Hogyan keveredtél Érdre?

Az akkori férjem családja úgy döntött 1997 táján, hogy Érd-Parkvárosban vesz telket, mi pedig hozzájuk igazodva kiköltöztünk, és egy akkor épülő lakóparkot választottunk. Nagyon élveztem a ház, a kert és a közös életünk tervezését, szép és bizakodó időszaka volt ez az életemnek. Nem sokkal azelőtt született közös fiunk, Boldizsár. Gyönyörű ébredező kertünk volt, ahol minden növényt arról neveztem el, akitől kaptam. Sokat dolgoztunk együtt akkoriban Gundel Takács Gáborral, és mivel kinőtték a budai lakásukat, sikerült őket is Érdre csábítanom, és onnantól átjártunk egymáshoz, együtt legeltettük a gyerekeinket.

Emlékszel még, mi volt Érd fő vonzereje?

Egyrészt, hogy megfizethető áron lehetett telket venni, másrészt, hogy ott laktunk az M7-es lábánál, ahonnan könnyű volt elindulni akár a Balatonhoz, akár Budapestre. Akkoriban heti háromszor jártam hajnalban az RTL Reggeli című műsorát vezetni – Alföldi Robi volt a párom –, és egyszerű volt munkába járni, mivel a csúcsidőszakokat sikerült elkerülnöm. Később, amikor a nagyobbik fiamat iskolába vittem, már nem volt ilyen jó a helyzet. Ha 7.15 előtt elindultunk, sikerült beérnünk, ha 7.20-kor, akkor már elkéstünk.

Tehát tipikus alvóvárosi életet éltél. Ez kielégített?

Mivel a lakóparkban sok gyerek volt, és az akkori férjem révén együtt lehetett a rokonság, volt közös játszóterünk, egy nagy placc, szép kis közösség, igen. De azért Gáborral, sőt, Pataki Jánossal, a cukrászda tulajdonosával is törtük a fejünket, hogyan lehetne valami pezsgést elindítani, civil szervezetet létrehozni. Akartunk talk show-kat, koncerteket, fellépé-seket, jó programokat az ott élőknek, hogy ne kelljen ilyesmiért Budapestre menni.

Eljutottatok odáig, hogy fölvegyétek a kapcsolatot a város kulturális intézményeivel?

Nem. Én ebből sajnos nagyon hamar kiestem: 2002-ben elváltam és eljöttem Érdről.

Mit szerettél a városban?

Például azt, hogy olyan emberi volt az ügyintézés. Ha bementem a városházára, szinte mindenki ismerős volt. Ugyanakkor azt éreztem, hogy a városnak az a fele, ahol mi lakunk, nagyon távol van – az tényleg alvóváros volt, ahonnan a többség Budapestre járt dolgozni.

A gyerekeid hova jártak óvodába, iskolába?

Budapestre, mert nem volt sokkal messzebb, és útba esett. Karatézni viszont Érden járt a nagyobbik fiam, találtam egy szuper klubot és edzőt. Nem akartam mindent Budapesten intézni, de később már a Vasasban vízilabdázott a nagyobbik fiam, iskolába is a fővárosba vittem, és a kicsi is ott járt óvodába.

Voltak kedvenc helyeid Érden?

Az Admirális volt az addigi életem kedvenc étterme – ami már talán nincs is meg –, nem messze a Pataki cukrászdától. Elképesztően finoman készítették a tengeri herkentyűket, és nagyon kedvesek voltak. Sátoros ünnepeinket Gáborékkal ott ünnepeltük anno.

És a szabadban hova jártatok? Felfedeztétek a Duna-partot?

Talán egyszer voltunk. Az a baj, hogy Parkvárostól nagyon messze volt. Meg aztán akkor még nagyon benne voltunk a kis életterünk alakításában, ott bindzsiztünk a kertben, lubickoltunk a medencében, elbandázgattunk. Boldizsár fiam még csak másfél-két éves volt, úgyhogy nagy kirándulásokat nem is tudtunk tenni. Ráadásul nekem az elég kimerítő időszak volt az életemben: hetente háromszor négy órás élő műsort vezettem – boldog voltam, amikor hazaértem és megpihenhettem a kincseim közt.

