Hogyan került Érdre?

Százhalombattán születtem 1925. október 11-én, a téglagyári gangos ház egyik szoba-konyhás lakásában. Ott laktunk kilencen, a szüleimmel és a hat testvéremmel. Az elemi iskola első három osztályát Battán jártam ki, aztán átköltöztünk Érdre a Szapáry utca egyik földbe vájt pincéjébe – ezeket a lakásokat putrinak hívták. Negyedikben már nem kaptam osztályzatot, mert szembetegség miatt sokat hiányoztam.

Vadász doktorhoz jártunk át Százhalombattára mindennap kezelésre. Voltam egy hónapig a Mária utcai szemklinikán is Budapesten, és a végén azt mondták anyámnak, hogy ekcémás a szemem, és olyan 18 éves korom körül magától meggyógyul. És hát igaza is lett, ha azt veszem, hogy három évig dolgoztam egy ukrajnai szénbányában, és a szememmel éppenséggel soha nem volt bajom.

Egy évvel később visszaköltöztünk Battára, ahol a téglagyárban kezdtem dolgozni tízévesen, hogy hozzájáruljak a családi költségvetéshez.

Nincs is több osztálya?

De igen, a felsőbb osztályokat később tudtam elvégezni, amikor a Gammába kerültem dolgozni Budapestre, a Fehérvári útra. A Gamma nagyon magas színvonalú gyár volt, gondoskodott arról, hogy képezze az embereket. Így munka mellett még középiskolába is jártam, a 4. számú Optikai és Finommechanikai Technikumba, amit a Gamma és a MOM szervezett.

A családja német eredetű? „Málenkij robotra” állítólag elsősorban a háborús bűnösnek kikiáltott svábokat vitték el.

Részben igen. Állítólag apám édesanyja, akit én nem ismertem, nem is tudott magyarul, csak németül. A Piszák név viszont állítólag török eredetű. Apám is tudott németül, így amikor a németek megszállták Érdet, és beszállásoltak hozzánk két tisztet, azokkal tudott beszélni. Amikor meg az oroszok jöttek be, azokkal is tudott beszélni, mivel tudott tótul. Apámat is elvitték az oroszok Dunaföldvárig, ott meg tudott szökni, és a Duna mellett hazajött. Én erről nem is tudtam, csak miután hazajöttem. A bátyám katona volt, így ő hadifogságba került. Én 1948 novemberében jöttem haza, ő egy évvel korábban.

Önt hogyan hurcolták el malenkij robotra?

A németek december 24-én elmenekültek Érdről. Én akkor éppen Pestről jöttem haza, leszálltam a tétényi villamosról, elmentem a mai Chinoin gyár felé – akkor vadásztölténygyár volt – és épp a portással beszélgettem, amikor éktelen ágyúzást hallottam. Futottam a vasúti töltés mentén, egészen a moziig, ahol egy barátom, Barna János volt a mindenes.

A tulajdonos, Jungmayer Lajos ugyanis Budapestre menekült, mert, ahogyan sokan mások, azt gondolta, oda az oroszok nem tudnak bejutni. Jungmayer úr tekintélyes érdi polgár volt, tisztelték, jó embernek tartották. Amikor elment, Barna Jánost bízta meg, hogy viselje gondját a mozinak. Alatta biztonságos pince volt, oda szállásoltuk el magunkat még egy másik barátommal.

János szülei a mai Riminyáki út felett laktak, és én is oda mentem, reggelig. Karácsony első napján aztán elmentünk Angyalosiékhoz a mai Felső utcába. Az udvarukban volt egy pumpás kút öntött vasból, egyszer csak bejött oda egy orosz katona, és a lova gyeplőjét a kúthoz kötötte. A ló olyat rántott, hogy eltört az öntött vas. A katona bejött, nem volt nála fegyver, és németül beszélt az Angyalosi nénivel, aki csak németül tudott, utána elköszönt, és elment. Akkor láttunk először orosz katonát.

