Alkalmi piacozó lévén, nem korán indultam, bevallom, elmúlt már 10 is. A bejáratnál a belépőt fogadó tumultus mutatja, hogy a grillcsirkésnek hőségben-fagyban nagy a forgalma. Bár kollégám, Madár Tamás jó hírét keltette a lángososnak, nála épp nem volt nagy sor. Tán mert már valahol félúton tartott az idő a reggeli- illetve az ebéd között. Ami persze a csirkére is vonatkozhatna, de úgy látszik, grilltime bármikor lehet.

A világ legjobb disznóságait árusító Zoli hentes előtt sincs az a sor, mint télen szokott ilyenkor. Bár szalonnát, füstölt finomságokat több helyen is árulnak – tekintettel a közelgő lecsószezonra -, opálos, csöpögésközeli állapotuk mutatja, hogy nem ez az a forró szombat délelőtt az, amikor a legjobban érzik magukat.

Nem úgy, mint a kenyér, és a sok mosolygó gyümölcs és zöldség.

A kifutóban levő cseresznyétől az éppen érésnek indult nektarinig sokféle a választék, és az átlagos zöldségboltoknál sokkal barátibbak az árak. Idén, amikor az Elvira majorban 1500 volt a cseresznye, a piaci 1600 nem is rossz. Az Elvira 1000 forintos sárgabarackjával is versenyképes az itteni nektarin ugyanannyiért. Az uborka 6-700, a paprika 1000-1200, a paradicsom 1000-1600 között van. A háborús inflációt még leginkább a padlizsán és a cukkini volt képes arcon röhögni, veszek is mindegyikből (650-ért kilóját). Kenyérre ugyan épp semmi szükségünk nem volt, de ki tudna ellenállni egy tekintélyes taréjával büszkélkedő kovászos barna kézműves kenyérnek?

A kenyér aztán átszakította az önmegtartóztatás gátját: vettem még két paradicsompalántát (a többi húsz mellé), mert Gyuri bácsi szerint 60-80 dekás parikat fog nekem teremni. Vettem egy könyvet, melyet speciálisan olvasni nem szerető gyerekeknek írt a szerzője, és vicces. A fogadott unokám, akinek szántam, ugyan még csak egy év múlva megy iskolába, de ahogy elnézem, nem épp az olvasás fogja lekötni. (Csak el ne felejtsem majd odaadni neki egy év múlva.) És vettem egy rézplasztikát egy nagybajszú, bő subás öregemberről, mert szép erdélyi munka, de főként, mert kedves volt Ildikó, az eladója.

Eredetileg mellette, az emeletes-kalapos árusnál akartam körülnézni, akinél épp egy retró szalagos magnóra alkudott egy fiatal pár. Gondoltam, hátha engedi, hogy lefényképezzem a szép kalapjában. A társa (főnöke?), a kisebb kalapos, amikor megtudta, hogy az ÉrdMostra kerül a fotó, csóválni és dünnyögni kezdett, hogy na hát az Érdi Újság is megéri a pénzét… Abban sincs sok igazság.

Amire mondtam, hogy itt a nagy lehetőség, mondja el az igazat, isten bizony megírom. De csak dünnyögött tovább, amitől viszont a szomszéd asztalnál levő asszonynak jött meg a beszélő kedve:

– Persze, hát itt minden a lehető legjobb ebben az országban. Főleg a nyugdíjasoknak! – amire meg kellett kérdeznem, hogy ezt komolyan mondja-e.

– Hát ő így gondolja! – mutat a kisebb kalaposra. – De hát én a 90 ezres nyugdíjamból hogyan éljek meg!? Sajnos annyira nincsenek vevőim, hogy amit megkeresek, kifizetem a helypénzre. Az előbb is nézegettek itt nálam egy gyerekkönyvet, és nem vitték el nyolcszázért. De hát mit lehet ma nyolcszázért kapni?

– A fiatalok sokkal okosabbak már – szólalt meg mégis a kiskalapos. – Azok nem vesznek már használt vackokat. Én se vennék föl olyan ruhát, amit más hordott. Az igénytelenség!

– De hát maga is használt cuccokat árul, nem? – nézek rá csodálkozva. – Amúgy rajtam is csupa turkálós ruha van.

Ezzel – úgy tűnt – kívül is rekesztettem magam az emberszámba vehetők körén, de legalább a nagykalapos – aki meg sem szólalt a nagy vita közepette – megengedte, hogy lefényképezzem.

Ildikót viszont sikerült fölpaprikáznia a kiskalaposnak.

– Én tehetek arról, hogy kénytelen vagyok eladogatni az Erdélyből örökölt holmimat?! Az a baj – és ezt mindenképpen írja meg! -, hogy ide óránként jön a busz, és akinek nincs autója, az el se indul. Hétköznapokon félóránként jár a busz, nem tudom, mért nem lehetne ugyanígy szombaton is, legalább délelőtt.

Erre a kiskalaposnak is föltámadt a beszédes kedve:

– Na, most mondja meg, mért nem intézi ezt el a polgármester. Bezzeg arra volt gondja, hogy… Tudja melyik utcában lakik? Na, azt mindjárt leaszfaltozták, mikor ideköltözött.

Az az utca addigra már rég le volt aszfaltozva, jegyeztem meg, de a tények láthatóan nem érdekelték, csak mondta a magáét:

– A választás előtt a csatornapénzeket is megígérte, hogy visszaadja, és hát hol a pénz?! Az utakon meg nem lehet közlekedni, csak harminccal. Hát akkor meg mire vannak?! Szokott maga Érden közlekedni?

Mondom, szoktam, most is itt vagyok, méghozzá biciklivel. A sebességkorlátozás pedig sok helyen a gyalogosok biztonságát szolgálja. De erre csak legyintett.

– Na hát én meg azt mondom – szólalt meg erre az asszony -, hogy nagyon is jó polgármester a Csőzik úr, törődik a nyugdíjasokkal! Tagja vagyok nyugdíjas klubnak, meg a kertbarátok körének is, és sokat tesz értünk. Nemrég osztottak palántákat is a város vezetői.

– Akkor maguk itt jól elvitatkozgatnak, addig is telik az idő – próbálkoztam oldani a feszültséget, de a hangulat jeges maradt, az árnyék nélküli tér viszont tűzforró. Úgyhogy kifizettem az asszonynak a vásárfiát, és sürgősen árnyék után néztem. Piaci léptékkel nézve nagyon késő volt már.

– Kedveském vegyen szép csipkés függönyt – szólított meg egy asszony. Szemben bútorárus cigányok beszélgettek a fedett szalonban, amit berendeztek maguknak a piac közepén. Az asszonyok közben a gyerekek után szaladgáltak, akik édességért nyaggatták őket.

Gyorsan megvettem az egyetlen dolgot, amire tényleg szükségem volt – valamilyen kötöző anyag a paradicsom tövekhez – és kifelé indultam. A grillcsirkés ma is jó üzletet csinált, állapítottam meg, és megkérdeztem a kézműveskenyér-árustól, milyen napja volt.

– Nem panaszkodhatok. De azért volt már jobb is. Reggel azért jöttek szépen…