Szombathelyi lány vagy, kertvárosi környezetben nőttél föl. Valami hasonlóra vágytál?

Nem mondhatnám. Otthon gyakran bízták rám a fűnyírást és az avargereblyézést, mivel én voltam a legnagyobb gyerek, úgyhogy azt mondtam, biztos hogy nem akarok kertes házat. Amikor elkezdtem az egyetemi szabad életemet Debrecenben, aztán Budapesten, nagyon élveztem a városi létmódot. Csak amikor a gyerekeim megszülettek, akkor ébredt bennem vágy, hogy legyen kertünk. Nem véletlen, hogy három éve ismét az agglomerációban lakom: Csobánkán egy 110 éves parasztházban kötöttem ki, amelynek a kertje rengeteg munkát ad, és ezt nagyon élvezem.

Csobánkán valami olyasmi folytatódott, ami Érden félbeszakadt, vagy ez valami egészen más életforma?

Egészen más, hiszen eltelt 18 év, és a fiaim felnőttek. Már megtehetem, hogy kicsit messzebb legyek a várostól. Nagyon vágytam arra, hogy legyen kutyám – lett is egy, aztán jött mellé még egy, és most három hete elhoztam a harmadikat is: két óriás schnauzer mellé egy törpét. 800 méter ide az erdő, ahol jó nagyokat lehet bandukolni. 50 méterre van a bolt, a zöldséges, a posta, az önkormányzat – ez igen kényelmes élet. Nem kell mindennap bejárnom Budapestre. Ha néha elindulok, összesűrítem aznapra a teendőimet. Alapvetően újrateremtettem Érdet, de abban a tekintetben nem, hogy az ott egy nagyon érdekes passzívház szerű, modern épület volt, sok fával, ez viszont most maga az ősiség, 110 éve tudja, amit tud.

Gondolom a magánéleti traumában az is benne volt, hogy egyszerre kellett temetned a párkapcsolatodat, illetve egy olyan otthont, amelyben benne volt a szíved-lelked, minden álmod. Rossz emlékű hely lett Érd?

Nagyon megsirattam. Nyilván nemcsak a házat, de azért az nagyon rám volt szabva. A tervező megkérdezte, hogyan szeretem inni reggel a kávét, és ahhoz képest találtuk ki a tájolást. Minden négyzetméterét a szokásainkhoz alakítottuk. Már tudom, hogy túl nagy volt, ma kóvályognék benne, de kisgyerekekkel hajlamos az ember azt hinni, hogy mindenkinek mindig sok tér kell majd.

Immár kívülállóként talán jobban látod, mitől lehetne jobb az élet Érden?

Ilyen távolságból nehéz megmondani, hiszen annyi minden változott. Talán össze lehetne fogni, hogy több család vigye egy autóval a gyerekeket iskolába. És az sem lenne baj, ha a sztráda egyik oldala megtalálná a kapcsolatot a másik oldallal.

Csobánkát magadnak választottad. Jó döntés volt?

Igen. Parasztházat kerestem, Pest megyében. Nem Csobánkán akartam lakni, hanem egy hangulatot kerestem. Amikor megjelent a hirdetés, elhoztam az anyukámat is, és amikor beléptünk a kertbe, körülnéztem és azt éreztem, hogy itt akarok élni. Mivel igencsak áthangoltam az elmúlt években a karrieremet, sokat járok vidékre előadni, workshopokat tartani. Budapestre inkább csak megbeszélésekre megyek, meg amikor például a Femina Klubot vezetem, és igyekszem elkerülni a csúcsforgalmat. A nagyobbik fiam nem lakik velem, a kisebbik Debrecenben egyetemista – most éppen itthon van ugyan, de önjáró. Úgyhogy minden stressz elkerül, ami egy ingázó családnak osztályrésze reggelente.