A mozi alatti pincében aludtunk. Kétszer megpróbáltam hazajutni Ófaluba, másodszor egy orosz katonába futottam bele, aki két másik érdivel együtt fölkísért a Kálvária hegyre, ahol földmunkát kellett végeznünk. Volt ott egy hatalmas ágyú, amivel Budapestet lőtték az oroszok. A töltet olyan nehéz volt, hogy négy ember vitte. Adtak enni is, abból a vödörben főzött disznóból, amit ők is ettek, majd este hazaengedtek. Anyámékkal maradtam másnap délig, majd visszamentem a moziba. Akkor még nem sejtettem, hogy négy évig nem látom őket.

Kidobolták, hogy mindenkinek aki él és mozog, a vásártérre kell menni, de ezt én csak később tudtam meg. Barna János egyik nagybátyjának Szegeden volt likőrgyára és borospincéje, és az ottani pincemester a helyi orosz parancsnokságról kapott egy menlevelet, amivel el tudott jönni Érdig. Valószínűleg alaposan ellátta itókával az oroszokat. Megbeszéltük, hogy János helyett én megyek a rokonához Szegedre dolgozni, de előtte fölmegyünk Budapestre. Bíztunk a menlevélben. Diósdnál azonban megállított két orosz katona, és a régi községházába tereltek minket, ott volt egy tiszt és egy tolmács.

Ki kellett mindent rakni az asztalra, igazolvány, néhány családi fénykép és egy tiszta zsebkendő volt nálam. Az adataimat beírták egy füzetbe, utána kivittek bennünket az udvarra, ahol már voltak vagy húszan. Körbefogott minket négy fegyveres, és elhajtottak vissza Érdre. A temetőnél volt egy lapos tetejű épület, gunyhónak nevezték régen a szőlőskertekben, ahová be lehetett állni, ha jött a vihar. Ott pihentünk, és akinek kellett elvégezte a dolgát. Volt az oroszokkal egy ruszin, aki kiszúrta a bakancsomat. Életemben először volt olyan bakancsom, amit nem a bátyámtól örököltem. Levetette velem, én pedig egy zsidó embertől kaptam egy fekete lakkcipőt, benne volt még a kaptafa is, olyan új volt, de vagy két számmal kisebb a lábamnál. Úgyhogy egy idő után mezítláb mentem a fagyban-hóban.

Az ercsi cukorgyárnál pihentünk, reggel egy fél szelet kenyér és feketekávé volt az ellátmány, de mivel nem volt nálam edény, a kávéról le kellett mondanom. Elindultunk, a menet két oldalán fegyveresek kísértek minket. Gyönyörű reggel volt, a negyven centis hóról vakítóan verődött vissza a reggeli napsugár. Este valami magtárba tereltek minket, enni nem kaptunk, és hamarosan riadót fújtak, ugyanis a németek akkor indították az utolsó nagy támadást az oroszok ellen. Kihajtottak minket az éjszakába, az úttesten gépesített orosz alakulatok vonultak a németek elé.

Virradatra értünk Dunaföldvárra, ahol meg kellett várnunk, míg a felrobbantott hídon az utászok lehetővé tették az átkelést. Várakozás közben láttuk, ahogy az egyik kísérőnk agyonlőtt egy embert, akiről azt hitte, közülünk állt ki, valójában orosz katona volt. A túloldalon egy németet lőttek le, amikor a gémeskútból vizet akart húzni. Az ilyen és hasonló jelenetek elvették a kedvünket a szökés gondolatától.

A kalocsai püspökség tehenészetében végre kaptunk enni, én egy társam edényét kértem kölcsön. Később kukoricaföld mellett haladtunk el, ahol még maradt néhány cső a száron, kettőt eltettem, és azokat szopogattam a következő napokban, amikor már se inni, se enni nem kaptunk.

Már Baján jártunk, amikor szekér közeledett, rajta egy házaspár. A férfit leparancsolta az egyik kísérőnk, majd rácsapott a ló farára, hogy elhajtsa a síró asszonyt. A férj pedig jött velünk a nagy útra.

