A Hagyományok Házában minden a bukovinai székelyekről szólt szombaton. Délelőtt a „mesesutuban” várták elsősorban a kisebbeket. A sut a parasztházban a kemence és a fal között levő szűköcske hely volt, itt tanyáztak vagy aludtak a kisgyerekek, és ide kucorogva hallgatták esténként szüleik, nagyszüleik meséjét. A bukovinaiak által sutunak hívott kuckók és a mesemondás hangulatát, ízeit idézték fel szombaton délelőtt a Hagyományok Házában, ahol meg lehetett hallgatni néhány bukovinai népmesétl, Fábián Éva mesemondó és népdalénekes, valamint a Katyika és Matyika Népmesemondó Verseny egyik első helyezettje, az Érdligeti Általános Iskola 2/c-s tanulója, Jakab-Aponyi Zonga előadásában. A népmesék közötti szünetekben a Csurgó együttes húzta a talp alá valót, és Kertész Hanga és Jakab Tamás bukovinai hagyományőrzők tanítottak a kicsiknek és nagyoknak bukovinai székely néptánclépéseket. A sutuban arra is nyílt lehetőség, hogy Borbényi Éva kézműves irányításával kipróbálhassák a szövést az igazi parasztszövőszék kicsinyített másán, szalagszövő szádfán, sőt, azt is el lehetett sajátítani, hogyan lehet az ember lánya igazán körmönfont.
Volt még itt könyvvásár és fotókiállítás, délután nagyszabású gála, ahol többek között Kóka Rozália és az Érdi Bukovinai Székely Népdalkör is fellépett, majd az estét székely fonóval és fergeteges táncházzal zárták.
Mindezzel arra emlékeztek, hogy hetvenöt éve érkeztek haza, Magyarországra a bukovinai székelyek, hosszú, tragédiákkal és veszteségekkel teli útjuk ötödik, és végső állomásaként. A bukovinai székelyek szövevényes és kiűzetésekkel, menekülésekkel teli útjaikról Kóka Rozália, a Népművészet Mestere és a program fő szervezője mesélt lapunknak, aki akkor még csak egyéves kislány volt, de azt mondja, annyiszor hallotta a történteket, hogy szinte ő maga is úgy érzi, szereplője és tanúja volt mindnek.
– 1764 vízkeresztjén az osztrákok lemészárolták az ellenük lázadó székely határőröket, mert nem akartak osztrák fennhatóság alatt, osztrák seregben szolgálni. Ez volt a köznyelvben a madéfalvi veszedelem, amiben 2-300 ember halt meg egyetlen éjszaka. Porig égett az egész falu, majd az éjszakát követően több mint tízezren menekültek a nagy erdélyi télben Moldvába. Eltelt tíz esztendő, amikor Mária Terézia megszerezte Bukovina tarhttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpgányát, ahol éppen véget ért az osztrák-török háború. A földek műveletlenül álltak, gróf Hadikfalvi András segítségével -, aki nagyon jó barátságban állt II. Józseffel,- ide telepítették le tizenvalahány másik népcsoporttal együtt a székely menekülteket. Beszédes nevű falvakat hoztak itt létre: Istensegíts és Fogadjisten néven, később Hadikfalva és Andrásfalva, Józseffalva. Templomok, iskolák épültek, erőteljes letelepedés indult itt meg. Teltek az évtizedek, és a virágzó közösségeknek egyik nagy nehézsége abból származott, hogy az öröklési rendben a földterületek, amiket kaptak letelepedéskor, elaprozódtak, annyira, hogy sok embernek még házhelynyi területe sem volt. Így hát sokan elmentek Moldvába, és ott a nagy gazdaságok földjein dolgoztak.
– A Bukovinából való eljövetelnek több lépcsője volt. 1880-ra szegényedett el annyira a közösség, hogy nagy hazafias fellendülésből megszervezték az aldunai telepítést. Jókai Mór az újságjában, a Honban gyűjtött 100 ezer forintot, és keresett támogatókat is a cél érdekében. 1883 májusában 4000 székely vándorolt az Al-Duna partjára, Belgrád környékére, ahol rettenetes természeti viszonyok fogadták őket. Nagy kínkeservvel felépítették Székelykevét, amit már az első jeges árvíz elvitt. 1905-ben sokan elindultak Kanadába, majd az első világháborúban tizennyolcszor cserélt gazdát Bukovina. A tarhttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpgány végül román fennhatóság alá került. A románok akik azzal kezdték, hogy elégették a magyar tankönyveket, és elüldözték a magyar tanítókat. A magyar szó teljesen a templomba szorult. A magyarságot ellehetetlenítették. Dr. Németh Kálmán volt az végül, aki megszervezte a hazatelepítést. Ha az ember józan ésszel elgondolja, teljesen képtelen ötlet volt hazatelepíteni 15 ezer embert 1500 km távolságból. 1941-ben megindították a románokkal egyetértésben a hazatelepítést. 13500 bukovinai székely és 1000 moldvai csángó telepedett le Bácskában, ahonnan korábban elűzték a dobrovoljácokat, akik az 1. világháború után kaptak területeket a magyar földbirtokosok uradalmaiból. 1944. október 6-án hangzott el az első rádióüzenet, hogy meneküljenek onnan a székelyek a szerb partizáncsapatok előretörése miatt. Az öt falu népe 39 faluba volt szétszórva Szabadkától Újvidékig, és leszakadt egy csoport, akiket elfogtak a partizánok. 42 ember veszett végleg oda, akik 40 özvegyet és 120 árvát hagytak maguk után. Úgyhogy tragikus volt az utunk, de örömteli a megérkezésünk, hogy ötödik állomásunkon, a szép magyar hazában már – remélem, végleg – letelepedhettünk.