Már nem laknál Budapesten?

Azt szeretném, hogy egyszer majd legyen ott egy garzonlakásom. Azt tapasztalom ugyanis, hogy ha egyszer hazaérkeztem, nehezen szedem össze magam, hogy újra elinduljak esti programra. Sokszor inkább fölteszem a lábam és otthon maradok. Úgyhogy észnél kell lennem, és figyelni arra, hogy meglegyen a kellő mennyiségű színház, könyvbemutató, kiállításmegnyitó… Ugyanakkor a karantén idején sok baráhttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg meglátogatott, és mentünk a környékre kirándulni. Tehát nem az van, hogy magányosan élek, és senki nem nyitja rám az ajtót. Szeretem, ha vendégek jönnek. Most éppen két régi egyetemi barátnőmet várom, akikkel minden évben együtt töltünk pár napot. Itt fogunk ülni a teraszon, és éjjel háromig csacsogunk.

Csobánkán is vannak közéleti, közösségteremtő nekibuzdulásaid?

Itt is lenne mit csinálni. Egy nagyon szimpatikus, volt iskolaigazgató lett most a polgármester, akivel már többször is leültünk arról beszélgetni, hogyan lehetne ezt a falut turisztikailag vonzóbbá tenni. Persze a pandémia most mindent elsodort. Érezni azt is, hogy van az őslakosság, meg vannak a „bebírók”, ahogy a kertészemtől hallottam: vagyis, akik nem itt születtek, nem idevalósiak, mások a szokásaik. Csobánkának az a része, ahol szép és gazdag házak épültek, szintén inkább „alvófalu”. Én a központban lakom,  „bebíróként”, szinte az összes szomszédom csobánkai. Alapvetően a kutyáim kapcsolnak össze „gyüttmentekkel”, meg helyiekkel is – van egy csapat, akikkel tartjuk a kapcsolatot. Működik egy csobánkai információs csoport, ahol bármilyen ügyben lehet tanácsot kérni, segítőkészek az emberek. Érzékelhetőek a változások: a helyi újság úgy működik, ahogyan kell – valódi hírek vannak benne –, újraindult a csobánkai iskola. Öt nemzetiség él a faluban: szerbek, romák, svábok, szlovákok, magyarok. Nagy kérdés, hogyan lehet integrálni ennyi különböző társadalmi státuszú, élethelyzetű embert.

Érden is vannak a közösségi oldalakon próbálkozások arra, hogy értékek mentén kommunikáljunk, de általában akad egy-egy troll, aki „beszól”, és elviszi a hangsúlyokat. Itt is?

Érdekes, de itt ilyeneket nem tapasztalok. Van néhány ember, aki fényképez, kiteszi a gyönyörű naplementés fotóit a környékről, és mindig sokan lájkolják. Nálam például megmaradt sok terméskő, amire nem volt szükségem, és föltettem a csoportba, hogy ingyen elvihető. Jöttek is érte hálás emberek. Más a megmaradt palántáit kínálta így. Ha látok valami visszásságot a boltban, vagy valami bosszantó dolgot, megírom, és jönnek rá reakciók. Kommunikálunk olyanokkal is, akiket nem feltétlenül ismerek. Megoszhttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg, ha valaki rajztábort csinál a gyerekeknek, vagy ha jógacsoport indul, megkérdezem, tud-e valaki jó kutyakozmetikust, satöbbi. Szerintem lelket önt a közösségbe, ha azt érezzük, hogy számíthatunk egymásra.

Valahogy a virtuális közösségekből ritkán lesz valódi – nem ezt tapasztalod?

Nem. Imádom például a szemétszedő akciókat, már gondol-kodtam, hogy magam is szervezek. Vérlázító, hogy egy ilyen gyönyörű hegyen, patakparton is eldobálják a szemetet az emberek. A mi kutyás közösségünk összeszedi a mások által otthagyott kutyapiszkot is, mert felelős kutyatartóként szeretnénk létezni. Hiszek abban, hogy ilyen apróságokra is épülhet közösség. Az nehéz kérdés, hogy milyen programot lehetne szervezni, hiszen sokféle ember él itt. De a jó kezdeményezéseket biztos, hogy támogatni fogom.