Baján megpróbáltam bejátszani, hogy hasmenésem van, hátha jobb ellátást kapok, de mivel a következő három napban egyszer adtak enni, visszasomfordáltam. Pár nap után vagonokba zsúfoltak minket és elvittek Temesvárra. Vizenyős területre építették a tábort, ahol elszállásoltak minket. A sár hamar leszedte a lakk félcipőt a lábamról. A latrina egy mély árok volt, ami fölött vékony deszkákat vetettek át. Aki megbillent, az belepottyant a trutymóba, és ott fulladt meg. Amikor elolvadt tavasszal a hó, itt egy kéz, ott egy láb…

Mikor került ki Oroszországba?

Nem tudom. Előbb még visszavittek minket Temesvárról Szegedre, ott elkaptam én is a flekktífuszt. A fegyelmezettségemnek köszönhettem, hogy túléltem: nem ittam egyszerre sok vizet, mindig csak egy-egy kortyot. Mert a víz viszi fölfele a lázat, és a láz megöli az embert. Szegedre 15 ezren jöttünk vissza, és először a Csillag börtönben helyeztek el minket. Az udvaron a betonra feküdtünk, amit vastagon bekentek klórmésszel, volt ott egy csap, arról lehetett inni.

Mivel nőtt a betegek száma, átvittek minket a finánclaktanyába. Itt sem volt orvos, rengetegen haltak meg. Akik megérték a reggelt, azok vitték le a pincébe a halottakat. Mint a fahasábokat, úgy raktuk őket egymásra. Innen az új szegedi repülőtérre telepítettek át minket, hogy távolabb legyünk a civilektől. Akkor már csak 6300-an voltunk.

Ide sok civil hozzátartozó is eljött, abban a reményben, hogy hírt kap az elhurcolt férjéről, apjáról, testvéréről. Utólag tudtam meg, hogy az egyik húgom is odajött, de mivel nem engedtek minket a kerítés közelébe, esélyünk sem volt, hogy megpillantsuk egymást. A repülőtéren nem maradtunk sokáig, bevagoníroztak minket és a romániai Konstancába szállítottak.

Voltak ott még más érdiek is?

Addigra én már minden ismerősömet szem elől veszítettem. Teherhajóval szállítottak át minket szovjet területre. Hogy merre jártunk, fogalmunk sem volt. Dolgoztunk kolhozban, ahol a gabonából tépkedtük ki a gazt, gátépítésen, ahol pajszerrel lazítottuk a földet, odébb talicskáztuk és farönkökkel döngöltük. A leghosszabb ideig szénbányákban dolgoztunk, ami embertelen volt. Az egyik helyen a félméteres szénréteget csak fekve lehetett fejteni, és ott engem fojtogató pánik fogott el. Szóltam a munkavezetőmnek, hogy én inkább öngyilkos leszek, de ide nem megyek le többet. Megértette, és onnantól csicskás lett belőlem: három magyar tiszt körletét kellett rendben tartanom. A nemzetközi egyezmények miatt ők rendkívüli elbánásban részesültek.

Aztán egy másik város szénbányájába kerültünk, és egy borzalmas cölöplágerben volt a hálóhelyünk, ahol patkányok szaladgáltak alattunk. Majd elterjedt a hír, hogy a lágert lebontják, és egy megüresedett laktanyában helyeznek el minket. Így is lett, és az előzőekhez képest főúri helyre kerültünk. Nemcsak központi fűtés volt, de még szabadtéri színpadot és virágágyást is építettek az udvarra.

Eleinte egy vasolvasztóban dolgoztunk, ahova bejárt egy civil asszony is, afféle mindenesnek. Egyszer megszólított, hogy hasonlítok a fiára, aki elesett a fronton, és amíg ott dolgoztunk, mindennap hozott ennivalót. Hálás szívvel gondolok rá.

