De nem mond le tervéről, és – többek között – a Fundokliában készül, hogy társával teljesítsék a Himalájai 3LEG kihívást (legveszélyesebb, legnehezebb, legmagasabb), amitől csapatukat már csak egy csúcs választja el. Klein Dáviddal beszélgettünk.

Nemrég a Fundokliában kirándultam, ahol rövid idő alatt legalább háromszor futottál el mellettem. Akkor jutott eszembe, hogy feltétlenül meginterjúvollak, hogyan tudja formában tartani magát egy expedíciós hegymászó a Kárpát-medencében?

Nehézség, hogy nem tudjuk, mikor és hova fogunk menni. Jelen pillanatban arra futja az erőnkből és motivációnkból, hogy általános állóképességi edzéseket tartsunk. Tovább nehezíti a helyzetet, hogy Suhajda Szilárd baráhttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpgat, mászótársamat néhány nappal ezelőtt régóta rendetlenkedő vállproblémája miatt megműtötték. Nem tudjuk, milyen gyorsan fog regenerálódni és persze azt sem, valójában mire készülünk.

Autentikus a Fundokliában hegymászásra készülni?

Nem. De az állóképességnek jót tesz a futás. Amikor éppen nem vagyok lusta, vagy nem csábít el a sziklamászás, akkor futok, mobilizálok és funkcionális erőfejlesztést végzek. A mostani – átmeneti, bizonytalan – időszakban heti hatszor futok. Ötször 11 kilométert – ennyire jön ki, ha a kaputól indulva négy kört futok a Fundokliában – és egyszer egy félmaratont. (Az utóbbit rendszerint a gáton, mivel a Fundokliában már túl sok lenne a körismétlés.) Az, hogy a szépséges Fundokliában futhatok, inkább csak a lelkemnek tesz jót, mert egyébként ugyanolyan hatékony lenne máshol, valami unalmasabb helyen futni. De hiszem, hogy a lelki élmény is fontos. Ez most jó a szinten tartásra, aztán majd kiderül, mikor és hova mehetünk. Van rá halvány esély, hogy ősszel elmehetünk vagy elmehetek valahová a nagy hegyek közé.

Mennyire ideális az őszi mászás? Ha jól tudom, a főszezonba éppen közbeszólt a járvány. A legutóbbi terveitek szerint áprilisban mentetek volna a 8462 méter magas Makalura.

Amit mi Európában Himalájának hívunk, az a Karakurum, Hindukush és Himalája hegységek torlódása. Előbbiben van egy nyári, utóbbiban egy tavaszi és egy őszi szezon, de ha őrült az ember, akár téli expedícióra is vállalkozhat. Volt erre is példa: 2012-2013-ban télen próbálkoztunk a Nanga Parbattal. (Ács Zoltánnal és az amerikai Ian Overtonnal, de Zoltán és Ian betegsége miatt a csapat végül nem tudta folytatni a mászást – a szerző). Szóval az őszi szezon egyáltalán nem rossz választás, a Manaszlut például ősszel másztam meg. A kérdés, hogy Nepál készen áll-e a külföldiek fogadására és ad-e ki mászóengedélyeket.

Nem gondolkodtál el azon, hogy a hegymászás többi szakágára is annyi figyelmet fordíts, mint az expedíciósra?

Nekem folyamatosan és legalább annyi izgalmas célom van az alpinmászásban, mint amennyi az expedíciósban. A különbség annyi, hogy az expedíciós mászás költséges dolog, ezért ezt el kell mondanunk másoknak: megjelenést kell biztosítanunk az expedíció partnereinek. Ahhoz, hogy elmenjünk a Magas Tátrába, nem kellenek partnerek, ezért nem is beszélek róla. Ha tehetném, az expedíciózásról sem beszélnék, de azt nem tehetem meg. Számomra szép és izgalmas kaland az is, amikor a Mátrában sziklát mászom, az lesz, ha egy hét múlva a barátnőmmel kiszabadulunk végre az Alpokba, és persze sokat jelentenek és sokat adnak az igazán nagy hegyek is.

Eddig tizenkilenc expedíciód volt a Himalájában, de csak négy lett sikeres. Sokszor vissza kellett fordulnod, nem voltak megfelelőek a körülmények. Hogyan éled meg, hogy tizenötször nem sikerült feljutni a csúcsra?

Két paramétert mérlegelek: az első, hogy a sikerek hogyan aránylanak a próbálkozásokhoz. Ha ezt a százalékot vesszük, akkor nagyjából a középmezőnyben vagyok a magyar expedíciós hegymászásban. Örülnék, ha javulna ez az arány, de felesleges kockázatot nem vállalok. Ha viszont azt nézzük, mit eredményeztek ezek a próbálkozások, akkor négy oxigénpalack nélküli nyolcezrest kapok, amiből kettőt első magyar megmászás volt. A négy közül az egyik „Himalájai 3LEG” volt: az Annapurna a legveszélyesebb nyolcezres (az Everest a legmagasabb, a K2 a legtechnikásabb csúcs – a szerző). Fontos számomra az is, hogy felelősen mászom – élek – és ezt közvetítem mások felé is: a hegymászás nem szabad, hogy versenyfutássá fajuljon a halállal. Elégedettséggel tölt el az a stratégia, amit követek. A kudarcaim között pedig legalább annyi szívemnek kedves van, mint a sikereim között. Ilyen mondjuk az Everest keleti fala, vagy a téli Nanga Parbat próbálkozásunk. Ilyen volt az is, amikor a Broad Peak első magyar megmászását teljesítő csapatot vezettem 2000-ben, vagy a tavalyi K2 expedíció, amikor Szilárd baráhttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg első magyarként érte el – palack nélkül – ennek a csodás hegynek a legmagasabb pontját. Eszembe nem jutna ezekre az expedíciókra kudarcként gondolni. Keserédes emlék a 2014-es befejezetlen Everest-mászásom. A szinte karnyújtásnyira felettem magasodó csúcs emléke hiányérzettel tölt el, de tudom, hogy szép, kemény mászás során jutottam el 8700 méterig, palack nélkül, ami az eddigi legjobb eredményem.

