Az évszakok olykor megtréfálják az embert, manapság a vénasszonyok nyara mélyen belenyúlik a télbe, néhány fehér és hideg nap után pedig nem tudjuk, hogy februárban tényleg a tavasz kezdődött vagy csak bolondját járatja velünk a természet? 

Csoda-e hát, ha az alkotók sem kezelik mereven az évszakok határait? Nem illik-e a tematikába, ha a naptár szerinti télben korán megérzik a tavasz illatát, fölsejlenek előttük a kikelet színei?

A tárlatnyitón azért Vivaldi művének Tél című tétele (Szirmai Tünde, fuvola) egyértelművé tette, hogy miről is van szó, ahogy méltatásában Csóka László is utalt a tél és a képzőművészet kapcsolatára, s arra, hogy a zord évszak sokkal később lett kedvelt témája az európai alkotóknak, mint például a világ keleti tájain, s hozott is föl bőven példákat a havas tájak megjelenésére a nagy alkotók ismert művein.

Kétségtelen tény, hogy az éledő természet üdesége, a nyár színkavalkádja könnyebben megérinti szívünket, lelkünket, nem is beszélve az ősz pompázatos palettájától – nem véletlen, hogy ez a képalkotók talán legkedveltebb évszaka –, amivel szimbolikus tartalom is hatásosan ábrázolható. Ahogy egyébként a téli táj, a havas csúcsok, a befagyott vizek, a ködös hajnalok és a zúzmarás fák is alkalmasak gondolattársításra a kevés szín, a fehérek-szürkék-kékek finom árnyalatainak alkalmazása által – ahogy erre szép példákat látunk a tárlaton, legyen szó klasszikus tájképről vagy elvontabb, gondolatibb alkotásról.