érden van egy önművelő képzőművészeti közösség, a KÉK, ahol befogadtak, sőt első kiállítója lehettem annak a sorozatnak, amit a Szociális Gondozó Központtal együttműködésben, Kiss Sándor közreműködésével szerveztek a Parkvárosi Közösségi Házban.

-Mit szeretne még elérni, megvalósítani?

-Úgy vélem, az útkeresésemnek még nincs vége. Bár a természetből vett motívumok ábrázolása állandó témát ad, sőt mostanában új ihletet kaptam a Biblia előttem megelevenedő képi világából, ezen belül Krisztus szenvedéstörténete különös jelentőséggel bír számomra. Az ebben a témában készült alkotásaim közül kettő már helyet kapott a katalógusomban is, de azóta megfestettem az egész, összesen 13 képből álló sorozahttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpgat. Fontosnak tarhttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg, hogy a művész és az alkotását befogadó néző között létrejöjjön a harmónia. Mindig azt vallottam, hogy az alkotás örök és állandó örömforrás. Noha a művész által felhasznált eszköz és az anyag is meghatározó lehet, de a végcél maga a hatás, az élmény megnyerése, megosztása, de nem a megmagyarázása. Téma és ihlet bőven akad számomra és szerencsére most már időm is van a feldolgozásukhoz.