Mennyire változtatott meg korábbi mászótársad, Várkonyi László 2010-es halála?

Konyival tíz éven keresztül másztunk együtt, nagyon kedves baráhttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg volt. Azt hiszem, a feldolgozás folyamata akkor fejeződött be, amikor elkezdtem észrevenni, hogy olyan megoldásokat építek a saját mászásomba, amiket vagy tőle lestem el, vagy együtt fejlesztettük ki. Aki ő volt, az beépült a hegymászásomba.

Suhajda Szilárd mennyire lett Várkonyi „utódja”?

Amikor Konyi halála után hazajöttem az expedícióról, nem tudtam, mennyire meg vagyok zakkanva, de utólag elmondhahttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg, hogy eléggé. Nem nagyon tudtam, mit kezdjek magammal. Végül elkezdtem lejárni a mászóklubba, aminek nagyon tisztelem az eszméjét, de én nem vagyok annyira közösségi lény és nem tudok olyan könnyen feloldódni. Volt egy néhány éves időszak, ami olyan volt, mint az „újra randizom” időszak lehet a válás után. Fantasztikus embereket ismertem meg, nagyon szépeket másztunk a Tátrában, itt, ott, amott, de egy ideig nem találtam meg azt a személyt, akivel mindenfajta mászást csinálhatnék. 2013-ban találkoztam Szilárddal, akivel 2016-ig, az első közös expedíciónkig tartott az ismerkedésünk. Nem helyettesíti Konyit. Ő Szilárd. Egy teljesen más személy és személyiség, akihez komoly barátság és szövetség fűz. Nagyon jólesett, hogy amikor a K2-n nekem egészségügyi okok miatt vissza kellett fordulnom, ő folyton többesszámban beszélt a csúcson forgatott videóüzenetekben az expedícióról és az elért eredményről. Ez sokat jelentett nekem.

A mászás olyan adrenalinlöketet ad, mint az extrém sportok?

Szerintem a filmek miatt van egy fals imázs az expedíciós mászással kapcsolatban, mert egy két és fél hónapos expedíció harminc percesre vágásánál az marad meg, amikor történik valami. Miközben az expedíció során az idő kilencven százalékában nem történik semmi. Várok az engedélyre, a cargora, arra, hogy a folyó lejjebb apadjon. Várok, hogy az alaptáborba megérkezzen a felszerelés, az időjárási ablakra vagy arra, hogy a sátorban a lábasomban megolvadjon a hó. Aki nem tud a fenekén ülni, türelmesen várni és közben megőrizni a józan eszét, cselekvő- és állóképességét, az nem lesz jó expedíciós mászó. A járvány alatt is sokan kérdezték, hogy bírjuk. Mondtuk, hogy pont azért könnyebb nekünk, mert expedíciós hegymászók vagyunk: ez a műfaj arról is szól, hogy elfogadom, a környezetem nálam nagyobb és erősebb, nem legyőzhető. Ebben a válságban is valami ilyesmit kellett csinálni: megértjük a helyzetet és türelmesen kivárjuk azt a pillanatot, amikor megint el lehet menni ide vagy oda.

De azért van olyan pillanata az expedíciós mászásnak is, amikor dolgozik benned az adrenalin, nem?

Van olyan is. Sokféle attitűd kell a hegymászáshoz és kell hozzá az a képesség is, hogy tudjam, mikor melyiket kell elővenni. Eljön az a pillanat, amikor nagyon mélyre kell nyúlnom, előszedni a makacsságot és a kitartást, megfeszülni és harcolni, mindenáron. És eljön az a pillanat is, amikor átbillen valami a fejemben, amikor olyan erős vonzerőt jelent a csúcs, ami felülírja a józan ítélőképességemet. Ilyenkor ahhoz kell tudás, akarat és tapasztalat, hogy ne menj tovább. Néha pedig türelemre van szükségünk: várjuk a lehetőséget.

De akkor hogyan tovább? Ősszel irány a Makalu?

Két célról szoktunk beszélni. Az egyik a magyar hegymászó közösség célja: a Himalája Koronája, ez a tizennégy nyolcezres csúcs teljesítése. Erőss Zsolt felülmúlhatatlant alkotott. 2013-as halála óta két első magyar mászás volt, az Annapurna és a K2. Büszkén mondom, hogy ezt a két mászást az Eseményhorizont csapata teljesítette. A mi személyesebb küldetésünk a „Himalájai 3LEG”.

Ebből már csak az Everest hiányzik.

Szilárddal már akkor kimondtuk, célunk, hogy visszatérjünk az Everestre, amikor lejött a K2-ről. Azt is kimondtuk, hogy nem vágunk neki rögtön, a 2020-as tavaszi szezonban. Szerettünk volna méltó módon felkészülni a feladatra, és az őszi hazaérkezés után erre nem lett volna elegendő időnk. A Makalura 2020 tavaszán pont ezért mentünk volna: hogy ott mindent kipróbáljunk, amit egy évvel később az Everesten használunk. A Makalu most kútba esett, de továbbra is az a középhosszú távú célunk, hogy visszamenjünk az Everestre és oxigénpalack nélkül megmásszuk. Szilárdnak ehhez már csak 239, nekem 150 vertikális méter hiányzik. És rengeteg munka…