Érd történelme a kastély árnyékában íródott, amely ott magasodott Ófalu felett, rajta tartotta vigyázó szemeit a lábai előtt elterülő településen. A hosszú évszázadok alatt folyamatosan épült, birtokosai vigyázták, alakították, jelképe volt e kicsiny Duna-parti községnek.
Az ilyen épületek sok helyen kiállják az idő próbáját, Érden sajnos ez másképp alakult: a történelem viharaiban megtépázott kastély végül az emberi nemtörődömségnek esett áldozatul az 1970-es évek elején.
Azokat, akik még látták, netán jártak a falai között, mind megérintette a múlt, amelyet Európa legnagyobb faluja sokáig rejtegetett. Közülük néhányan kutatni kezdték településünk történetét, amelynek köszönhetően oly sokat tudunk annak ellenére, hogy tárgyi emlékek nem igazán maradtak ránk őseink múltjából.
Kerékgyártó Imréné (1924-2008) érdi pedagógus egyike volt azoknak, akik nyitott könyvként tekintettek Érdre, hajtotta a kíváncsiság, hogy vajon mit tartalmaznak az évszázadok alatt írt fejezetek. Sokoldalú ember volt: tanító, műfordító, helytörténész, aki felfigyelt a helyi közösségek által képviselt értékekre, hogy feltárja az itt élő németek és délszlávok sorsának alakulását, a történelem hétköznapjainak titkait.
Több kötete is megjelent, amely szinte egytől egyig Érdről, a település múltjáról szól. Egyik ilyen írása a Kastély árnyékában című kötet, amelyből részletesebb képet kaphatunk a város életének alakulásáról a római kortól kezdve egészen a XX. század közepéig, továbbá olyan személyiségeket ismerhet meg az olvasó, akik sokat tettek Érdért, netán sorsuk, munkásságuk miatt sokan ismerték őket. A Karsch Manfréd grafikáival illusztrált ismeretterjesztő füzetecske először „végigszalad” Érd múltján, amely során a XX. századi település már a személyes élményekből köszön vissza.
Kerékgyártó Imréné így írt a gyerekkori érdi emlékekről:
Gyermekkoromban Ófaluban éltem, e hangulatos Duna-menti településen. Házunk közvetlenül az iskola komor, szürke épülete mellett volt, ebben végeztem el a négy elemi osztályt. Mögöttünk húzódott a Zbeg kis házaival, melyeknek apró ablakai csillagként ragyogtak a téli éjszakákban. Felettünk magaslott a történelmi nevezetességű kastély, büszkén uralva a vidéket.
A hozzáfűződő Szapáry-mondát már az iskolában hallottam Müller János (Miklósi) igazgató bácsitól, s a nemes gróf megható történetét igaznak véltem. Elképzeltem, hogyan szántja a ,,hős” ekébe fogva a hegyoldalt a gonosz Hamzsa bég parancsára. Később, gimnazista koromban bejuthattam a számomra titokzatos épületbe, ahol útban Mohács felé II. Lajos királyunk is megszállt.
A negyvenes évekig vizitációs apácák laktak a kastélyban és nyaranta nyelveket tanítottak. Én is a növendékük lehettem a bentlakó budapesti lányok mellett. Megilletődve járkáltam a széles, hűvös folyosókon, az oszlopos timpanonban végződő előcsarnokból elnéztem a Bara Tétényig nyúló síkságát, a Beliczay-szigetet a kis erdejével, távolabb a Duna ezüst csíkját. Az apácák távozása után hétvégeken láthattam a KALOT gazdaifjainak vérbő előadásait; Arany balladáinak dramatizált változatát. Ugrin József és Farkas György lelkes szervezése folytán az érdi népfőiskola falusi legények továbbképzésének – kulturális, gazdasági, nemzetpolitikai programjával – a mozgalom legfőbb szellemi műhelye lett.
Sok érdeklődőt vonzott, miniszterek – Teleki Pál, Bárdossy László – is ellátogattak és előadást is tartottak a KALOT-ban. Gazdag múltú lakóhelyemen – történelmi emlékek sokasága vett körül… Otthonosan sétáltam a római úton, játszottam a hódoltság idejéből fennmaradt török minaret körül, s hallgattam a sok viszontagságot átélt, régi templomban a fejkendős rác öregasszonyok zsolozsmaszerű litániáját. Ma is fülembe csengenek szavaik: ,,Pomiluj nás.”
Nyaranta a ,,Sziget orrán” fürödtem húgommal a Duna frissítő vizében, csónakáztam a folyón. Csak este indultam haza, amikor a gulya már elvonult a legelőről. Ha visszagondolok az idillikus képre, Babits sorai jutnak eszembe, melyek híven kifejezik a falusi est hangulatát. ,,Kékek az alkonyi dombok, elülnek a szürke galambok, hallgat az esteli táj, ballag a kései nyáj.”
Nekünk is voltak teheneink, nappal a Barában legeltek és lovaink az istállóban abrakot ropogtattak… Nagyapám gazdálkodott néhány hold földön. Alaposan megrakott szekéren hordta haza a kocsissal a mezőről a takarmányt az állatoknak. Ha behunyom a szemem és visszagondolok a múltra, ma is orromban érzem a széna illatát. A disznóólban süldő malacok cseperedtek, akkoriban a mangalicát tenyésztették. A baromfiudvar a nagyanyám birodalma volt. Ő gondoskodott az örökké éhesen hápogó, hangosan követelődző kacsákról, etette a kukoricadarával kevert, összevágott répalevelekkel őket. A répalevél aprításában nekünk gyerekeknek kellett segédkeznünk.
A szemétdombon tyúkok kapargáltak, tojásokkal hálálták meg gondos ellátásukat. Esténként a Bara felől a nyitott ablakon át beáramló békakoncert hangjaira aludtam el, reggelente kakaskukorékolásra ébredtem. Jó volt falun gyermeknek lenni, ebben a színes, természetközeli világban, ahol örömöt jelentett egy kiscsikó, vagy borjú születése. Persze a felnőttek nem éltek ilyen felhőtlenül. Nyomasztották őket mindennapi gondjaik: a pénztelenség, a megélhetés nehézségei, a háborúk.
Nagyapám nehéz földművelő munkája, apám sokrétű tevékenysége beárnyékolta éltünket. Apám tanító volt a faluban, de ezenkívül méhészkedett is, és vezette a Hangya, majd Hitelszövetkezetet. Értett a nép nyelvén. A lakosok hozzáfordultak ügyes-bajos dolgaikban, anyanyelvükön, horvátul, németül beszélt velük, akár az akkori plébános, Kudó József.
A főjegyző, a tanító, a pap, az orvos jelentették a falu intelligenciáját, ők vállaltak jelentős szerepet Érd fejlődésében is. Azokról szeretnék megemlékezni, akik személyes ismerőseim voltak és beírták nevüket lakóhelyünk múltjába. Igen színes a paletta. Már nincsenek az élők sorában, de emlékük él a várossá fejlődött Érd régi lakóinak tudatában.
Sorozatunk következő részében Jovicza Ignác tanárt, írót, helytörténészt mutatjuk be, munkássága a település történelmi ismeretanyagának máig fontos forrása.
Folytatjuk…
