Akárhogyan is, az év kevés szabad napjait éljük most meg, legalább a déli, kora délutáni órákat töltsük a szabadban. Nem kell messzire menni, hiszen nekünk itt Érden olyan csodás Dunapart és dunai látvány adott, amilyenért másoknak a Pilis valamelyik csúcsát kell megmászniuk. A legkedvesebb túrámra invitálom az Érdmost olvasóit.

Az 5 kilométeres séta ideális kezdőpontja a Téglagyári Megálló, vagyis a hajdani téglagyár helyén elterülő tisztás a Molnár utca végén. Ide ki lehet sétálni a buszmegállóból, vagy le lehet tenni az autót. Érdemes legalább egy túrabottal elindulni, mert stabilitást ad a sáros szakaszokon. És persze kutyával, hogy neki is jó legyen.

Százhalombattára fogunk átsétálni közvetlenül a Duna partján, amire a mostani alacsony vízállás lehetőséget kínál. Az ösvény jól járható, kivehető, bár jelzés nem mutatja az irányt, a folyó vezet minket.

Ritka az olyan gyönyörű ártéri erdőrészlet, amilyen utunk első néhány méterét megtéve egy teknőbe érve fogad minket. Az öreg fák itt állva halnak meg, majd egy-egy elöntést követően egymásra dőlnek, és ott maradnak, míg a férgek, rovarok, madarak fel nem dolgozzák vastag törzsüket és a föld vissza nem fogadja őket. Amikor kellően fagyott illetve száraz a föld, ez a teknő ideális hely egy jó családi bújócskázásra.

Hamarosan kagylós, sólyás részhez érünk, itt általában találunk néhány horgászt, akik combközépig a vízbe gázolva eledelt szórnak a halaknak. Ők általában magukkal viszik, amit hoztak, tegyünk mi is így. (A nagyon jótét lelkek szatyrokkal járnak a parton, és fölszedik mások elhajigált sörös, üdítős palackjait.)

A kagylós részen túl helyenként csúszós, ragacsos agyagos lesz a talaj, jól jön tehát a bot. Ahol a fák gyökerei közt kellene bukdácsolnunk, ott válasszuk inkább a magasabban húzódó ösvényt. Jókora uszadékfák mellett haladunk el, ki tudja honnan sodorta ide és rakta le a legutóbbi árvíz. Elmegyünk az érdi kincs lelőhelye mellett is, ezt az Éhségsziklának nevezett hatalmas kő jelöli, amely csak olyan alacsony vízállásnál látszik, amilyen a kincs feltárásakor készült videón is látszik. Most jó szem kell hozzá, hogy észrevegyük. A kiállítást a séta után megtekinthetjük az érdi Földrajzi Múzeumban.

A Sánc-hegynek nevezett magaspart alatt megyünk, amely Batta felé haladva egyre alacsonyabb lesz. Él errefelé néhány ambíciózus hód, fafaragó szenvedélyük friss nyomait szemlélve szépen követhető a favágó technológia, hódvárat viszont nem találtam. Az építész mesterek nyilván az eldugottabb, sodráshoz közelebbi védett helyeket választják lakhelyül. Bár a kidöntött fák látványa elszomorító, a hódok jelenlétének örülnünk kell. Az ökológusok megállapítása szerint a hód jelenléte az ökoszisztémában olyan, mint boltívben a zárókő. A faj nagyobb hatással van környezetére, mint gondolnánk, hosszú távon jelenléte a domborzatra, a vízviszonyokra, a táj felszíni alakulására is hatással van.

A part menti ösvény a battai volt téglagyárnál ér véget. A rétet átszelve a Sánc-hegyet balról fogjuk kerülni. Az út enyhén emelkedőre fordul, balról ritkás ligetes, bozótos rész mellett haladunk, jobbra megszemlélhetjük, hogyan nyomul egyre feljebb a partfalra a bálványfa, hogy átvegye az uralmat a keleti pusztai, sztyeppei növényfajok felett. Reméljük, nem sikerül neki!

A Sánc-hegy mindössze 163 méter magas, mégis úgy érezzük, mintha Isten tenyeréről szemlélnénk a folyó gyönyörű S-kanyarulatát. Jelenlegi ismereteink szerint a legelső település a bronzkori Nagyrév kultúrához köthető, és Kr.e. 2200 körül létesülhetett. A középső bronzkorban, Kr.e. 1800-ban a területet sánccal, árokkal erősítették meg, földvárrá alakították. A sűrűn lakott településen az új házakat az előzőek romjaira építették. A terület stratégiai jelentőségét mutatja, hogy a római időkben őrtorony állt itt, a II világháborúban pedig lövészárkokat, géppisztolyállásokat ástak, és a németek megpróbálták megállítani itt a Tököl felől támadó orosz hadsereget. Évek óta látható itt egy megnyitott, de be nem fejezett ásatás. Ha egyszer lesz pénz a befejezésre, gazdagabb lesz a településünk múltjáról összeálló kép.

Az Érdi-magaspart igazi csúcsélményét a másik, csupán 14 méterrel magasabb kilátópont adja, amelynek peremére a kimerészkedést nem ajánlom tériszonyban szenvedőknek. Az oda vezető út megszűri a látogatókat, legfőképpen a sár miatt. A kátyúk látványától ne riadjunk vissza, mert fagyos időben a közepén járható.

A partfal peremére kiállni igazi kihívás, még ha a leszakadástól nem is kell tartani, a partfal összetétele ugyanis nem tisztán löszös. Függőleges falaiban jól megkülönböztethetők a változatos, agyagból, homokból és márgából álló rétegződések. Ezek sokkal idősebb és stabilabb képződmények, mint a szélhordta lösz. A mélység azonban valóban szédítő. Fölé hajolva megpillantottam az alant megcsodált uszadékfát.

A volt agyagbánya felhagyott területét birtokba vette az őshonos sztyeppei növényzet, és olykor sajnos a kvadosok, akik remek mulatságnak tartják leszáguldani a teknő aljára, a szinte függőleges falakon. Jó lenne, ha ezzel felhagynának, mivel az egész Kakukk-hegy 2007 óta fokozottan védett. „A védelem célja a természetes vegetáció a fajgazdagságban egyedülálló lösztársulások, gyepek, cserjésedett, erdősült területek arányának, természetes mintázatának megtartása, valamint fajkészletének megőrzése, az élőhelyekhez kötődő állatvilággal együtt.” – olvasható a Duna-Ipoly Nemzeti Park tájékoztatójában. 

Innen már csak lefelé van, a löszös-agyagos talaj nem olyan csúszós, mint amilyennek látszik, de itt megint csak jól jön a túrabot. Ha leértünk a teknő mélyére, innen már csak egy pár perces szakasz vár ránk a téglagyárból megmaradt betoncsontvázig.