Egy másik bányában a két földréteg közti szenet robbantással lazítottuk meg. Az én feladatom volt a robbantás előtti biztonsági ácsolás. Dolgoztam olyan tárna takarításán is, amelyet a menekülő németek berobbantottak, és víz alá került. Akkor már víz nem volt, de levegő is alig. Óriási ventillátorokat állítottak be, de az alig fújt be levegőt oda, ahol én dolgoztam. Ki-be kellett járnom, hogy kapjak levegőt. A műszak végén már jócskán a kijárat felé tartva vettem észre, hogy a kabátom lent maradt. Visszamentem, de a levegő nélküli járatban kialudt a petróleumlámpám. Vagy 600 métert a vaksötétben kellett megtennem, a csillét vontató kötelet tapogatva a lábammal.

Azt mondják, azok élik túl a rabságot, akikben nem hal el a remény. Akik biztosra veszik, hogy túl fogják élni. Volt valamilyen stratégiája?

Na, erre elmesélek valamit. 1947 végén még fizetést is kaptunk a bányában. Amikor megkaptam az elsőt, 147 rubelt, felkerestem a láger kantinját és elköltöttem az egészet. Egyszerre. Aztán bementem a barakkba és lefeküdtem. Nem gondoltam arra, hogy túlélem-e. Ez a kérdésére a válaszom. Nem törődtem azzal, hogy mi lesz, csak egyszer lakjak jól, ha itt halok is meg. Azt hiszem, bizonyos helyzetekben, amikor semmi nem utal rá, hogy meg lehet szabadulni, az ember képes elveszíteni a reményt, és csak hányódik egyik napról a másikra.

Azt is mondják, a közös sors összekovácsol. Tudták a lelket tartani egymásban?

Hát… Beszélgettünk. Orosz nem volt közöttünk, arról beszélgettünk, amiről akartunk. Mikor hazajöttem, a budafoki munkahelyemen azt hitték, hogy én, aki a nagy Szovjetunióból jöttem…, hogy nem is tudom, milyen dolgunk volt. Hogy mi ott tanultunk, vagy akármi…

Megtanult oroszul?

Nem kellett kint oroszul beszélni. Néhány szót.

Nem is gondolt a hazatérésre?

Általában nem, csak tettem, amit kellett. Időközönként pihenőnapot is kaptunk, olyankor jobban elkapott a kétségbeesés. Előttem van, ahogy álltam a szállásunkon, kinéztem az ablakon, és magamban énekeltem: „merre van a magyar hazám, merre sirat engem az édesanyám”. Ott fogadtam meg magamnak, hogyha hazamegyek, elveszem az első tisztességes, becsületes nőt feleségül. Így is lett, és nagy szerencsémre csodálatos feleséget találtam.

Hogyan ismerkedtek meg?

Amikor hazajöttem, kerestem a régi baráti köröket. A rendelőintézet mellett, ahol most egy kétemeletes lakóház épül, a háború előtt a katolikus kör székhelye volt. Oda jártunk, és egy színdarabra készültünk. A szemközti kovácsműhelyben szoktuk tartani az olvasópróbát. Ott ismerkedtem meg Évával. A kovácsmesternek, Dudás Lajosnak volt egy húga, aki nagyon fenn hordta az orrát, és amikor megkínáltam cukorral, elhárította. A későbbi nejem viszont elfogadta. Így kezdődött. Két évig udvaroltam, és ha azt is beleszámolom, összesen 66 évet éltünk együtt.

Lehetett levelet írni az otthoniaknak?

Igen. A tábor politikai tisztje szorgalmazta is. Ő tartotta a kapcsolatot néhány kiválasztott hadifogollyal, akiken keresztül eljutottak hozzánk hírek. Egyszer odajön, és kérdezte tőlem, hogy én miért nem írok levelet haza. Azért, mondtam neki, mert nem tudom, hogy haza fogok-e menni. Ha igen, annál nagyobb lesz az öröm. Ha nem, akkor meg előbb elfelejtenek, ha nem írok haza. Aztán végül kénytelem voltam írni ’47-ben. Egy év múlva pedig elengedtek minket.

Miért épp akkor?