Akár azt is lehetne mondani, hogy Szily Nóra eltűnt…

Inkább csak átalakult. Inspirációs előadóvá képeztem magam. Összeraktam 30 év kommunikációs tapasztalatait, leporoltam a pszichológus diplomámat, elvégeztem egy executive coach képzést, tanultam személyiség-analitikát – tehát 21. századi tudással is felvérteztem magam. Hozzátettem azt a sok tapasztalatot, amit a mélyinterjúkból és a saját életemből merítettem, járom az országot: előadásokat tartok cégeknek, közösségeknek sikerről, kudarcról, kiégésről, újrakezdésről, változásról. Egyre több az olyan téma, amelyre komplett előadást dolgoztam ki, és hívnak is. Úgy tűnik, tudom inspirálni az embereket, de legalábbis meg tudom mozdítani őket. Színpadon még mindig beszélgetek érdekes emberekkel, időnként írok nagyinterjúkat is. Most gondolkodom azon, hogy újra képernyőre kellene lépnem. Nem feltétlenül a televízióra gondolok, bár azt sem zárom ki. Készítettem vagy 450 beszélgetést, az írottakkal együtt több, mint 1200 interjút. Most újra szívesen leülnék emberekkel, azzal az érdeklődés-sel, ami a sajáhttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg. 

Ami a hepehupákat illeti, téged a gödrökből mi szokott ki-billenteni?

Amíg a gyerekeim kisebbek voltak, az volt magamnak a válaszom, hogy anyaként életre vagyok ítélve. 2002 óta elvált nőként élek – ami nem jelenti azt, hogy mindig magányosan –, de ezzel együtt is több emberért tartozom felelősséggel. Másrészt pedig annyira szeretek dolgozni, hogy elgondolkoztam, ki is vagyok én valójában. Rájöttem, hogy nem „képernyő-függő” vagyok, hanem „interakció-függő”. És elkezdtem felépíteni azt a Szily Nórát, aki nem feltétlenül egy programigazgató döntésének kiszolgáltatottan tudja megélni a „flow”-t. Vannak mélypontjaim is, egy éve elveszítettem az édesanyámat. Három héttel később meghalt az apám is. Vele nem volt ugyan olyan jó kapcsolahttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg, másfél éves voltam, mikor elváltak. Úgyhogy komoly gyászéven vagyok túl. Árva lettem, és újra kellett gondolnom a családot, amelyben már senki nem mondja nekem, hogy „kislányom”. De van bennem küzdőképesség, és büszke vagyok rá, hogy ennyi mindenért megharcoltam.

Jelenthet a munka olyan potenciált, amelyhez mindig vissza lehet nyúlni, és azt mondani, hogy „én akkor is az vagyok, aki vagyok”?

Igen, de nemcsak a munka van. Nagyon fontosnak tarhttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg a kapcsolataimat. Jó barátaim vannak, akik, ha elgyengülök, megtartanak. Akikkel megoszthahttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg gátlások nélkül a kételyeimet, elkeseredettségemet, örömeimet, terveimet, és ez viszont is igaz. Ezekre a kapcsolataimra nagyon vigyázok.

Ami nyilván sok idő és energia?

Igen, de én az energiaáramlásban hiszek. Amikor a nézők elé állok, akkor is érzem, hogy az energia oda-vissza áramlik, hiszen a tekintetekből vissza is kapok. Ugyanez igaz a privát kapcsolataimra is. Nem lehet ülni és várni, hogy valami változzon, legyen jobb életem, munkám, kapcsolatrendszerem. Ebbe munkát, figyelmet kell beletenni, és én – azt hiszem – szívemből, őszintén, szeretettel, lelkesen teszem bele magam a hivatásomba, a barátságaimba, és a szerelembe is. Én szen-vedélyesen szeretem az életet, és ez jó benzin.