Az ENSZ szorgalmazta, hogy a Szovjetunió engedje szabadon az elhurcoltakat, de mi nem tudtuk elhinni, hogy hazamehetünk. Egyszer csak jött a hír, hogy holnap indulunk. Én éppen éjszakás műszakban voltam, azt még le kellett tölteni, és délelőtt vagoníroztak be minket. Annyiból rendesek voltak, hogy két havi bérünket odaadták. Akinek nem kellett éjjel dolgozni, annak volt ideje bevásárolni, kikísérték a bazárba. Én akkor is azt mondtam, nem megyek sehova, és meghívtam mindenkit, aki ott volt, igyatok-egyetek, én fizetek. Magammal szúrtam ki, mert a szakácsok berúgtak, mint a disznók, főzni sem tudtak, és a hazafelé útra még kenyerem sem volt. Azt mondtam magamban, ha hazamegyek, akkor lesz. Ha nem, ha ott is olyan rossz, mint itt, akkor meg úgyis mindegy.

Milyen volt itthon a fogadtatás?

Akkor még Ófaluban laktunk. Leszálltam az éjféli vonatról és haza gyalogoltam. Kopogok, és anyám kiszólt, hogy „ki az?” Én vagyok, mondtam. „Ki az az én?” És akkor fölgyújtották a villanyt, mindenki felébredt, és hát lett sírás, nevetés. Megpróbáltatás volt a nagy örömöt túlélni.

Egy ilyen múlttal hogyan lett később pártitkár? Azokat kellett dicsőítenie, akik ezt tették Önnel.

Úgy, hogy tanácstag voltam, méghozzá elég aktív. Ezért a nyugdíjba készülő párttitkár megkeresett, hogy volna-e kedvem a helyébe lépni. Akkor még a Gammában dolgoztam csoportvezetőként. Különböző szakmájú, gépen dolgozó emberek tartoztak hozzám. Szerettem a munkát, de katasztrofális volt a mindennapos bejárás. Érdről Albertfalváig a vasúti kocsi lépcsőjén kapaszkodva kellett utazni, télen-nyáron. Meg akartam szabadulni a bejárástól, ezért elfogadtam az ajánlatot. 1971. május 1-től Érd várossá nyilvánításáig voltam a község párttitkára. Nem akartam én ezt csinálni, de igyekeztem tisztességesnek lenni. Még a rokonaimnak se kedveztem soha.

A Gammában volt egy doktornő, akinek a kedvesét bebörtönözték az 1956-os események miatt, ő is ezt kérdezte tőlem: „Ezek elhurcolták, és most meg a szekerüket tolja?!” Hát nem! A körülmények hozzák, vagy a helyzet kényszeríti ki az ilyen döntéseket, mert meg akar élni az ember. És hogy az jó vagy rossz döntés…?! Az biztos, hogy én nem ártottam senkinek. A természetem sem olyan. Én nem is tudom, mi az, hogy haragudni, gyűlölni.

Aztán Cservenka Ferencné megyei párttitkár, Gödöllő országgyűlési képviselője idehozott valakit, aki akkor végzett a pártiskolában. Még házat is építettek neki a Kutyavári úton. Engem pedig menesztettek. Felajánlották, hogy legyek a Hazafias Népfront titkára, amit elfogadtam. Alighanem megviselt ez a dolog, mert infarktust kaptam.

Legtöbbet a kórustagokkal barátkoztam, akikkel több mint 35 évig énekeltem együtt. Sajnos a legtöbbjük már meghalt. Én meg itt vagyok. Sokszor, ahogy lefekszem, viszem magammal a nejem képét a párnám alá. Mondom neki: „Miért mentél el?! Miért nem vittél magaddal?!” Rossz egyedül.

Azért úgy látom, most is tele van tetterővel, életörömmel. Van hite, ami átsegíti a nehézségeken?

Nincs. Az a pap, aki hittanra tanított Százhalombattán, nem hozta közelebb hozzám a hitet. A szentek nehezen maradtak meg a fejemben, ezért gyakran kaptam a nádpálcájával. Így nem lettem templomba járó. Egyedül a katolikus körbe mentem, annak is volt énekkara, abban is énekeltem, meg a Minaret férfikarban. A kórusban éneklés volt mindig a nagy örömöm.